2016.09.11. – Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 09.11
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Lk 7,11-17

Alapige:

11Ezután elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. 12Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. 13Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: „Ne sírj!” 14Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” 15Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. 16Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: „Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét.” 17Ez a hír elterjedt róla az egész Júdeában és az egész környéken.

Prédikáció:

Egyszerűen nem lehet felkapaszkodni ennek a történetnek a szintjére. Nem tudjuk, miről szól, hiszen amit elmond, az éppolyan hihetetlen, vagy mesébe illő,  mint hogy sárkány él a nyírbátori tóban… Láttunk már feltámadást? Nem, hogy is láttunk volna. Nem láttunk mi még semmiyen feltámadást, csak halált. Halált viszont láttunk, sőt: Halott ifjút, korban hasonlót, mint a „naini”. Láttunk már és azt hittük, ott maradunk vele. Nincs ennél szörnyűbb. Az ember csak azt kérte Istentől, csak ezt ne. Még egyszer ne kelljen ezt átélni, hogy ott látod az összeroskadt szülőket a koporsó mellett. Mit nem adnál azért, hogy visszapergethesd az időt, hogy meg nem történtté tudnád tenni.  Több naini ifjú temetésén voltam már. Volt amikor nekem kellett megszólalnom a koporsó mellett. Egy ifjú különösen közel állt a szívemhez, akkor még Pesten laktunk. A házasságát tervezgette, aztán fél év múlva egy ostoba autóbalesetben két társával együtt meghalt.

Nem tudok ezek nélkül a történetek nélkül gondolni a naini ifjú feltámasztásának történetére. Nem lehet elvonatkoztatni saját tapasztalataimtól.

Elolvasom a történetet és arra gondolok, hogy ennek a naini özvegyasszonynak hatalmas mázlija volt. Itt meg is állhatnék ennél a pontnál, sőt, mondhatnám mindannyiunknak, hogy ez itt a vége, nem lehet erről többet beszélni. Mint amikor szerencse-szombaton kihúzzák a szerencseszámokat és aztán megállapítják a nézők, hogy valaki másnak szerencséje volt, aztán átkapcsolják a tv-t. Mondhatnánk, hogy a naini özvegy olyan, mint akinek kihúzzák a számait. Az esélye annak, hogy pont ő, az kb. 1: 44 millióhoz.

Csakhogy itt nem a szerencse felmagasztalásáról szól a történet, nem fortuna a főszereplő.

A történet fel akarja bennünk ébreszteni a bizakodást, a csodálkozás, vagy csodálat mellett. Hát létezik ekkora hatalom? Létezik ilyen eltökéltség, ilyen határozottság és hit, hogy valaki meglát egy gyászmenetet, és van olyan biztos a dolgában, hogy meg meri állítani a menetet?! Ilyet csak egy elme háborodottról tudna az ember elképzelni. Ki ez az ember, aki odamegy a koporsóvivőkhöz, megérinti a koporsót és hívja a halottat? Ott az adott pillanat alatt el kellett döntenie, hogy mit tesz. Nem volt ideje előre felkészülni: Ez egy tökéletes rögtönzés volt. Ettől még elképesztőbb, ami történt. Itt nem úgy történik a feltámasztás csodája, mint Lázár esetében, hogy több napja is volt Jézusnak felkészülni a családdal való találkozásra, és a sírbolthoz való menetelre. Itt nem. Itt csak egyszerűen meglát egy temetési menetet, megállítja, majd a lehető leg ostobábbnak tűnő szavakkal fordul az özvegyhez: „Ne sírj!” Hányszor mondtuk már ezt a mondatot, gyerekeknek, még felnőtteknek is… Előfordult, hogy amikor kimondtuk, ostobán is éreztük magunkat. De egy gyászolónak azt mondani, hogy ne sírjon? Hát kinek van több joga a síráshoz, ha nem egy gyászolónak, különösen egy anyának, aki a férje után most a fiát is elvesztette? Banálisan induló – de rendkívüli fordulatot vevő történet. Jézus nem ismeri ezeket az embereket, az ifjú nevét sem tudja természetesen, ezért nem a nevén szólítja. De szava így is mindent felülír, megszüntet egy pillanat alatt gyászt, sírást, fájdalmat, hogy helyette döbbenet, félelem foglalja el a helyét. Először nem öröm, hanem félelem, hiszen ha a halott felülhet a koporsóban és beszélhet, akkor bármi megtörténhet. Az élet rendjének megszokott menete egy pillanat alatt felborult. Mindenki ledermedt, kisebb sokkot kaptak. És ki tudja mennyi idő után szedték össze magukat az emberek, és kezdték mondogatni: „nagy próféta támadt közöttünk, meglátogatta Isten az Ő népét.”

Mi történt ezután? Lukács evangélista aztán tovább szövi történetét és ezután már a börtönben lévő Keresztelő Jánosra irányítja figyelmünket.

