Category Archives: 2016

Adventi kép

Adventi és ünnepi alkalmaink

November 26. szombat

16:00 – Gimnazisták adventi ünnepe. A részvételi szándékot kérjük, Réz-Nagy Zoltán email-jén vagy telefonon vagy a Facebook-on jelezni!

November 27. Advent 1. vasárnapja

09:00 – Gyermek-bibliaóra a parókián Réz-Nagy Zoltán vezetésével

10:00 – Istentisztelet, melynek keretében beiktatjuk újonnan megválasztott tisztségviselőinket. Igét hirdet: Réz-Nagy Zoltán

16:30 – Adventnyitó ökumenikus istentisztelet és gyertyagyújtás a Nagytemplomban

December 1. csütörtök

17:00 – Egyetemi lelkészségek közös sportdélutánja a Dienes Gimnáziumban (Thomas Mann u. 16.) Az alkalomra előzetes jelentkezés szükséges.

2016.10.09. – Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 10.09.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Mt 22,1-14

Alapige:

Jézus ismét példázatokban beszélt hozzájuk: Hasonló a mennyek országa ahhoz a királyhoz, aki menyegzőt készített a fiának. Elküldte szolgáit, hogy hívják össze a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak elmenni. Ekkor újabb szolgákat küldött, akikhez így szólt: Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, elkészítettem az ünnepi lakomát, ökreim és hízott állataim levágva, és minden készen van, jöjjetek a menyegzőre! De némelyek, ezzel mit sem törődve, elmentek: egyik a földjére, a másik a kereskedésébe. A többiek pedig megragadták szolgáit, bántalmazták és megölték őket. A király haragra gerjedt, elküldte seregeit, és elpusztította ezeket a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Akkor ezt mondta szolgáinak: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek ki tehát az országutakra, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre! 10 A szolgák ki is mentek az utakra, összegyűjtöttek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, és megtelt a lakodalmas ház vendégekkel. 11 Amikor a király bement, hogy megtekintse a vendégeket, meglátott ott egy embert, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve, 12 és így szólt hozzá: Barátom, hogyan jöhettél be ide, hiszen nincs menyegzői ruhád! Az pedig hallgatott. 13 Akkor a király ezt mondta szolgáinak: Kötözzétek meg kezét-lábát, és vessétek ki a külső sötétségre; ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. 14 Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.’

Prédikáció:

„Nem azzal kerülsz bajba, amit nem tudsz, hanem amit biztosan tudsz, de mégsem úgy van.” Ezzel a Mark Twain író által leírt gondolattal kezdődik a Nagy dobás” című film, mely a 2008-as világválság történetét dolgozza fel.

Akkor a legnagyobb gondot az okozta, hogy az Egyesült Államok ingatlanpiaca sokáig folyamatos emelkedést produkált, és az emberek azt hitték, ez a növekedés nem fog megállni, vagy visszaesni. Olyan ez, mintha azt hinnénk, hogy egy lufi, amit folyamatosan fújunk, sose fog kidurranni. Ostoba feltételezésnek tűnik, mégis közel áll annak leírásához, ami valójában történt.

Olyan ez, mint amikor egy labdajátékban egy játékos sorra betalál, és azt feltételezik, hogy a találat-sorozata nem fog megállni. Ezért egyre többen fogadnak rá, és amikor aztán hibázik, és nem talál be, rengetegen és nagyon sokat buknak rajta.

Volt néhány különc pénzügyi szakember, aki – megértve és előre látva a folyamatot, szóltak a feletteseiknek, az újságíróknak, de senki nem akart hallgatni rájuk, nem közölte le a gyanút, a sejtést. Végül, hogy legalább maguk jól járjanak, a veszteségre fogadtak.

A közelmúlt egyik nyilvánvaló példája arra, hogy tényleg a legkárosabb helyzetbe, csődbe akkor sodorhatjuk magunkat, amikor biztosak vagyunk valamiben, ami mégsem úgy van.

A Bibliai időkben nem létezett összetett és bonyolult gazdasági rendszer, viszont az uralkodók vagy tartományi vezetők sűrű cserélődése egy igen kiszámíthatatlan tényezőt jelentett.  Az érvényesülés, azon múlt, hogy vajon a megfelelő embernek fogadtak-e hűséget. Előfordulhatott, hogy akinek elkötelezték magukat, az – már akkor bukott ember volt, csak még a nagy nyilvánosságnak nem volt tudomása róla.

Bibliai példát is mondhatok erre, egy olyan esetet, mely az Újszövetség korában mindenki számára ismert történet volt. Jézus is jól kellett, hogy ismerje és lényegében ebben a példázatban felismerhetőek a történet bizonyos elemei. Nagy Heródes, az egyik legismertebb személy a Bibliában. Politikusként meglehetősen köpönyegforgatónak mondható. Gyakran pártolt át az egyik táborból a másik táborhoz, attól függően, hogy éppen kinek kedvezett a szerencse a római uralkodók közül. Sextus jó barátja lévén eleinte támogatta Julius Caesart, de aztán Caesar gyilkosával, Cassiusszal szövetkezett. De amikor megneszelte Cassius bukását, akkor nagy összegű kenőpénzzel sikerült elnyernie Marcus Antoniusnak, Cassius ellenségének a kegyét, aki bosszút állt Caesarért. I.e. 31-ben hírét vette, hogy Rómában hatalmi viszály tört ki Octavianus( a későbbi Augustus császár)  és Antonius között. Mint minden, Róma jóindulatától függő vazallus, Heródes is állásfoglalásra kényszerült, és mivel tétjét általában az erősebb játékosra szokta tenni, Antoniust választotta. Az esélyek Antonius mellett szóltak, mégis ő veszített, Heródes pedig nagyon kínos helyzetbe hozta magát: az az ember lett Róma irányítója, akinek az ellenfelét támogatta. Több esdeklő levelet írt Octavianusnak, haláláig tartó hűségéről biztosította. Ügyesen kieszközölte, hogy Augustus megbocsásson neki, ne legyen kegyvesztett, amiért Antoniust támogatta.

Jézus példázatában egy uralkodó, egy király áll előttünk, aki fia esküvőjére várja a protokollistán szereplő előkelő vendégeket. De a meghívottak nem mennek el.  Nyilván ők is megbíztak értesüléseikben azzal kapcsolatban, hogy ez az uralkodó bukásra van ítélve, ahogy Heródes is biztosra vette, hogy Octavianus el fog bukni, és Antonius nyer.

Ezek az emberek, akik befolyásos állásokat töltöttek be, városokat irányítottak, mai fogalmaink szerint polgármestereknek nevezhetnénk őket, és javadalmuk, befolyásuk kimagasló volt, meghozták életük legelhibázottabb döntését. Nem mentek el, nem tettek eleget a meghívásnak és ezzel maguk ellen haragították az uralkodót. Azt gondolhatták, hogy köpönyeget kell váltaniuk, és az uralkodó mögül ki kell hátrálniuk, ha pozíciójukat meg akarják őrizni, de végzetes tévedés áldozatai lettek. Idézzük csak fel Mark twain mondatát újra: „Nem azzal kerülsz bajba, amit nem tudsz, hanem amit biztosan tudsz, de mégsem úgy van.” Annyira biztosak voltak királyuk bukásában, hogy még a látszatra sem ügyeltek, hanem sértő módon el se mentek az esküvőre. Ha bizonytalanok lettek volna a király sorsának kimenetelében, ha azt mondták volna magukban, hogy nem tudni mi lesz, bár nem ő az esélyes, de biztos, ami biztos, inkább menjünk csak el az esküvőre, akkor nem kerültek volna bajba.  A sértést ugyanis az uralkodó kegyetlenül megbosszulta, legyilkoltatta őket és városaikat felgyújtotta.

A példázat itt akár véget is érhetne, hiszen így is elég tanulsággal szolgálna. Csakhogy folytatódik tovább. Egy egész más irányt vesz. Az Újszövetség kutatói szerint Jézus egy régi elbeszéléshez kapcsolja mondanivalóját: Bar Majan nevű gazdag vámszedő és a szegény írástudó történetéhez, amely arám nyelven a palesztinai Talmudban található.

A történet így szól:

„Bar Majan, a gazdag vámszedő meghalt, és fényes temetést kapott. Az egész városban letették a munkát, mert mindenki el akarta kísérni az utolsó útjára. Ugyanakkor meghalt egy jámbor írástudó és senki sem vette tudomásul temetését. Isten hogy lehet oly igazságtalan, hogy ezt megengedte? A válasz így hangzik: Bar Majan távol állt attól, hogy jámbor életet folytasson, de egyetlenegyszer véghezvitt egy jó cselekedetet és közben hirtelen meghalt. Mivel a halál órája a döntő, már nem tudja jótettét gonosz tettekkel érvényteleníteni, kellett, hogy Isten megjutalmazza és ez nagyszerű temetés útján történt. Mi volt Bar Majan jótette? Lakomát rendezett a tanácsosok számára, de azok nem jöttek el. Ekkor úgy rendelkezett, hogy jöjjenek a szegények és egyenek, hogy az étel meg ne romoljon.”

 

Jézus példázata szándékosan eltér ettől a – kortársak által jól ismert – történettől, mégpedig azon a ponton, hogy mi a jótékonyság értelme és célja. A talmudi történetben egyszerűen arról van szó, hogy ne romoljon meg az étel, Jézusnál viszont a vendéglátó cselekedetét azzal magyarázza, hogy a meghívottak nem voltak méltók arra, hogy részt vegyenek, ezért a meghívott státusz és a vele járó megtiszteltetés egyszeriben bárki számára nyitva áll, aki él a lehetőséggel. Nem számít többé előmenetel, nem számítanak korábbi cselekedetek, egyedül csak az kell, hogy elfogadjuk a megtiszteltetést.

 

Ez már rajtunk múlik. Elfogadjuk a hívást? Hiszen itt már az üdvösség a tét. Itt már annak a kérdése dől el, hogy készek vagyunk-e Isten nagyvonalúságát elfogadni. Képesek vagyunk-e arra, hogy felismerjük a számunkra megnyíló lehetőséget.

 

Isten meghívása feltétel nélküli. Csak élned kell vele. Csak el kell indulnod a hívó felé. Ahhoz pedig, hogy méltóképpen legyél ott, mindent megkapsz.

 

Ez a mi rendezvény-felfogásunktól idegen, ezért hangsúlyoznom kell, hogy Jézus idejében még a megfelelő öltözetről sem a meghívott kellett, hogy gondoskodjon, még ezt a terhet is levette az ókori meghívó a vendégei válláról, mert ő gondoskodott arról, hogy mindenki kapjon alkalomhoz illő ruhát.

Mindössze két dologra volt és van tehát szükség, elfogadni a meghívást, elindulni a hívó felé, és amikor már mindent megkaptunk ahhoz, hogy méltó módon vehessünk részt az Isten Nagy Vacsoráján, akkor belül, lélekben ünneplőbe öltöztetjük a szívünket. Ez viszont már a mi dolgunk, a Tiéd és az enyém, és ezt külön-külön, mindenkinek magának kell megtennie, hogy kint hagyja a hétköznapi panaszait, elégedetlenségeit, profán és szentségtelen önigazságait, és mindezt hátrahagyva ünneplőbe öltözteti a szívét.

