2016.09.04. – Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 09.04
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Lk 17,11-19

Alapige:

11Amikor útban volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. 12Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, 13és kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” 14Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” És amíg odaértek, megtisztultak. 15Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. 16Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. 17Jézus ekkor így szólt: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? 18Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” 19És ezt mondta az Úr: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.”

Prédikáció:

Mindannyian voltunk már betegek, ki jobban, ki kevésbé. Miért van egyáltalán betegség? Kérdezem, és ez a kérdés talán túl naivnak tűnik, vagy túl filozófiainak. A betegség kivonja az embert a többiek közösségéből, elszigetel, van, hogy megbélyegez. Vagy teljesen tönkre tesz. És van, amikor halálos.

A közös betegség tudata új közösségeket teremt. Ismerek a Facebook-on olyan csoportot, melynek több,  mint ezer tagja van, akik ugyanattól a betegségtől szenvednek. A csoport létrehozója a csoport leírásánál a következőt írja: „Itt nincsenek ismerősök- idegenek, csak betegek és pár közeli hozzátartozó. Mindezt azért , hogy nyugodtan meg tudjunk beszélni mindent akár oly bizalmas gondokat, bajokat, miket nem mernénk elmondani másnak mert esetleg szégyelljük, titkoljuk.”

Ezeknek a szavaknak az igazi jelentését, mint szégyen és titkolózás, bizalmas gondok: igazán csak a betegek és a közvetlen hozzátartozók ismerik.

Ebben a felolvasott történetben, melynek a 10 leprás meggyógyítása a közismert elnevezése, van egy samáriai is. Ez más körülmények között, egészségesek között nem lett volna lehetséges, hogy elvegyüljön egy samáriai a zsidók között. Olyan mély vallási ellentét feszült a Jézus korabeli zsidóság és a samáriaiak között, mint ma mondjuk egy szunnita és egy siíta között. Keresztény példát nehéz lenne mondani, az ökumenikus mozgalomnak hála.

Tény az – visszatérve evangéliumi történetünkre, hogy a leprával való megfertőződés olyan megbélyegzést, kirekesztést és tönkre tételt jelentett egy ember számára, ami után nem volt jelentősége annak, hogy valaki miben hitt korábban, milyen hovatartozású volt, mert a betegsége felül írt minden ezzel kapcsolatos korábbi állapotot.

Hasonló helyzettel életemben először akkor találkoztam, amikor kezdő fasori segédlelkészként elmentem a Bajza utcai elfekvőbe- szörnyű és kegyetlen a név is, de a hely is. Azzal a naiv szándékkal léptem be a kórtermekbe, hogy megkeressem az evangélikusokat, hogy azok úrvacsorát vehessenek. A magatehetetlen, vagy beszédképtelen betegek között az egyik gondozó tudni vélte, hogy talán az egyik gondozott evangélikus, odavezetett hozzá, egy idős hölgy volt, de már nem volt abban az állapotban, hogy felfogja, mi is történik vele, vagy körülötte. Ám ahogy mások felismerték, hogy lelkész van a kórteremben, és képesek voltak számomra jelezni szándékukat, sorra hívtak oda magukhoz, hogy adjak nekik úrvacsorát: ott már senki sem törődött azzal, hogy katolikusként egyháza tiltja számára az úrvacsorában való részvételt. Ott nem léteztek többé felekezeti határok, ahogyan sok más sem létezett már többé.

Egy halálos betegségből való gyógyulás az élet talán legfontosabb eseménye. Ha ez megtörténik velünk, akkor attól kezdve mindent másként látunk. Ezt ugyan nem személyes tapasztalatból mondom, viszont ismerek olyan embereket, akik ezt átélték. Bolla Árpád egykori principálisom szarkómából gyógyult meg, bár nem teljesen, és csak néhány évvel  hosszabbította meg a kezelés az életét, de úgy gondolta, hogy kórházlelkészként akar tovább szolgálni, mert sokat tudna segíteni nekik, mégpedig azért, mert pontosan tudja, hogy min mennek keresztül.

Evangéliumi történetünkben egy leprával fertőzött csoport már ismerősként üdvözli Jézust, vagy ha nem is tudják, hogy pontosan kivel is állnak szemben, de azt pontosan tudják, hogy mit kérhetnek tőle: Direkt módon nem kérnek mást, csak könyörületet, de ez burkolt és udvarias formája annak, hogy Jézus változtasson a helyzetükön. Jézus pedig, mint más esetekben is – nem kérdez vissza, hogy ezek az elvárások indokoltak-e, hogy ezeknek a merész vágyaknak van-e bármiféle alapja.