Nem tudjuk mi történt ezután a családdal. Nem olvasunk arról, hogy mi történt azután, hogy véget ért a sokkos állapot, hogy mihez kezdtek azután, hogy felfogták – anya és fia – hogy mi is történt velük tulajdonképpen.

Raymond Moody doktor, aki a halálközeli élmények kutatására tette fel az életét, a „Fényen túl” című könyvében írja: Sok olyan ember van, aki megjárta a halál mezsgyéjét, és csodálatos túlvilági ragyogásról számolt be, egy szeretetet és megértést sugárzó világról, amelyet egy alagúton, vagy folyosón átvezető izgalmas utazással lehet csak leírni. Ezt a világot dicsfényben tündöklő, elhunyt hozzátartozók lakják, és egy felsőbb lény kormányozza, aki az újonnan érkezettet végigvezeti élete történetének áttekintésén, mielőtt a további földi életre visszaküldené. Visszatérésük után ezek a „meghalt” emberek már többé nem azok, akik voltak.”

Akik – képletesen szólva – megjárták a halál mezsgyéjét, egyfajta küldetéssel fognak neki újra az életnek. Mert amit tapasztaltak, az arra sarkallja őket, hogy  adják tovább azt, amit kaptak.

Én a naini ifjút is valahogy így tudom elképzelni: új emberként, erős küldetéstudattal kezd bele új életébe, és beszél rendkívüli élményéről, és adja tovább, amit kapott.

Adni tovább, amit kaptunk: Dorothee sölle, a német evangélikus teológia egyik XX. századi megújítója az egész kereszténységet azzal a példával szemléltette, mint amikor felállítunk egy sor domino-t. Minden egyes domino adja tovább az energiát, amit a másiktól kapott. A sor legelején jézus áll, tőle indult a olyamat, és mi csak egy-egy elem vagyunk a sorban, akik továbbadják azt, amit kaptak.

Szép példa erre Johann Heinrich Wichern története, aki ma arról nevezetes, hogy az ádventi koszorú ősét alkotta meg:

Wichern Hamburgban, Európa egyik legnagyobb kikötő- és iparvárosában nevelkedett. A munkásként dolgozó szülők gyermekeiket egyszerű körülmények között, de szeretetteljes légkörben nevelték. A család sorsa 1813-ban, Hamburg orosz körülzárása idején, fordult rosszabbra, amikor több ezer városlakóval együtt lakóhelyük elhagyására kényszerültek. Édesapja halála után a tizenöt éves Johann Hinrich iskolai tanulmányait félbehagyta, hogy családja megélhetéséről gondoskodhasson. A tehetséges ifjú végül egy elit nevelőintézetben talált kétkezi munkát, ahol az igazgató idővel felfigyelt rá, és pártfogásába vette. Támogatókat szerzett, akik Johann Heinrich taníttatását pénzbeli adományokkal lehetővé tették, és ennek köszönhetően Berlinben elvégezte a teológiát, majd visszatért szülővárosába, hogy az egyik előváros vasárnapi iskolájában a szegény munkások gyermekeit tanítsa. A csavargó, züllés veszélyének kitett, nincstelen gyermekeket karolta fel. Mivel úgy vélte, hogy kizárólag vasárnapi iskolai oktatással, vagy javítóintézetekkel a kilátástalan helyzetbe jutott kiskorúakat nem lehet megmenteni, egy új intézménytípus felállítására szánta el magát. Az általa létrehozott Rauhes Haus elnevezésű menedékhely (Rettungshaus) 1833-ban nyitotta meg kapuit, s rövid idő alatt kisebb faluvá növekedett.

Sorsokból tanulhatunk talán a legtöbbet. Sorsokból, melyekben megfigyelhetőek, felismerhetőek azok a törvényszerűségek, melyek mindannyiunk sorsát befolyásolják. Amelyek figyelmen kívül hagyása sok bajt hozhat.

A változáshoz nem kell okvetlenül és teljesen meghalni, majd feltámadni: a változáshoz elég, ha felismerjük a bennünk ható impulzust, mely továbbadásra vár, ilyen szempontból idéztem el Wichern életét. Az impulzus, a löket, a lendület Jézustól  jön, ő kezdeményezte ezt a folyamatot, melyben vagyunk. Adás és elfogadás, valamint továbbadás és újabb befogadás láncolatát. És ez maga az egyház.

És a sor legelején elsőként Jézus áll, mert létezik akkora hatalom,  létezik olyan eltökéltség, olyan határozottság és hit mely megállít egy gyászmenetet, és van olyan biztos a dolgában, hogy odamegy a koporsóvivőkhöz, megérinti a koporsót és hívja a halottat.

Ez a halottakat is feltámasztó hit a mi kincsünk, a mi titkunk, és azért kaptuk, hogy életben tartsa lelkünk szenvedélyét. Ámen