 

Pénteken ünnepeltük legkisebb fiunk születésnapját. Erik öt osztálytársát elhívta vendégségbe, és egy remek délutánt töltöttek együtt, nagy egyetértésben, finomakat ettek, voltak ajándékok, és nagy közös játék. Este, a megadott időre vártuk a szülőket és az történt, hogy az egyik anyuka belépve a lakásunkba, lerohanta az egyik apukát és nem különben az egyik gyereket, akivel a saját gyerekének pár napja konfliktusa volt, összeverekedtek, és ott a születésnap emelkedett, szép ünnepével mit sem törődve akarta vélt igazságának érvényt szerezni. Én éppen nem voltam ott, csak feleségem mesélte később, mi is történt. A vádolt kisfiú el is sírta magát, olyan kemény kirohanást intéztek ellene. Az anyuka megjött, és mit sem törődve azzal, hogy ez nem a megfelelő idő a sérelmei tisztázására, kihasználta a helyzetet és lerohanta a másik családot, nem törődve azzal, hogy az ünnepet is tönkre teheti vele. Az volt a szerencse, hogy az ünnepelt, a kisfiunk éppen az udvaron játszott a többiekkel, és mit sem tudott a történtekről. De történhetett volna másképp is. Ünneprontóknak nincs helye Isten Nagy Vacsoráján.

 

Úgy gondolom ez a kis epizód megvilágítja, miért nem lehet szó nélkül hagyni azt, aki nem öltözteti ünneplőbe a szívét, miért van, hogy a példázat királya elzavarja a menyegzői ruha nélküli embert.

 

2016.10.02. – Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap (Asztalos Richárd)

Dátum:
2016. 10.02.
Igehirdető neve:
Asztalos Richárd
Ige helye:

Mt 9, 1-8

Alapige:

Jézus hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába. És íme, vittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid.” Ekkor néhány írástudó így szólt magában: „Ez Istent káromolja.” Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: „Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak bűneid! – vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj!? Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön: Kelj fel – így szólt ekkor a bénához -, vedd az ágyadat, és menj haza!” Az pedig felkelt, és hazament. Amikor a sokaság ezt meglátta, félelem fogta el őket; és dicsőítették az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.

Prédikáció:

Keresztény Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mikor a feleségem a második kislányunkat várta, egy hideg téli reggelen egyszer csak megszólalt a csengő. Bár szokás szerint én, mint a ház ura, én nyitottam ajtót, aznap egy csomagot várt, s mivel én épp borotválkoztam, ő ment ajtót nyitni. Egy hangos kiáltás törte meg a csendet, aminek hallatán utána sittem, mert tudtam, hogy nagy a baj. A lépcsőn megcsúszott, s ott feküdt a hideg kövön. A futárral együtt bevittük a házba, majd mentők beszállították a kórházba. Olyan szerencsétlenül esett, védve a szíve alatt hordott gyermeket, hogy egyik bokájában részlegesen, a másikban teljesen elszakadtak az ínszalagok. S mivel gyermeket várt, sem a műtét, sem a fekvőgipsz nem jöhetett szóba, szinte mozdulatlan fekvésre volt ítélve mintegy két hónapon keresztül. Fizikálisan és lelkileg is megterhelő volt számára ez időszak, hiszen az ágyhoz kötve nem vagyunk olyanok, amilyenek, lenni szeretnénk, nem tudjuk ugyanazokat a dolgokat megtenni, sem úgy gondolkodni, ahogy azt egészségesen tennénk. A világ egészen másképp fest a betegágyból szemlélve. Felerősödhetnek depresszív gondolataink, beszűkülhetnek emberi kapcsolataink, és egyre inkább eluralkodhat rajtunk az önsajnálat. Mindez után egyre gyakrabban hallottam a feleségemtől ezt a mondatot: „csak egészség legyen, a többi nem a számít”.

Nemcsak a ma élők szólnak így megannyi testi, lelki nyomorúságot látva esetleg hordozva is a nagyvilágban. Így sóhajtottak föl az emberek Jézus korában is. A történet címszereplője maga is biztosan sokszor fohászkodott a felépülésért. A régebbi bibliafordítások még gutaütöttként jelölik meg őt, ma úgy mondanánk agyvérzést kapott, orvosi szaknyelven szólva ez a stroke. Állapota súlyosságára csak a leírásból köveztethetünk, hordágyon cipelték őt, valószínűleg már hosszú idő óta magatehetetlenül feküdt, s életének nem volt túl sok értelme így, ilyen állapotban. Ki ne hallott volna már ilyen agyvérzéses esetről, akit éveken át ápolt családja, etette, tisztába tette, forgatta, kezelte felfekvéseit a gyógyulás reménye nélkül?

Máté evangéliumában, a Hegyi beszédet követően egy egész sor különféle csodatétel leírása következik: a leprásnak és a kapernaumi százados szolgájának, majd Péter anyósának meggyógyítása, a tenger lecsendesítése, s végül a gadarai ördögűzés. Ebben a szövegkörnyezetben helyezkedik el igénk arról a bénáról, aki teljesen tehetetlenül, ágyhoz kötve fekszik, s akinek barátai, hozzátartozói a Jézussal való találkozástól várták sorsának jobbra fordulását. De gondoljunk csak bele, milyen hidegzuhanyként érne bennünket, hogyan foszlana szerte az utolsó reménysugár is egy ilyen mondat hallatán, hogy “Bízzál fiam, megbocsátattak a bűneid!”

Mindenre gondolhattak előbb, csak erre nem. Hiszen ők, s a beteg maga sem ezt várta, szemmel láthatóan nem ez a legfőbb probléma az életében, hiszen meg sem tud mozdulni, évek óta más emberek segítségére van szorulva, s emiatt megannyi keserűség van benne. Lesújtó, ha valaki ennyivel akarná a kínzó betegséget elintézni: – Bízzál fiam, megbocsáttattak a bűneid.” Hiszen: – csak egészség lenne, a többi nem számít…

S ha mindez még nem volna elég, a beteget körülvevő tömegben ott vannak az akadékoskodó, megbotránkozásra éhes vakbuzgó farizeusok is, az Újszövetség mindig visszatérő negatív figurái, akik a legváratlanabb helyzetben is ott teremnek, hogy újból és újból csapdát állítsanak Jézusnak. Most is megütköznek azon, amit Jézus mond, rosszallóan összesúgnak a háta mögött. Ők valószínűleg jobban örültek volna annak, ha Jézus egyszerűen meggyógyítja ezt az embert, mert gyógyítani más is tud. Egy ilyen csodás gyógyulásban semmi kivetnivalót nem találnak, még akkor sem, ha ők maguk nem tudnának megtenni. Mert ez velük szemben nem lehet elvárás, ezért ez semmiféle veszélyt nem jelent rájuk nézve, hiszen nem feszegeti a megmerevedett vallási kereteket. Gyökeresen felforgatja az addigi elképzeléseket, a bűnbocsánat elnyerésének rendjéről, ami már nagyon is a zsidó főpapok dolga. Szerintük Jézus kisajátítja a bűnbocsánatot és káromlást szól, hiszen erre csak a főpap jogosult a nagy engesztelési ünnepen. Hogyan mondhat ilyet? Honnan veszi ehhez a bátorságot? Kitől kapott erre felhatalmazást? Hiszen bárki megbocsáthat felebarátjának, ha vétett ellene. De senki sem bocsáthatja meg másnak Isten nevében a bűneit. Ha ezt teszi, akkor Isten jogába avatkozik, vagyis Istent káromolja.

Jézus azonban egészen mást tesz, mint ami várható, vagy prognosztizálható. A méltatlankodók felé fordulva egy, szinte találós kérdésnek is felfogható kérdést szegez nekik: -” Ugyan mi a könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak bűneid! – vagy ezt mondani: Kelj fel és járj?!” A farizeusok, akik a teológiai tudás birtokában voltak, tudták, hogy bűnöket megbocsátani, sokkal nagyobb dolog, mint betegeket gyógyítani, de úgy hiszem hogy mi mindannyian, akik voltunk már betegek, azt felelnénk erre a furcsa kérdésre, hogy igen, látszólag könnyebb megbocsátani a bűnöket, mint azt mondani a bénának, hogy kelj fel és járj! Mert míg az előbbinek a megtörténte nem ellenőrizhető, a másik végbemenetele azonnal látható.

Külső szemlélő számára azonosnak tűnik a mondanivalója az evangéliumokban lejegyzett különféle gyógyítási csodáknak. Kétségtelen ugyanis, hogy akár egy vak, akár egy leprás, gyógyul meg, mindegyik esetben olyasmi történik, ami Isten kegyelmes belenyúlását hirdeti az ember életébe. A sokféle esetet azonban nem lehet egy kaptafára húzni, így ez az evangéliumi részlet sem csupán egy csodás gyógyításról szól, hanem sokkal inkább arról, hogy Jézus képes rá, hogy az emberi életet gyökeresen, teljes egészében megváltoztassa, rehabilitálja. A barátok ugyan nem azért vitték Jézus elé a béna embert, hogy bűneit megbocsássa, Jézus mégis ezt teszi meg először, s ezzel felborítja az addig érvényes gondolkodást és merőben újat hoz. Az Isten szeretetének jó hírét emberközelivé, egyszerűvé és érthetővé teszi.

A bénultan fekvő ember mintegy szimbólumaként jelenik meg a lényegi mondanivalónak, a bűnöktől való megkötözöttségnek. Az ember nem tud önerejéből változtatni meghatározottságán. Jézus az, aki a reméltnél és a vártnál nagyobb ajándékot ad.  Ő nem csak egy bénát lát, azt mi látjuk, akik eszelősen félünk a betegségtől és az egészséget tarjuk a legdrágább kincsnek.   A csodaelbeszélés mondanivalója azonban nem csak a betegséget elszenvedőkre vonatkozik, hiszen a bűn általi megkötözöttség, az általa okozott bénultság még a testileg egészséges ember életét is megkeseríti, reményvesztetté teszi. Jézus ma is sokakat megszólít ezekkel a szavakkal: – “Bízzál fiam, megbocsáttattak a Te bűneid!”

Luther Márton a Jer, örvendjünk keresztények című munkájában így magyarázza ezt az igeverset: „Olyan könnyű kimondani a szót: bűnbocsánat. Igen, ha szóval ki lehetne fejezni! De mikor komolyan rá kerül a sor, — semmit se tudunk belőle. Olyan nagy dolog az, hogy csak szívemmel tudom megragadni és hinni bűneim bocsánatát és e hitben Isten előtt való megigazulásomat. Csodálatos igazság ez! Egészen más, mint e világ jogászainak és bölcseinek igazsága. Mert ezek mind azt állítják, hogy az igazságnak az emberi szív és lélek tényleges állapotának kell lennie. Az evangélium pedig arra tanít, hogy a keresztyén ember igazsága semmiképpen sem a szívben és lélekben van, hanem a bűnbocsánattal leszünk igazak s szabadulunk meg bűneinktől.”

Éppen ezért a történetben nem az a csoda, hogy Jézus áthágja a természet törvényeit, és meggyógyít egy gyógyíthatatlan beteget, hanem az, hogy egy ember, aki szinte oda van szögezve az ágyához, megkapja a lehetőséget az újrakezdésre: Felkel, fogja az ágyát, és hazamegy.

S a történet végén, mikor a sokaság látta mindezt, kétféle érzés fogta el őket: félelem és csodálat. Féltek egy nyilvánvalóan természetfeletti esemény közelében és dicsőítették az Istent, hogy ilyen hatalmat adott az embereknek. De egyáltalán nem értették meg a csoda jelentőségét. A béna ember látható meggyógyítása arra szolgált, hogy megerősítse, az ember bűnei meg vannak bocsátva, ami láthatatlan csoda. Ebből meg kellett volna érteniük, hogy aminek tanúi voltak, nem annak volt a bemutatása, hogy Isten hatalmat adott az embereknek; hanem annak, hogy Isten jelent meg közöttük az Úr Jézus Krisztus személyében, aki ezen a vasárnapon, az úrvacsora jegyeiben maga lép közel hozzánk, s ezt mondja: „Bízzál fiam, megbocsátattak a te bűneid!” Ámen.

 

2016.09.25. – Teremtés Ünnepe – (Réz Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 09.25
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Mt 5,5

Alapige:

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. 10 Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. 11 Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. 12 Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.”

Prédikáció:

Van a naprendszernek egy kivételesen érdekes, az emberiség számára hatalmas lehetőségeket rejtő égiteste: A Jupiter egyik holdja az Európa. a földnél kisebb, de vízben igen gazdag égitestről van szó. Már egy jó ideje tudjuk, hogy az Európa hold felszínét vízjégből álló páncél borítja. Ennek feltételezett vastagsága 15 km lehet. De hogy a jég vajon mit rejt? Ma már azt is tudjuk. A földihez nagyon hasonló folyékony víz-óceán található a jégkéreg alatt, 90 km vastagságban.  Csak összehasonlításképpen:  a Mariana árok a tenger legmélyebb pontja, 10 ezer méter mély. Tehát az Európa vize földi léptékkel mérve is hatalmas mennyiség.

A NASA kutatói gyakorlatilag biztosra veszik, hogy következő nagyobb küldetés során bizonyítékot találnak majd arra, hogy van élet a Jupiter Európa nevű holdján. A következő évtizedben szeretnének újabb szondákat küldeni a holdra. A tudósok szerint az Európa jégtakarója alatt hatalmas óceán rejtőzik, amelynek sziklás medrét tápanyagokban gazdag hőforrások pettyezhetik.

„Ilyen kedvező körülmények között ötmilliárd év alatt nagyon is lakható élőhelyek alakulhattak ki és tökéletesen alkalmas környezet lehetett az élet kialakulására.”

Egy baj van csak vele, a mi emberi nézőpontunkból nézve. Messze van, nemcsak tőlünk, de a naptól is, ezért a felszíni hőmérséklete – 160 fok.

Nagyfiammal a múltkor elgondolkodtunk azon, hogy hogyan lehetne közelebb hozni a naphoz. Beindult a fantáziánk, ám egyszer csak egy ironikus kérdéssel fiam visszarántott a valóságba: tegyük fel, sikerülne, de kié lenne? A kínaiaké, vagy az oroszoké, vagy az amerikaiaké?

El kell gondolkodni azon, hogy vajon ez a mai emberiség alkalmas-e arra, hogy egyáltalán belekezdhessen ilyen nagy horderejű vállalkozásokba. Ahhoz, hogy kilépjünk a világűrbe, és ott jelentős átalakításokat merjünk kezdeményezni, ahhoz egy egységes emberiség kellene. Egy olyan emberiség, amelyik nem forgácsolja el az erejét, a rendelkezésre álló pénzét, erőforrásait nemzetállami torzsalkodásokra.

Létezett mér az ókorban egy eszmény arra nézve, hogy az egész emberiség egy háztartáshoz tartozik. A Római Birodalomban jelent meg ez az eszmény. A császár vezeti az oikosz-t, az emberiség háztartását, és okos családfőként osztja be a rendelkezésre álló pénzeszközöket az emberiség javára. Uralkodásának alapja az egységes jogrend, melyet minden – a birodalomhoz tartozó egyén önmagára érvényesnek fogad el. A gondolat Marcus Aurelius császártól származik.

Ahhoz képest, hogy több mint másfél évezrede már annak, hogy felmerült egy olyan gondolat, hogy lehetséges lenne az emberiségnek együttműködni, és egy egységes,  felelős gazdálkodást folytatni a földünkön, a bolygónkon, elgondolkodtató, hogy hol tartunk.

A másodikos evangélikus hittankönyvben van egy feladat, két nyitott tenyérre kell a hittanosnak beírnia, hogy kiért és miért szokott imádkozni? A válaszban a hittanosok maguktól általában beírják a családjukat, a barátaikat, a háziállataikat, és hosszas rávezetés után jutnak el odáig, hogy a világot is megnevezzék, általában úgy sikerül ez a rávezetés, hogy felhívom a figyelmet a levegőre, amit beszívunk, a vízre, amit megiszunk, az ételre, amit a földből nyerünk.

Most kiválasztott versünk: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt 5,5) Azt tudjuk, hogy Jézus itt a zsoltárokra utal vissza: „A szelídek pedig öröklik a földet és gyönyörködnek nagy békességben.” (Zsolt 37,11) Azt azonban csak érezzük, hogy mit is értett itt azon, hogy „szelíd”. S az végképp külön kérdés, hogy mi a megfejtése annak, hogy „öröklik a földet”.

Talán közelebb kerülünk a helyes értelmezéshez, ha megnézzük az eredeti szó jelentéscsokrát. Minthogy Máté evangéliuma görög nyelven íródott (vagy ha volt is arám eredetije, azt nem ismerjük), a görög prauV szó jelentésrétegeit kell megnéznünk. Ezek: békés, béketűrő, galamblelkű, szelíd, gyöngéd, jámbor, kezes, csendes, nyájas, szerény, mértéktartó, puha… Ebből a listából elég jól kirajzolódik annak az embernek a jelleme, viselkedése, értékrendje, akiről Jézus beszél. Gazdagítja a képet az, ahogyan Pál tanítja a gyülekezeteket: „Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet.” (Kol 3,12) Még világosabbá válik a mondat üzenete, ha hozzávesszük Jézus tanítását az erőszakról és a gonoszságról. „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért. Én viszont azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem ha arcul ütnek jobb felől, tartsd oda a bal arcodat is.” (Mt 5,38-39.). A prauV szónak is van olyan jelentés-árnyalata, hogy ’szerény, mértéktartó’, úgy az ahimsza is azt tanítja, hogy „Ne végy el többet, mint amennyire szükséged van!” A magát büszkén kereszténynek valló európai kultúra nem jeleskedett az elmúlt ezer évben a „szelídség” tanításának követésében. Sajnos százszor több példát találunk arra, hogy az európai emberek, csoportok, népek durva, vad, brutális, erőszakos, agresszív, kegyetlen módon viselkedtek. És e mögött leginkább a hatalom és vagyon iránti mértéktelen vágy volt a mozgatórugó. Nem követtük Krisztus tanítását. Mert nagy – de sajnos inkább csak „költői” – kérdés, hogy vajon mi, modern emberek méltók vagyunk-e arra, hogy örököljük a földet. Szelídek vagyunk-e teremtmény-társainkkal, élő és élettelen környezetünkkel, vagy akár a másik emberrel szemben? Valljuk meg, hogy sajnos nem, vagy legalábbis nem annyira, mint lehetnénk!
Az embernek kitüntetett helye és szerepe van a világban. Ebből a kiemelt helyzetből elméletileg kétféle következmény származhat: kiemelt jogok és kiemelt kötelességek. El kell ismernünk, hogy – legalábbis az utóbbi évszázadokban – az ember a maga kitüntetett helyzetét a gyakorlatban úgy élte meg, hogy kiemelt jogokat követelt magának. Itt az ideje, hogy belássuk: csak az a viselkedés etikus, amely a kiemelt helyzetet nem előjogok megszerzésére használja, hanem fokozott kötelességként éli meg.
Az európai ember hosszú időn keresztül a teremtett világ urának képzelte magát. Ebben szerepe lehetett a Biblia évszázadokon átívelő félreértelmezésének is. Az utóbbi egy-két évtizedben az “úr” szerep helyett az ember “sáfár” szerepére helyeződött át a hangsúly.

Míg a házvezető az oikonomosz – a sáfár fogalma szó szerint nem is fordul elő sokszor az Újszövetségben, viszont a sáfárság fogalma Jézusnál sokszor visszatérő elem. Jézus példázatainak egy jelentős csoportjában úgy mutatja be az embert, mint akire rábízatott valami, legyen ez talentum, vagy mína, vagy egy gazdaság. Az úr idegenbe távozik, majd visszatér és elszámolást tart.

Majd ilyen záró megjegyzésekkel fejeződnek be ezek az elszámolások: A kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, vagy hogy aki a kevésen hű, a sokon is hű az, és aki a kevésen hamis, a sokon is hamis az.” Jézus tehát előszeretettel ábrázolja az embert úgy, mint sáfárt, vagy mint olyan szolgát, akinek megbízatása, feladata van. És ezért számon fogják kérni.

Az ember tehát a Föld sáfára, akinek az a feladata, hogy gondját viselje annak, amit rábíztak.

Több vallási közösség is megfogalmazta ugyanazt a felismerést:

Újra meg kell erősítenünk és átörökítenünk a hagyományt amit örököltünk, és amely felszólít bennünket arra, hogy védelmezzük az emberiség otthonát. ”„Elkötelezzük magunkat, hogy elvisszük otthonunkba, közösségeinkbe, gyülekezeteinkbe, és munkahelyeinkre azt a sürgető üzenetet, hogy a levegő, a föld, a víz és minden élőlény veszélyben van.”

 

 

2016.09.11. – Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 09.11
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Lk 7,11-17

Alapige:

11Ezután elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. 12Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. 13Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: „Ne sírj!” 14Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” 15Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. 16Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: „Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét.” 17Ez a hír elterjedt róla az egész Júdeában és az egész környéken.

Prédikáció:

Egyszerűen nem lehet felkapaszkodni ennek a történetnek a szintjére. Nem tudjuk, miről szól, hiszen amit elmond, az éppolyan hihetetlen, vagy mesébe illő,  mint hogy sárkány él a nyírbátori tóban… Láttunk már feltámadást? Nem, hogy is láttunk volna. Nem láttunk mi még semmiyen feltámadást, csak halált. Halált viszont láttunk, sőt: Halott ifjút, korban hasonlót, mint a „naini”. Láttunk már és azt hittük, ott maradunk vele. Nincs ennél szörnyűbb. Az ember csak azt kérte Istentől, csak ezt ne. Még egyszer ne kelljen ezt átélni, hogy ott látod az összeroskadt szülőket a koporsó mellett. Mit nem adnál azért, hogy visszapergethesd az időt, hogy meg nem történtté tudnád tenni.  Több naini ifjú temetésén voltam már. Volt amikor nekem kellett megszólalnom a koporsó mellett. Egy ifjú különösen közel állt a szívemhez, akkor még Pesten laktunk. A házasságát tervezgette, aztán fél év múlva egy ostoba autóbalesetben két társával együtt meghalt.

Nem tudok ezek nélkül a történetek nélkül gondolni a naini ifjú feltámasztásának történetére. Nem lehet elvonatkoztatni saját tapasztalataimtól.

Elolvasom a történetet és arra gondolok, hogy ennek a naini özvegyasszonynak hatalmas mázlija volt. Itt meg is állhatnék ennél a pontnál, sőt, mondhatnám mindannyiunknak, hogy ez itt a vége, nem lehet erről többet beszélni. Mint amikor szerencse-szombaton kihúzzák a szerencseszámokat és aztán megállapítják a nézők, hogy valaki másnak szerencséje volt, aztán átkapcsolják a tv-t. Mondhatnánk, hogy a naini özvegy olyan, mint akinek kihúzzák a számait. Az esélye annak, hogy pont ő, az kb. 1: 44 millióhoz.

Csakhogy itt nem a szerencse felmagasztalásáról szól a történet, nem fortuna a főszereplő.

A történet fel akarja bennünk ébreszteni a bizakodást, a csodálkozás, vagy csodálat mellett. Hát létezik ekkora hatalom? Létezik ilyen eltökéltség, ilyen határozottság és hit, hogy valaki meglát egy gyászmenetet, és van olyan biztos a dolgában, hogy meg meri állítani a menetet?! Ilyet csak egy elme háborodottról tudna az ember elképzelni. Ki ez az ember, aki odamegy a koporsóvivőkhöz, megérinti a koporsót és hívja a halottat? Ott az adott pillanat alatt el kellett döntenie, hogy mit tesz. Nem volt ideje előre felkészülni: Ez egy tökéletes rögtönzés volt. Ettől még elképesztőbb, ami történt. Itt nem úgy történik a feltámasztás csodája, mint Lázár esetében, hogy több napja is volt Jézusnak felkészülni a családdal való találkozásra, és a sírbolthoz való menetelre. Itt nem. Itt csak egyszerűen meglát egy temetési menetet, megállítja, majd a lehető leg ostobábbnak tűnő szavakkal fordul az özvegyhez: „Ne sírj!” Hányszor mondtuk már ezt a mondatot, gyerekeknek, még felnőtteknek is… Előfordult, hogy amikor kimondtuk, ostobán is éreztük magunkat. De egy gyászolónak azt mondani, hogy ne sírjon? Hát kinek van több joga a síráshoz, ha nem egy gyászolónak, különösen egy anyának, aki a férje után most a fiát is elvesztette? Banálisan induló – de rendkívüli fordulatot vevő történet. Jézus nem ismeri ezeket az embereket, az ifjú nevét sem tudja természetesen, ezért nem a nevén szólítja. De szava így is mindent felülír, megszüntet egy pillanat alatt gyászt, sírást, fájdalmat, hogy helyette döbbenet, félelem foglalja el a helyét. Először nem öröm, hanem félelem, hiszen ha a halott felülhet a koporsóban és beszélhet, akkor bármi megtörténhet. Az élet rendjének megszokott menete egy pillanat alatt felborult. Mindenki ledermedt, kisebb sokkot kaptak. És ki tudja mennyi idő után szedték össze magukat az emberek, és kezdték mondogatni: „nagy próféta támadt közöttünk, meglátogatta Isten az Ő népét.”

Mi történt ezután? Lukács evangélista aztán tovább szövi történetét és ezután már a börtönben lévő Keresztelő Jánosra irányítja figyelmünket.

Nem tudjuk mi történt ezután a családdal. Nem olvasunk arról, hogy mi történt azután, hogy véget ért a sokkos állapot, hogy mihez kezdtek azután, hogy felfogták – anya és fia – hogy mi is történt velük tulajdonképpen.

Raymond Moody doktor, aki a halálközeli élmények kutatására tette fel az életét, a „Fényen túl” című könyvében írja: Sok olyan ember van, aki megjárta a halál mezsgyéjét, és csodálatos túlvilági ragyogásról számolt be, egy szeretetet és megértést sugárzó világról, amelyet egy alagúton, vagy folyosón átvezető izgalmas utazással lehet csak leírni. Ezt a világot dicsfényben tündöklő, elhunyt hozzátartozók lakják, és egy felsőbb lény kormányozza, aki az újonnan érkezettet végigvezeti élete történetének áttekintésén, mielőtt a további földi életre visszaküldené. Visszatérésük után ezek a „meghalt” emberek már többé nem azok, akik voltak.”

Akik – képletesen szólva – megjárták a halál mezsgyéjét, egyfajta küldetéssel fognak neki újra az életnek. Mert amit tapasztaltak, az arra sarkallja őket, hogy  adják tovább azt, amit kaptak.

Én a naini ifjút is valahogy így tudom elképzelni: új emberként, erős küldetéstudattal kezd bele új életébe, és beszél rendkívüli élményéről, és adja tovább, amit kapott.

Adni tovább, amit kaptunk: Dorothee sölle, a német evangélikus teológia egyik XX. századi megújítója az egész kereszténységet azzal a példával szemléltette, mint amikor felállítunk egy sor domino-t. Minden egyes domino adja tovább az energiát, amit a másiktól kapott. A sor legelején jézus áll, tőle indult a olyamat, és mi csak egy-egy elem vagyunk a sorban, akik továbbadják azt, amit kaptak.

Szép példa erre Johann Heinrich Wichern története, aki ma arról nevezetes, hogy az ádventi koszorú ősét alkotta meg:

Wichern Hamburgban, Európa egyik legnagyobb kikötő- és iparvárosában nevelkedett. A munkásként dolgozó szülők gyermekeiket egyszerű körülmények között, de szeretetteljes légkörben nevelték. A család sorsa 1813-ban, Hamburg orosz körülzárása idején, fordult rosszabbra, amikor több ezer városlakóval együtt lakóhelyük elhagyására kényszerültek. Édesapja halála után a tizenöt éves Johann Hinrich iskolai tanulmányait félbehagyta, hogy családja megélhetéséről gondoskodhasson. A tehetséges ifjú végül egy elit nevelőintézetben talált kétkezi munkát, ahol az igazgató idővel felfigyelt rá, és pártfogásába vette. Támogatókat szerzett, akik Johann Heinrich taníttatását pénzbeli adományokkal lehetővé tették, és ennek köszönhetően Berlinben elvégezte a teológiát, majd visszatért szülővárosába, hogy az egyik előváros vasárnapi iskolájában a szegény munkások gyermekeit tanítsa. A csavargó, züllés veszélyének kitett, nincstelen gyermekeket karolta fel. Mivel úgy vélte, hogy kizárólag vasárnapi iskolai oktatással, vagy javítóintézetekkel a kilátástalan helyzetbe jutott kiskorúakat nem lehet megmenteni, egy új intézménytípus felállítására szánta el magát. Az általa létrehozott Rauhes Haus elnevezésű menedékhely (Rettungshaus) 1833-ban nyitotta meg kapuit, s rövid idő alatt kisebb faluvá növekedett.

Sorsokból tanulhatunk talán a legtöbbet. Sorsokból, melyekben megfigyelhetőek, felismerhetőek azok a törvényszerűségek, melyek mindannyiunk sorsát befolyásolják. Amelyek figyelmen kívül hagyása sok bajt hozhat.

A változáshoz nem kell okvetlenül és teljesen meghalni, majd feltámadni: a változáshoz elég, ha felismerjük a bennünk ható impulzust, mely továbbadásra vár, ilyen szempontból idéztem el Wichern életét. Az impulzus, a löket, a lendület Jézustól  jön, ő kezdeményezte ezt a folyamatot, melyben vagyunk. Adás és elfogadás, valamint továbbadás és újabb befogadás láncolatát. És ez maga az egyház.

És a sor legelején elsőként Jézus áll, mert létezik akkora hatalom,  létezik olyan eltökéltség, olyan határozottság és hit mely megállít egy gyászmenetet, és van olyan biztos a dolgában, hogy odamegy a koporsóvivőkhöz, megérinti a koporsót és hívja a halottat.

Ez a halottakat is feltámasztó hit a mi kincsünk, a mi titkunk, és azért kaptuk, hogy életben tartsa lelkünk szenvedélyét. Ámen

 

2016.09.04. – Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 09.04
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Lk 17,11-19

Alapige:

11Amikor útban volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. 12Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, 13és kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” 14Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” És amíg odaértek, megtisztultak. 15Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. 16Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. 17Jézus ekkor így szólt: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? 18Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” 19És ezt mondta az Úr: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.”

Prédikáció:

Mindannyian voltunk már betegek, ki jobban, ki kevésbé. Miért van egyáltalán betegség? Kérdezem, és ez a kérdés talán túl naivnak tűnik, vagy túl filozófiainak. A betegség kivonja az embert a többiek közösségéből, elszigetel, van, hogy megbélyegez. Vagy teljesen tönkre tesz. És van, amikor halálos.

A közös betegség tudata új közösségeket teremt. Ismerek a Facebook-on olyan csoportot, melynek több,  mint ezer tagja van, akik ugyanattól a betegségtől szenvednek. A csoport létrehozója a csoport leírásánál a következőt írja: „Itt nincsenek ismerősök- idegenek, csak betegek és pár közeli hozzátartozó. Mindezt azért , hogy nyugodtan meg tudjunk beszélni mindent akár oly bizalmas gondokat, bajokat, miket nem mernénk elmondani másnak mert esetleg szégyelljük, titkoljuk.”

Ezeknek a szavaknak az igazi jelentését, mint szégyen és titkolózás, bizalmas gondok: igazán csak a betegek és a közvetlen hozzátartozók ismerik.

Ebben a felolvasott történetben, melynek a 10 leprás meggyógyítása a közismert elnevezése, van egy samáriai is. Ez más körülmények között, egészségesek között nem lett volna lehetséges, hogy elvegyüljön egy samáriai a zsidók között. Olyan mély vallási ellentét feszült a Jézus korabeli zsidóság és a samáriaiak között, mint ma mondjuk egy szunnita és egy siíta között. Keresztény példát nehéz lenne mondani, az ökumenikus mozgalomnak hála.

Tény az – visszatérve evangéliumi történetünkre, hogy a leprával való megfertőződés olyan megbélyegzést, kirekesztést és tönkre tételt jelentett egy ember számára, ami után nem volt jelentősége annak, hogy valaki miben hitt korábban, milyen hovatartozású volt, mert a betegsége felül írt minden ezzel kapcsolatos korábbi állapotot.

Hasonló helyzettel életemben először akkor találkoztam, amikor kezdő fasori segédlelkészként elmentem a Bajza utcai elfekvőbe- szörnyű és kegyetlen a név is, de a hely is. Azzal a naiv szándékkal léptem be a kórtermekbe, hogy megkeressem az evangélikusokat, hogy azok úrvacsorát vehessenek. A magatehetetlen, vagy beszédképtelen betegek között az egyik gondozó tudni vélte, hogy talán az egyik gondozott evangélikus, odavezetett hozzá, egy idős hölgy volt, de már nem volt abban az állapotban, hogy felfogja, mi is történik vele, vagy körülötte. Ám ahogy mások felismerték, hogy lelkész van a kórteremben, és képesek voltak számomra jelezni szándékukat, sorra hívtak oda magukhoz, hogy adjak nekik úrvacsorát: ott már senki sem törődött azzal, hogy katolikusként egyháza tiltja számára az úrvacsorában való részvételt. Ott nem léteztek többé felekezeti határok, ahogyan sok más sem létezett már többé.

Egy halálos betegségből való gyógyulás az élet talán legfontosabb eseménye. Ha ez megtörténik velünk, akkor attól kezdve mindent másként látunk. Ezt ugyan nem személyes tapasztalatból mondom, viszont ismerek olyan embereket, akik ezt átélték. Bolla Árpád egykori principálisom szarkómából gyógyult meg, bár nem teljesen, és csak néhány évvel  hosszabbította meg a kezelés az életét, de úgy gondolta, hogy kórházlelkészként akar tovább szolgálni, mert sokat tudna segíteni nekik, mégpedig azért, mert pontosan tudja, hogy min mennek keresztül.

Evangéliumi történetünkben egy leprával fertőzött csoport már ismerősként üdvözli Jézust, vagy ha nem is tudják, hogy pontosan kivel is állnak szemben, de azt pontosan tudják, hogy mit kérhetnek tőle: Direkt módon nem kérnek mást, csak könyörületet, de ez burkolt és udvarias formája annak, hogy Jézus változtasson a helyzetükön. Jézus pedig, mint más esetekben is – nem kérdez vissza, hogy ezek az elvárások indokoltak-e, hogy ezeknek a merész vágyaknak van-e bármiféle alapja.

A gyógyítás itt nem más, mint egy hosszú út, mely a Galilea-Samária határától Jeruzsálemig, a papok hivataláig tart. A koheniták azok, akik hivatalosan is gyógyultnak nyilváníthattak valakit, és egy elismervény, egy hivatalos dokumentum formájában erről bizonylatot is adhattak. Hogy hozzájuk kell menniük, ez elkerülhetetlen volt, de mi történt még ezen kívül? Látszólag semmi: elhangzott pár mondat, és aztán már csak a végkifejletről értesülünk a történetben. A csapat gyógyulásáról, melynek egy hírhozója, és egy hálás hirdetője van.

A történet hallgat a hogyant illetően. Nem részletezi a legfontosabb történést, azt, hogy hogyan volt lehetséges ennek a csoportnak, akik egy szörnyű, halálos betegségben szenvedtek, miként volt lehetséges a gyógyulásuk?

Egyrészt tudjuk, hogy azt becsüljük meg igazán, amiért sokat tettünk, amiért áldozatokat hoztunk. Ha valami túl könnyen lesz a miénk, azzal könnyelműen, felelőtlenebbül bánunk. Ennek az illusztrációja is lehetne ez az evangéliumi történet. Persze ez csak megint a látszat, hiszen amiről a szöveg hallgat, az valójában a legfontosabb.

Hogyan lehetséges a gyógyítás? Minderről Eugen Drewermann svájci teológus írja: Ha Jézus szétküldte tanítványait, hogy a betegeket, a leprásokat meggyógyítsák, az csak azért lehet, mert Jézus a betegségben, a leprában és halálban az Istentől való távolság és az ember elveszettségének a konkrét formáját látta… Az újszövetség-magyarázatok gyakran tekintenek gyanakodva a csodás gyógyulásokra, mint pogány, mágikus cselekedetekre, mintha ezek nem kimondottan Jézus mellett tennének hitet. De mi van akkor, ha éppen ezekben rejlik a keresztény hit gyógyító ereje. Csak azok képesek istentől rendelt orvosként működni, akik megélték azt a csodát, hogy a hit látomásával legyőzték magukban a betegséget. Hitük saját félelmük legyőzéséből fakad, igazságuk saját hazugságaik megtisztulásából, gyógyító erejük pedig abból, hogy megértették és integrálták magukban a pusztító erőt.

Ennek az igazságát egy antik – görög legenda így beszéli el: Püthagoraszt, egyszer megmarta egy kígyó, de túlélte a kígyómarást oly módon, hogy a kígyó mérgével egyetlen visszaharapással megölte a kígyót. Tehát azáltal lehetséges a halál legyőzése, hogy előbb megsebez a félelem és megmérgez a halál. Csak aki megtanulta, hogy ne riadjon vissza attól, ami az emberben nem más, mint kárhozat és méreg, aki mindezt a saját testén élte meg anélkül, hogy elutasította vagy elfojtotta volna, csak az tud másokat is hozzásegíteni ahhoz, hogy képesek legyenek a bennük lévő halálos mérget kivetni magukból. Az ember pedig csak annyira, vagyis csak olyan mértékben képes másokra hatni, amennyi kegyelmet élt meg saját életében a félelemmel szemben.

Csak azt tudjuk továbbadni, amit magunk is átéltünk, ami a mi személyes tapasztalatunk, a saját diadalunkat a enyészet erői felett. Amilyen mértékű ez a diadal, olyan mértékben lehetünk képesek másokon segíteni.

Mindez elvezet bennünket Jézus gyógyító hatalmának titkához, mely lehetségessé tette a 10 leprás meggyógyítását és más gyógyításokat is. Lehetetlen ez anélkül, hogy ne jöjjön létre nagyon erős kapocs a segítő és segített, gyógyító és beteg között.

Ezért is érthetetlen a 9 meggyógyított leprás távolmaradása.

Ebben azonban Lukács evangélista szándéka nem az volt, hogy a hálátlanságról adjon statisztikai kimutatást. Hogy éppen a samáriai tér vissza hálát adni, az éppen hogy segít az igazi tartalmát megtalálnunk a történetnek. A samáriai nem kerülhetett a Jézus-ellenes papok és írástudók szellemi befolyása alá. A többiek viszont – csodás gyógyulásuk ellenére – eltűntek, nyomuk veszett. Baljós árnyak tűnnek fel ekkor az evangélium történetei között. Előre vetítik Jézus teljes elutasítását és keresztre juttatását.

Gondoljunk csak arra, hogy Lázár feltámasztása után határozza el a Synedrium, a papok és írástudók legfőbb törvényhozó testülete Jézus elfogatását, a közszereplők sorából való eltűntetését.

Lukács Evangélista szándéka az, hogy választás elé állítson. Ki mellé állunk? Az illegálisan működő gyógyító és tanító mellé, vagy a hivatalos hatóságok mellé? Kinek az igazsága parancsolóbb számunkra? Kinek a bölcsessége hatja át rendezőelvként életünket? Kinek a könyörületében bízunk, kinek a segítségétől várjuk helyzetünk megváltozását?

Ki-ki maga döntsön erről! Ezt a döntést újra és újra meg kell hoznunk, minden olyan alkalommal, amikor eljövünk a templomba.

Jézus ma is várja a mellette való döntésünket – de ezt csak személyesen, egymagunkban határozhatjuk el. Így most jelképesen elengedem kinek-kinek a kezét, innentől egyedül kell tovább menned, úgy, ahogy a történet szereplői is elindultak Galilea-Samária határvidékétől Jeruzsálem felé, és vissza. A gyógyulás és az újrakezdés reményteli lehetőségével. Ámen

2016. 09. 03. – Lelkésziktatási Istentisztelet (Asztalos Richárd)

Dátum:
2016. 09.03
Igehirdető neve:
Asztalos Richárd
Ige helye:

Jn 15,5

Alapige:

„Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők. Aki énbennem marad, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tehettek.”

Prédikáció:

Ünneplő Gyülekezet, keresztény testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Szőlőtermő területen, az ország első zárt borvidékén kezdhettem meg szolgálatomat, még 2010-ben, s mint minden fiatalemberben, bennem is élt egyfajtaromantikusvágy arról, hogy szőlőterületre milyen is lenne alegfőbb helyi értékkel, a szőlő termesztésével foglalkozni. Felbuzdulásomban nem egy vezetett első utam, hanem a helyi könyvtárba, mert előbb szerettem volna utána nézni, hogy mibe is vágnám a fejszémet. Ott ért az első meglepetés, hogy mennyi mindent nem tud az áltagember a szőlőről, ami egy igazán különleges növény.

Ha a szőlőt összehasonlítjuk egy gyümölcsfával, akkor nagyon érdekes különbségeket figyelhetünk meg. Gyökere, mélyen a talajba hatol, ezért még a legnagyobb szárazságban, és a leg kövesebb területen is mindig megtalálja az éltető vizet. Jobbára csak az ágai láthatók, melyek a termést hozzák. A fák törzse jól látható, ez adja egy fa égbenyúló magasságát, a kérgében keringenek a tápanyagok és ha valamilyen állat megrágja, akkor elhal, kiszárad. Idős fáknál láthatjuk, hogy annyira elkorhadt már, hogy belül szinte üreges, de a kérgén keresztül még mindig tudott tápanyagot szállítani, ezért él. A szőlő azonban egészen más. Éppen a fa ellentéte. A kérgét tekintve szinte élettelennek látszik, de belül él, s nem tud mást tenni, ezt programozta belé a Teremtő, hogy évről évre gyümölcsöt terem, másra nem igazán alkalmas.Tölgyből, akácból, de még almafából is lehet valamit legalább csinálni, szerszámot, hangszert, bútort, szép és hasznos holmikat. Eltekintve attól, hogy milyen a gyümölcs, van-e, vagy nincs: maga a fa anyaga is értékes lehet. De a venyige nem! Az élő szőlővessző igen értékes, de ha gyümölcsöt nem hoz, bizony semmire sem jó. Sőt, egyenesen káros, mert elszívja más növények elől a nedveket és gátolja azokat a növekedésben.

Miután ezen növénytani ismereteket megszereztem, sajnosa saját szőlőtermelés beindításaa szolgálatok sokasága miatt ugyan csak egy szép álommaradt, de volt egy olyan kedves fiatalember a baráti körömben, aki megengedte, hogy segítsek neki a szőlővel kapcsolatos munkákban. Fáradságos kenyér ez, az egyszer biztos. A tavaszi munkálatok közül az első a termőrügyekre való visszametszés, melynek során láthatóvá válik, hogy a szőlővessző sír, ahogyan mondani szokták, mikor kibuggyan belőle a nedvesség.  Aztán következik a tőke különböző kinövéseinek, így az alulról kihajtó fattyainak eltávolítása, majd a kacsolás, vagyis a szőlővessző felesleges hajtásainak levágása, hogy a fürtökbe a lehető legtöbb tápanyag kerüljön. Ha sűrű lombozatú a szőlő, akkor a következő munkafázis a levélritkítás, melynek célja, hogy minél több napsütés érje a gyümölcsöt, ha pedig minőségi bort akar előállítani az ember, akkor érdemes termésválogatást végezni, hogy tőkénként egy kiló gyümölcsnél több ne teremhessen, ezért a zöld fürtöket el kell távolítani. És még olyan messze van a betakarítás, az őszi szüret ideje…

„Én vagyok a szőlőtő” – mondja magáról Jézus, s ebben az a csodálatos, hogy miközben önmagáról vall, mindig rólunk is beszél. Jézus Krisztusnak minden önkijelentése, minden én vagyok mondása úgy hangzott el, hogy abban valamiképpen mi is benne vagyunk. Amikor azt mondta: „Én vagyok a jó pásztor”, akkor nyilván ott van az is, hogy vannak juhok, akikről gondoskodik. Különben miért lenne pásztor, ha nem volnának juhok? Akkor munkanélküli pásztor lenne valaki. Vagy gondoljunk arra, amikor azt mondta: Én vagyok az ajtó, és hozzáteszi: Én vagyok a juhok ajtaja. Megint csak azért van ajtó, hogy valaki azon be- és kijárjon, hogy valaki azt használja. Feltételezi a kapcsolatot. S ebben a mai igében is így van: Én vagyok a szőlőtő, és Jézus hozzáteszi: ti vagytok a szőlővesszők.

Jézus nekünk és rólunk szól ezekkel a szavakkal. Bennünket, keresztényeket nem Libanon cédrusaihoz hasonlít, nem is a hegyvidékek évszázadokat megélő tölgyfáihoz, hanem vékony szőlővesszőkhöz, ami csak egynyári gyümölcstermésre való, majd lemetszik és következő évben új hajtást hajt a szőlőtőke. Ennek a Jézus korában már jól ismert, mindennapi megélhetést biztosító növénynek a képe magában hordozza azt a jelentéstartalmat, hogy Jézus olyan tökéletesen és olyan természetesen tartozik egybe az övéivel, hogy azok nélküle nem tölthetik be a rendeltetésüket.

Az a venyige nem teremhet gyümölcsöt, amelyik nincs hozzánőve, beoltva a tőkébe, amelyik nincs vele érintkezésben, életközösségben. A venyige minden erejét, életét, gyümölcstermő képességét a tőkéből veszi. Kevés az akarat, az erő, a tudás, a kapott feladatot csak vele szoros kapcsolatban élve teljesíthetjük! Mert ő nem az erőlködést díjazza, hanem a kötődést! A mi életünkön sem teremhetnek gyümölcsök másként, csak úgy, ha Krisztus életéből áradnak belénk a gyümölcsérlelő erő. Mert nem az emberfeletti fáradozás, hanem a Benne való élet termi meg a gyümölcsöket, az emberi erőlködésből csak valami sápadt eredmény származhat.

De mit is jelent az, hogy „gyümölcs” a jézusi szóhasználatban?Fordíthatnánkcsak egyszerűen eredménynek? A feleségem két kislányunk születése előtt egy francia tulajdonú cégnél dolgozott, s emlékszem, hogy a negyedéves zárás felé közeledve egyre többször hozta haza a munkáját, mert határidőre kellett kimutatásokat készíteniük. A célja ennek az, hogy számokon keresztül bemutassák a tulajdonosnak, hogyan alakult az elmúlt időszakban a termelés illetve, hogy az elmúlt év ugyanezen időpontjához képest hogyan áll az elért eredmények és a haszon tekintetében.

A természet példájához visszatérve az eredmény nem más, mint a gyümölcs, amit a növény nem önmagának terem, hanem azért, hogy leszakítsák róla. Magának a növénynek a legkevesebb haszna van belőle, másnak használ vele. A gyümölcs az a valami, amit a növény lead magáról és magából mások táplálására. Ebben az értelemben a gyümölcstermés nem más, mint az, hogy megismertetjük a Jézus által megváltott világgal Isten irántunk való szeretetét szabadítását, úgy, hogy közben mi magunk is részesülünk abból.

Lelkészként, ha pusztán a számok bűvkörében élnénk és ennek alávetve magunkat teljesítenénk szolgálatunkat, magunkat is egy multinacionális cég, az Evangélikus Egyház területi képviselői határozhatnánk meg. De ez nem egy egyszemélyes, kétszemélyes, vagy éppen kétlelkészes küldetés, ami csak a klérus dolga, hiszen Jézus maga is többes számot használ, nem megkülönböztetve egyiknek vagy másiknak a felelősségét és elkötelezettségét, mikor a venyigékről beszél. A vele való közösség, az egy tőről fakadás, az onnan való kiindulás nem elválasztja, hanem még inkább össze kell, hogy kösse mindazokat, akik hozzá tartoznak, s általa a lehetőségek elképzelhetetlen gazdagsága tárul fel az ember előtt.

Az Evangélikus Énekeskönyv 395. éneke, melyet az igehirdetésre készülve énekeltünk olyan szépen kibontja előttünk mindazt, amiről ez a jézusi képes beszéd szól. Mindannyian tanítványok vagyunk. Megszólított bennünket megannyi módon, s hogy követői lettünk az egyedül az ő érdeme. A feladat megmaradni ezen az úton. Szüntelenül élő, és eleven kapcsolatban lenni vele. Néha fájó módon avatkozik bele életünk alakulásába, lecsippent olyan hajtásokat, melyeket mi jónak gondolunk, tisztogat, lefarag olyat, ami akadályoz, ami elvon vagy félre visz. Isten kezének nyoma, ollójának éle gyakran ejt életünkben fájdalmas beavatkozást, s csak akkor láthatjuk meg értelmét, ha a végeredményre tekintünk, nem a közben szerzett sebekre, sérülésekre.

Hogy ezekre emlékeztetlek titeket Testvérek, az annak tudható be, hogy felolvasott igeszakasz éppen a kereszt felé induló Jézus búcsúbeszédeinek egy darabja. Benne foglaltatik az elköszönés az ittmaradóktól, s a felkészítés a továbbiakra. Számomra, és családom számára ez az igeszakasz azonban nem a távolodásnak, hanem épp a közeledésnek, a megérkezésnek és az itt maradásnak a képe.

A maradni szó János evangélistánál visszatérő, markáns kifejezés, mely ebben a fejezetben is mintegy tizenegyszer fordul elő. Az egyik kedves gyülekezeti tisztségviselő ezzel fogadott a lelkészi hivatalban: Remélem, sokáig maradnak. Maradni? Hiszen épphogy csak megérkeztünk, kipakoltuk a dolgainkat, felcipeltük az emeletre a bútorainkat, hát hogyne maradnánk?Akkor csak helyeslően bólogattam, de az Ige fényében csak azt tudom mondani, mindaddig, amíg gyümölcsöző a kapcsolatunk.

Keresztény Testvérek!

Hitem szerint nincsenek véletlenek az ember életében, nem történik semmi sem esetlegesen vagy véletlenül. Nem a jó és a balszerencse formálja, alakítja az életet, hanem minden esemény vagy döntés mögött a Mindenható jóváhagyása áll. Mindenestre van az ünneplő gyülekezet körében egy személy, aki egykor megsejthetett valamit abból, hogy egyszer eljön még ez a nap, ő volt a hatodéves mentorom, aki a lelkész szentelési istentiszteletet követően a köszöntését ezzel zárta: „Folytatni fogjuk.”

Tulajdonképpen ez a két szó a keresztény tanítás tömör foglalata és ez lehet a bennünk élő reménység kiapadhatatlan forrása. A halál, a vég fölött diadalmas Krisztus így bíztat, bátorít bennünket a folytatásra, úgy hogy közben a vele való élő egységet ígéri: „Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők. Aki énbennem marad, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tehettek.”

Ámen.

2016.07.24. – Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap (Molnár Lilla)

Dátum:
2016. 07.24
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

1Kor 10,1-13

Alapige:

A pusztai vándorlás intő példája

Nem szeretném, ha nem tudnátok, testvéreim, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig a Krisztus volt. De többségükben nem lelte kedvét az Isten, úgyhogy elhullottak a pusztában. Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: “Leült a nép enni, inni, és felkelt játszani.” De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk. Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni

Prédikáció:

Vannak történetek, amelyek olyan mély nyomot hagynak egy közösség életében, legyen az család, etnikum, nemzet, stb. hogy még évekig, évszázadokig mesélik. Vannak olyan elemi, alapélmények, amelyek annyira meghatároznak minket, hogy újra és újra el kell mondanunk, és eközben újabb és újabb momentumokat emelünk ki, újabb és újabb részleteket, összefüggéseket értünk meg. Lehet, hogy van ilyen családi történetünk, ami vagy velünk történt meg, és évtizedek óta meséljük a családi asztalnál, lehet, hogy vannak olyan többgenerációs családi történeteink, amelyeket mi is már hallomásból ismertünk meg, de az életünk részévé vált, mert fontos, mert valami nagyon meghatározó dolgot mesél el. A népeknek megvannak a maguk mítoszaik, eposzaik, amelyek elmesélik eredetüket, azokat a történeteket, amelyeket együtt éltek át, amelyek megerősítették, összekovácsolták őket. Megvannak a saját legendáik, és megvannak a történelmi tényeink. pl. a Himuszunk is elmesél bizonyos szempontból fontos, meghatározó eseményeket a magyar történelemből…  Mert az együtt átélt, túlélt események megtartó erővel bírnak… Ilyen esemény a pusztai vándorlás története is. A zsidó kultúrában fontos szerepe van a hagyományozásnak, mert át kell adni a fiatalabb generációknak azokat a történeteket, amelyek nélkül nem lennének azok, akik. Minden generációnak meg kell tanítania a gyerekeit arra, hogy Isten mit tett velük a kezdetek kezdetén és mit tesz velük folyamatosan azóta is. Valahol így kellene lennie ennek nálunk is. Beírathatjuk a gyerekeinket iskolákba, hittanra vasárnapi iskolába, de nekünk is, otthon is át kell adnunk nekik, el mesélnünk nekik újra és újra mindazt, amit Isten a bibliai időkben cselekedett, és amit a mi életünkben, a családunk életében cselekedett és cselekszik folyamatosan. Elmondani, elmesélni, narrálni újra és újra, hogy megértsük, hogy a szívünk mélyére érjen, és akkor nem felejtjük el, akkor belénk ivódik és az életünk részévé válik.

A pusztai vándorlás élménye nemcsak Egyiptomról és a vándorlásról szól, hanem arról, hogy Isten beleszól az ember helyzetébe, megszólítja és ezzel a kapcsolatfelvétellel, megszólítással egy útra hívja. Ettől a ponttól kezdve már nem lehet ugyanolyan az ember élete, valami megváltozott. És ez a megszólítás lehet, hogy az elején egy hatalmas, megrázó alapélmény, de lehet, hogy csak a későbbiekben, az út során bomlik ki. Isten egy útra, kivonulásra hív minket az őt nem ismerő, emberi mechanizmusoktól, korlátoktól és bűnöktől szabadulni nem tudó létből valami más felé. Az Isten megszólít és velünk jön az úton, Nem is az a fontos, hogy hová tartunk, hogy mi vár minket a végén, mennyország, pokol, vagy a semmi, hanem az a lényeg, hogy Isten velünk jön. És ezen az úton sok közös élményünk van. Ezen az úton, a közös élményeikben megismerjük egymást, megismerjük, hogy ki hogy működik, hogy ki hogyan van jelen ebben a kapcsolatban. A pusztai vándorlás során az ember megismerte, hogy az Isten hűséges, megbocsátásra, újrakezdésre kész. Átélték, hogy az Isten gondoskodik a szükségekről, és átélték, hogy az Isten ismeri az emberi természetet, annak minden háborgását, kísértését, és kétségét. A pusztai vándorlás története elmeséli azokat az alapélményeket, amikor az ember frusztrált lesz, ha nincsenek betöltve a tsti és lelki szükségletei, a legszélesebb skálán mozogva a evés-ivástól a szexualitáson keresztül az „istencsinálásig”. Az exodus elmeséli az emberi viselkedést, reakciókat a krízishelyzetekben, a veszély, a bizonytalanság, a megpróbáltatás idején. Pál apostol pedig elmeséli mindezeket a korinthusiaknak az ő sajátos, páli stílusában és értelmezésében. Utal a tengeren való átkelésre, Isten jelenlétére a felhőoszlopban, a vízfakasztásra a sziklából, illetve olyan történetekre, amelyekben a választott nép engedetlenségében, a paráznaságban összekapcsolódik a szexualitás és a bálványimádás. Pl. utalhatnak az apostol szavai Pinhás kétséges „hősiességére”, amikor a moábi nőkkel és istenekkel való közösségvállalás után többezer embert mészárol le istenfélelmében. A zsoltárokból lehet ismerős az ő neve, Fineás, vagy Pinhas, Áronnak, Mózes testvérének a fia, aki ezzel a megmozdulásával Isten békességének és szövetségének az ajándékát nyeri el Mózes negyedik könyve szerint. Szintén a Numeriben találjuk a rézkígyó történetét, amit említ Pál, amikor is már nem jó a manna a népnek, háborognak, hogy nincs kedvükre való étel, ital, és különben is, mi értelme a bolyongásuknak, és ekkor mérges kígyók lepik el a tábort, és aki feltekint a Mózes által készített rézkígyóra, az meggyógyul. Pál apostol számára már egyértelmű a kapcsolat a póznára függesztett kígyó és az általa szimbolizált bizalmatlanság, és a Keresztre feszített Krisztus és a bizalmatlanságunk feletti győzelem között. Ez is valami olyan összefüggés, amelyre rá kell találni a mesélések és hallgatások során.

Amit nagyon fontosnak tartok, és talán félreérthető a levélbeli igeszakaszból, hogy nem azért kell engedelmeskednünk, hogy Isten szeressen bennünket. Az apostol nem azért int minket, hogy óvakodjunk a zúgolódástól, engedetlenségtől, stb. mert ha így kedvesek tudunk lenni az Isten előtt, akkor Isten szeretni fog bennünket. Hanem pont fordítva: az Isten szeret bennünket, azért olyan türelmes, azért bocsát meg és kezdi velünk a dolgainkat újra és újra, mert szeret minket. Azért halt meg a kereszten, és azért „küzdött meg értünk”, mert szeret minket. És az Istennek ez a szeretete tehet minket erősség és képessé arra, hogy megálljunk, hogy bízzunk, hogy tűrjünk, hogy megelégedjünk azzal, amink van, és hogy szeressünk, Őt és egymást, teljes szívünkből és lelkünkből.

Az életünk, a fordulatok az életünkben, minden nehézségünk pedig nem haladja meg az erőnket, a teherbírásunkat és a tűrőképességünket. Ígéretünk van arra, hogy Isten nem próbál meg minket erőnkön felül, és hogy az életünkben lévő „keresztek”, nehézségek, kísértések oldására előkészítette a szabadulást is. Hogy mikor és hogyan történik mindez, azt nem tudjuk, csak bízhatunk abban, hogy Isten nem hagyja, hogy elhatalmasodjon rajtunk az elviselhetetlen, erőssé tesz, megszabadít és örömre fordítja a szenvedést, benne való, mély és megpróbált örömre. Hála és dicsőség az Örökkévalónak, akinek a kezdetektől fogva gondja van ránk! Ámen.

 

2016.07.17. – Szentháromság ünnepe utáni 8. vasárnap (Molnár Lilla)

Dátum:
2016. 07.17.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Róm 8, 12-17

Prédikáció:

  1. Keresztelő:

A mai igehirdetési alapige, Pál apostol Rómabeliekhez írt leveléből való. Az első keresztény gyülekezetek egyike található az akkori világ „fővárosában”, Rómában, és az apostol, ahogyan sok más gyülekezethez hasonlóan, nekik is ír levelet, bíztatást, tanítást, amelyben Jézus Krisztusról beszél, és arról, hogy hogyan formálódik át az ember élete, ha megismeri Jézust és a követője, tanítványa lesz. Az a szakasz, amelyet a egyház a mai napra kijelölt, nagyon szép gondolatot hordoz, és úgy gondoltam, hogy egy részét keresztelési igéteknek választom, amely, reménység szerint, végigkíséri és erősíti az egész életeteket!:

Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét, aki által kiáltjuk, Abbá, Atya!

Kedves Csilla, kedves Andris,

a keresztelés ősi dolog, és egy nagyon alapvető kötődésünkre mutat rá alapvető szimbólummal. A keresztségben nyilvánvalóvá, láthatóvá válik saját magunk, és a világ számára is, hogy Istenhez tartozunk, Isten teremtményei vagyunk, akiket saját képére formált, és akikbe az ő Lelkét lehelte. Az Isten lehelete éltet és mozgat minket. Isten alkotott minket, az övéi vagyunk, hozzá tartozunk, általa élünk és működünk. Az ember természete azonban mégis különbözik nemcsak Istenétől, hanem attól az önmagunktól is, akinek Isten eredetileg teremtett, Isten eredetileg szánt minket.  Nagy a szakadék az emberi természetünk és Isten természete között, nemcsak abban, hogy mi test vagyunk, hús és vér, az Isten pedig Lélek, hanem abban is, hogy mi az anyagiak szerint, a földiek szerint gondolkodunk, Isten pedig az, aki átfogja az egész világot, aki mindenhol és mindenben ott van, aki előtt ismert minden szándék, történés, tett. Az evangélium örömhíre, az egyház örömhíre,amiért vagyunk egyáltalán, az hogy a világot teremtő Isten a történelem egy adott pontján emberré lett, Jézus Krisztusban hozzánk hasonlóvá lett, közel jött hozzánk, hogy az isteni és emberi közötti szakadékot összekösse, odavezessen, visszavezessen minket Istenhez. Jézus Krisztus az életét adta ezért a világért, hogy közel kerülhessen egymáshoz újra a Teremtő és a teremtett világ. Jézus Krisztus magára vette a keresztfán minden különbözőségünket, minden nyomorunkat, és minden hibánkat, álnokságunkat, gonoszságunkat, szeretetlenségünket, hogy élhető életet élhessünk itt a földön, majd pedig örök életünk legyen, szoros és természetes közösségben Istennel, akitől egész létünk származik! Ezért nevezhetjük ezt a világot teremtő, fenntartó, mindenható isteni erőt, akaratot, lelket Atyánknak, Jézus Krisztusért ismerhetjük az Istent személyes, Hozzánk tartozónak, aki jelen van és cselekszik az életünkben. És ha így ismerjük Istent, Atyánknak, akihez tartozunk, akitől kérnk és akinek hálát adunk, akkor ez az ismeret, ez az összetartozás átformál minket is. Isten ismerete, Isten jelenléte nem maradhat közömbös az ember számára, ha egyszer megszólította. A keresztség egy ilyen pont. Elképzelhetjük úgy, hogy Isten közel lépett hozzánk, és azt mondja neked is, Csilla és neked is, Andris, hogy hozzám tartozol, a gyermekem vagy, szeretlek téged. Ennek a jele a keresztség vize, amiért mi semmit nem tehetünk, csak elfogadhatjuk, és hordozhatjuk magunkon, lemoshatatlanul egy életen át. Isten fiainak lenni csodálatos tudás és csodálatos érzés, ha erre rádöbben egyszer az ember, és megtanulja keresni, érzékelni ezt a kötődést az életében, a mindennapjaiban. Isten fiainak lenni, egy olyan kapocs, amely megtart a legnehezebb és legkilátástalanabb helyzetekben is. És ha Isten Lelke vezérli az életünket, az meglátszik rajtunk. Az meglátszik azon, ahogyan élünk, ahogyan mozgunk, beszélünk, egyáltalán jelen vagyunk a közösségeinkben, a világban. Amikor Isten Lelke megnyilvánul rajtunk keresztül, nem biztos, hogy mindig nagy dolgok történnek,  nem mindig mi kell, hogy legyünk a helyzet hősei, a helyzet legbölcsebbjei, legjobbjai, de az emberek észrevehetik, megérezhetik, hogy nemcsak vagyunk a világban, hanem célja és értelme van az életünknek, mert rátaláltunk egy ősi, eredendő kötődésre ahhoz, akitől származik az életünk és mindenünk. És Isten Lelke az, aki egész konkrét dolgokban is vezethet minket, segítségre irányítja kezünket, építő, jó gondolatokat, együttérzést, szeretetet ébreszt a szívünkben,  olyan szavakat formál bennünk, amelyek hasznosak, segítőek és gyógyítóak, amikor kimondjuk őket.

Kívánom, hogy rátaláljatok a Teremtő Istenre az életetekben, felfedezzétek őt, és tanuljatok meg ragaszkodni az Ő jelenlétéhez, és észrevegyétek, hogyan cselekszik az életetekben minden nap, a élet eseményeink, a minket körülvevőkön keresztül, és hogy Isten fiaiként, az Ő Lelke által, áldás legyetek a környezeteteknek.

Nem választottam nektek külön igét a keresztelésre, neked is, Csilla, és neked is, Andris, ezt az igét szánom, hogy kössön össze benneteket, keresztszülőt és keresztgyermeket egy életre az Isten dolgairól való tanulásban, kössön össze Istennel magával, és tartalmán, ígéretén keresztül pedig kössön össze és hasson minden közösségetekben, amerre csak jártok. „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét, aki által kiáltjuk, Abbá, Atya!”  Ámen

 

  1. Igehirdetés

 

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen

Róm 8, 12-17: „Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: “Abbá, Atya!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

 

A kereszteléskor már elkezdtünk belemélyedni abba, amit az apostol a rómabeliek szívére akar helyezni. Az igeszakasz három gondolatot fogalmaz meg:

  1. adósok vagyunk: test szerinti és Lélek szerinti élet
  2. Isten fiai vagyunk – a fiúság Lelke
  3. Krisztus örököstársai vagyunk – vele együtt szenvedünk és dicsőülünk meg

 

Isten, az Atyánk, ahogyan erről már pl. hittanon is nagyon korán tanulunk. Azért mondjuk ezt, azért közelíthetünk innen Isten felé, mert talán a legelemibb kötődésünk, a legmélyebb szeretetünk az, amit a szüleink iránt érzünk, illetve azok iránt az emberek iránt, akik gondoskodtak, gondoskodnak rólunk, akár vér szerintiek, akár nem. És ezeken az érzéseken, ezeken a kötődéseken és tapasztalatokon keresztül elindulhatunk, hogy megértsük, ki az Isten és mi dolgunk vele, illetve neki mi dolga van velünk. Istent Atyánknak mondhatjuk, mi pedig a gyermekei vagyunk, ami nemcsak egy kép, hanem igazság abból a szempontból, hogy az ember az Isten teremtménye, és bár az édesanyánk szült meg bennünket, de Isten formált, ő talált ki minket. És ugyanúgy, ahogy a szüleinktől kapunk dolgokat, öröklünk sok mindent, és sok mindenre megtanítanak minket, úgy istentől is örökölünk és kapunk dolgokat, amikre Isten megtanít minket. A „fiúság Lelke” azt jelenti, hogy semmitől nem kell félnünk, ha hisszük és tudjuk, hogy Istenhez tartozunk, és Ő jelen van az életünkben minden helyzetben. Ez a tudat, Isten jelenlétére való tudatos figyelés segít minket a nehézségeinket, a félelmetes, szorongató helyzeteken, de ugyanúgy, ez a tudat, Isten jelenléte ad nekünk igazi mély örömöt és hálát, amikor boldogok vagyunk, amikor jó történik velünk. Isten fiai nem félnek, hanem Isten fiai bátrak, erősek, jókedvűek, tettre készek, ötlettel, élettel telik. Ilyenek lehetünk még akkor is, amikor úgy érezzük , hogy pont elfogyott az erőnk, elfogyott a kreativitásunk, a lendületünk, a türelmünk, amikor úgy érezzük nem tudjuk legyűrni a félelmeinket, megijedtünk, szorongunk az előttünk álló feladatoktól,  kilátástalan az életünk, nem tudunk örülni semminek… Isten Lelke ilyenkor is életet, erőt, lendületet adhat belénk, megeleveníthet, új életre kelthet! Hiszen amikor van energiánk, bátorságunk, akármink, akkor is Istentől van, így Ő adhatja vissza újra a hitünket, erőnket akkor is, amikor az már elfogyni látszik.

Isten Lelke maga az élet, minden, ami támogatja, védi, előre viszi az életet, nem valami járulékos eleme ennek a világnak, és a létezésnek, hanem Isten maga az élet, amiből él ez a világ, minden teremtményével együtt és amiből élünk mi magunk is. Szoros kapcsolatban vagyunk a minket teremtő Istennel, és mégis végtelen távolságra vagyunk és végtelenül különbözünk tőle. Az apostol az igeszakaszban nagyon radikális, kemény szavakat használ. Ezt a különbséget úgy nevezi, hogy a test cselekedetei és a Lélek cselekedetei. Azt mondja, hogy a Lélek által meg kell ölni a test cselekedeteit, tehát nem magunkat kell megtisztítanunk a bűneinktől, a hibáinktól, önzésünktől, gonoszságunktól vagy épp közönyünktől, hanem a Lélek tisztít meg és formál át, de ebben én is benne vagyok, elismerem, hogy szükségem van benne, részt veszek ebben oly módon, hogy imádkozom, és harcolok a bennem lévő akarat és vágy ellen, minden ellen, ami elválaszt Istentől és az emberektől. Közben tudom, hogy nem én győzök, nem én győzöm le a saját természetemet, hanem a feltámadott Jézus Krisztus, aki megerősít és aki legyőzi bennem a gonoszságot, a restséget, a szeretetlenséget, a kicsinyességet, stb, az emberi természetemet, amely annyira különbözik Isten természetétől és ami ellentétben áll Isten lényegével. Az emberi természetnek ez a része, ami kibékíthetetlen, összemoshatatlan, ezt csupán kiirtani, megsemmisíteni lehet, és ez valami olyan, ami megtörténik, igazán a keresztségben kezdődik, de végbe csak az ember földi lényének, a testének meghalásával megy teljesen végbe. Folyamatos harc ez, küzdelem önmagammal, velem, rajtam, énbennem.

De nem egyedül küzdök, és Jézus Krisztus sem csak úgy a semmiből érkezik az életembe és a küzdelmeimbe, hanem mindez az Isten színe előtt, az Istenben történik. Minden harcunk, életünk minden jelenete az Isten tenyerén játszódik, az Ő részvételével, az Ő belefolyásával. És ez azt jelenti, hogy Isten ismeri minden gondolatomat, minden törekvésemet, minden fájdalmamat minden vágyamat és örömömet és a kezében tartja a sorsomat. Bármilyen törékenynek is érzem magam, és a felépített dolgaimat, biztos helyen van az ő kezében. Megsegít a szükségben, meghallgat ha szólok, megerősít, ha gyenge vagyok, folyamatosan formál és cselekszik, nemcsak bennem, hanem rajtam keresztül is a világban. Felhasznál, mozgat, lendületet ad, elindít. Mert a része vagyok, hozzá tartozom, itt, a földi életemben és halálom után örökké, Jézus Krisztusért, aki kibékítette, összekötötte a különbözőt, az ellentétest, egésszé tett mindent, ami hiányos bennem. Ezért az életem minden véglete és ami közte van, az Isten lőtt történik és az ő emberré lett személyével, Jézus Krisztussal összetartozásban, szenvedés és öröm, kétség és reménység közt nem kimért porciót élek meg az életemben ezekből, hanem összefonódva élek át mindent vele együtt. És tudom, hogy mindenre van erőm benne, mert Jézus Krisztus az, aki megerősít, és aki azt mondja, hogy Isten országa, az Isten maga közel van, és nekem van helyem nála, van helyem az ő országában, az ő világában, mert Isten gyermeke, Isten fia vagyok, örököse mindennek, ami az életben történik, szenvedésnek és dicsőségnek egyaránt. Isten Lelke pedig megtart, bátorít, vígasztal, újjáteremt, egy élhető világra, és emberi közösségre és egykor majd az Istennel való örök életre. Ámen

2016.07.10. –Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap (Molnár Lilla)

Dátum:
2016. 07.10
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

ApCsel 27,22;25

Alapige:

„Én  azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó… Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta!”

Prédikáció:

Az Apostolok Cselekedeteiből ritkán kerülnek ki igehirdetési alapigék. Vannak jól ismert történetek a könyvben, pl. Pünkösd markáns alaptörténete, vagy az etióp kincstárnok megtérése, de Pál missziói útjáról, nekem személy szerint még nem volt alkalmam templomi szószéken beszélni. A mai igeversek utalnak arra, hogy milyen történetből valók, az üzenet azonban egy mindig aktuális, fontos és gyönyörű üzenet: Bízzatok, ne féljetek! 

            Az Apostolok Cselekedete azokról az időkről szól, amikor Jézus már nincs a tanítványokkal, de elküldi őket, hogy vigyék a feltámadás örömhírét szerte a világba. A feltámadott Jézustól mandátumot kapott apostolok, küldöttek elindulnak és elkezdik megvalósítani a Jézustól kapott küldetést Kis-Ázsiában. Az apostolok Isten Szentlelkétől erőre kapva járják a városokat, találkoznak emberekkel, kapcsolatba kerülnek olyanokkal is, akikkel korábban vallási kötöttségek miatt nem tették, óriási paradigmaváltás következik be abban a tekintetben, hogy az evangélium mindenkinek szól, zsidó és nem zsidónak egyaránt, akit az Isten megszólít, akihez isten küldi az apostolokat, azokat ők nem mondhatják tisztátalannak, közösségvállalásra méltatlannak… Az evangélium mindenkinek szól és a hirdetés munkájába, ebbe a küldetésbe ezek az emberek, Péter, Pál, Jakab, János és a többi apostol teljes szívvel és lélekkel belevetik magukat, vállalva az utazások és találkozások minden veszélyét és viszontagságát.

Pál apostol egészen hosszú és kalandos utakra indul, három missziói útra kerekedik fel, hogy a kis-ázsiai partvidékek városaiban a feltámadott Jézus Krisztusról beszéljen. Sokan hallgatnak a szavára, sokakat megérint, amiket mond, de sokan ellenszevesnek találják, el akarják hallgattatni, Jeruzsálemben összeesküvést szerveznek a zsidók, hogy valahogyan megállítsák, megöljék. Pál fogságba kerül, próbálják hivatalosan is elítélni, és ezek alatt az idők alatt hurcolják őt a különböző méltóságok elé… Az apostol fogságban van, amikor is hajóra teszik és elviszik Rómába, a császár elé. A z igehirdetés alapigéje ebből a történetből való, amikor is, az úton, egyik állomástól a másikig tovább hajózik a császári csapat annak ellenére, hogy Pál azt tanácsolja ne menjenek tovább: „Férfiak, látom, hogy a további hajózás nem csak a rakományra és a hajóra, hanem az életünkre nézve is veszélyessé válik ”. De a csapatot vezető százados inkább hisz a kormányosnak és a hajótulajnak, mint Pálnak, és a hajó viharba kerül.

A hajózás csodálatos dolog, de talán igazán sosem veszélytelen, a hatalmas folyók, tengerek a végtelenség benyomást keltik, és azt, hogy  végtelenül hatalmasak… A családunkban a hajótörés egy meglehetősen tabu-téma, édeaspám gyerekkorom óta hajózik, és általában nincs veszélyhelyzetben, de volt már olyan, hogy azzal hívott fel bennünket, hogy zátonyra futottak… Nekünk ma már kuriózumnak számít hajóra szállni, ritkán is hajózunk, hacsak nem élünk éppen olyan országban, ahol indokolt lenne gyakrabban vízre szállni… Kétezer éve a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a fogoly Pált hajóval viszik a császár elé Rómába.

A hajó viharba kerül, hánykolódik a tomboló tengeren, legénység egyre több mindent dob ki a rakományból, leeresztik a horgonyt is, nehogy zátonyra fussanak, fogynak a dolgok fogynak a lehetőségek és fogy az emberek reménye is arra nézve, hogy túlélhetik a helyzetüket. Úgy indul a történet, hogy az író azt mondja, „a hajózás is veszedelmessé vált, hiszen a böjt is elmúlt már”. Mintha ezzel okolná meg a veszélyhelyzetet, illetve a tragédiát. Mit is jelent a böjt, és hogyan kapcsolódik a vizen hánykolódó hajó képéhez? A kapcsolópontot átvitt értelemben találhatjuk meg. A böjti időszakokat az intenzív imádság, befelé fordulás, csendes Istenre figyelés jellemzi. A bűnbánati, önmegtartóztató, csendes időszakok végeztével lankadhat ez az intenzív figyelem és Istenre hangoltság, és elveszíthetjük a fókuszunkat, a ragaszkodásunkat, viharokba, testi-lelki, fizikai, átvitt értelmű viharokba sodródhatunk… A történetben nem számít az apostol szava, nem hallgatnak rá. Nem is önmagában lenne fontos az, amit Pál mond, hanem azért figyelemre méltó, mert  Isten szól általa, de ez itt most nem számít a századosnak. A veszély általában elkerülhető lenne, de azt gondolom, hogy az emberi élet tekervényesebb, szövevényesebb annál, mintsem hogy csk egyfelé lehessen menni.

A vihar kilátástalanságában Pál apostol másodszor is szól a vele lévőkhöz és nagyon fontos és érdekes dolgot mond: „azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok”. Persze előtte a tőle megszokott öntudattal elmondja, hogy jobban tették volna, ha rá hallgatnak, de ez most már mindegy. A lényeg itt, hogy „bízzatok!”. A bibliai történetekben, a veszélyhelyzetekben rendre megszólal a vígasztalás, a reménység szava: ne féljetek, higgyetek, bízzatok… mert az Isten erősebb a viharnál, a természeti, a fizikai, az absztrakt és lelki viharoknál is. Bizakodjatok! Bízzatok abban, hogy az Isten megtart! Azt majd meglátjuk, hogy mire…. És ez az érdekes abban, amit Pál mond, hogy mire is? Hiszen fogságban van, meghurcolása évek óta tart, és ki tudja, hogy mi vár rá a császár előtt… A felületes, üres optimizmus helyett itt az van, hogy: megmenekülnek ugyan, mert az Isten megígérte azt, de nem  teljes szabadságra. Ezt mondja Isten: „Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón”. Meg fognak menekülni, de azért, hogy bevégződjön az apostol sorsa és eljusson a császár elé. Ami szintén nem veszélytelen, szintén az életébe kerülhet. Egyik veszélyből a másikba. De mégis reménység és bizalom van benne, mert 1. Isten ott van vele, és Pál tudja ezt, érzékeli és megtanult ragaszkodni ehhez a jelenléthez, 2. mert nem értelmetlen  az egész, nem értelmetlen a sorsa. A fogság, a veszély, a viszontagságok nem azért vannak az életében, mert rossz döntéseket hozott, mert hibázott, mert hanyag, erkölcstelen vagy felelőtlen lett volna, hanem azért, mert szívvel-lélekkel belevetette magát a „munkájába”, az elhívásába. Van értelme, mert másokért és az evangélium örömhíréért szenved, ami fontos, sőt kincs számára is.

Pál bízik istenben, és Isten ígéretet tesz arra, hogy megtartja őt és mindazokat, akik vele vannak. Fontos elmondani, illetve kiemelni, hogy Isten nem csak a keresztények életében van jelen, hanem Isten jelen van a világban, jelen van az ember életében. Napja mindenkire süt, esője mindenkire esik. De akik hozzá ragaszkodnak, azoknak megígéri hűségét és azt, hogy minden helyzetben „lehet rá számítani”, lehet hozzá menekülni, odafordulni, mondani, kérni, megköszönni.

Pál azt mondja a viharban hánykolódó hajó belsejében: Bízzatok! Ez nagyon rezonál Jézus hasonló helyzetben mondott szavaira: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” És a vihar lecsendesül. Az út folytatódik tovább. Ki tudja merre. A szabadságba, a kihallgatásra, Kánaánba, börtönbe, nyári szünetre, iskolába, munkába… De a legfontosabb, hogy az Isten közel van, Isten jelen van. Ámen.