A gyógyítás itt nem más, mint egy hosszú út, mely a Galilea-Samária határától Jeruzsálemig, a papok hivataláig tart. A koheniták azok, akik hivatalosan is gyógyultnak nyilváníthattak valakit, és egy elismervény, egy hivatalos dokumentum formájában erről bizonylatot is adhattak. Hogy hozzájuk kell menniük, ez elkerülhetetlen volt, de mi történt még ezen kívül? Látszólag semmi: elhangzott pár mondat, és aztán már csak a végkifejletről értesülünk a történetben. A csapat gyógyulásáról, melynek egy hírhozója, és egy hálás hirdetője van.

A történet hallgat a hogyant illetően. Nem részletezi a legfontosabb történést, azt, hogy hogyan volt lehetséges ennek a csoportnak, akik egy szörnyű, halálos betegségben szenvedtek, miként volt lehetséges a gyógyulásuk?

Egyrészt tudjuk, hogy azt becsüljük meg igazán, amiért sokat tettünk, amiért áldozatokat hoztunk. Ha valami túl könnyen lesz a miénk, azzal könnyelműen, felelőtlenebbül bánunk. Ennek az illusztrációja is lehetne ez az evangéliumi történet. Persze ez csak megint a látszat, hiszen amiről a szöveg hallgat, az valójában a legfontosabb.

Hogyan lehetséges a gyógyítás? Minderről Eugen Drewermann svájci teológus írja: Ha Jézus szétküldte tanítványait, hogy a betegeket, a leprásokat meggyógyítsák, az csak azért lehet, mert Jézus a betegségben, a leprában és halálban az Istentől való távolság és az ember elveszettségének a konkrét formáját látta… Az újszövetség-magyarázatok gyakran tekintenek gyanakodva a csodás gyógyulásokra, mint pogány, mágikus cselekedetekre, mintha ezek nem kimondottan Jézus mellett tennének hitet. De mi van akkor, ha éppen ezekben rejlik a keresztény hit gyógyító ereje. Csak azok képesek istentől rendelt orvosként működni, akik megélték azt a csodát, hogy a hit látomásával legyőzték magukban a betegséget. Hitük saját félelmük legyőzéséből fakad, igazságuk saját hazugságaik megtisztulásából, gyógyító erejük pedig abból, hogy megértették és integrálták magukban a pusztító erőt.

Ennek az igazságát egy antik – görög legenda így beszéli el: Püthagoraszt, egyszer megmarta egy kígyó, de túlélte a kígyómarást oly módon, hogy a kígyó mérgével egyetlen visszaharapással megölte a kígyót. Tehát azáltal lehetséges a halál legyőzése, hogy előbb megsebez a félelem és megmérgez a halál. Csak aki megtanulta, hogy ne riadjon vissza attól, ami az emberben nem más, mint kárhozat és méreg, aki mindezt a saját testén élte meg anélkül, hogy elutasította vagy elfojtotta volna, csak az tud másokat is hozzásegíteni ahhoz, hogy képesek legyenek a bennük lévő halálos mérget kivetni magukból. Az ember pedig csak annyira, vagyis csak olyan mértékben képes másokra hatni, amennyi kegyelmet élt meg saját életében a félelemmel szemben.

Csak azt tudjuk továbbadni, amit magunk is átéltünk, ami a mi személyes tapasztalatunk, a saját diadalunkat a enyészet erői felett. Amilyen mértékű ez a diadal, olyan mértékben lehetünk képesek másokon segíteni.

Mindez elvezet bennünket Jézus gyógyító hatalmának titkához, mely lehetségessé tette a 10 leprás meggyógyítását és más gyógyításokat is. Lehetetlen ez anélkül, hogy ne jöjjön létre nagyon erős kapocs a segítő és segített, gyógyító és beteg között.

Ezért is érthetetlen a 9 meggyógyított leprás távolmaradása.

Ebben azonban Lukács evangélista szándéka nem az volt, hogy a hálátlanságról adjon statisztikai kimutatást. Hogy éppen a samáriai tér vissza hálát adni, az éppen hogy segít az igazi tartalmát megtalálnunk a történetnek. A samáriai nem kerülhetett a Jézus-ellenes papok és írástudók szellemi befolyása alá. A többiek viszont – csodás gyógyulásuk ellenére – eltűntek, nyomuk veszett. Baljós árnyak tűnnek fel ekkor az evangélium történetei között. Előre vetítik Jézus teljes elutasítását és keresztre juttatását.

Gondoljunk csak arra, hogy Lázár feltámasztása után határozza el a Synedrium, a papok és írástudók legfőbb törvényhozó testülete Jézus elfogatását, a közszereplők sorából való eltűntetését.

Lukács Evangélista szándéka az, hogy választás elé állítson. Ki mellé állunk? Az illegálisan működő gyógyító és tanító mellé, vagy a hivatalos hatóságok mellé? Kinek az igazsága parancsolóbb számunkra? Kinek a bölcsessége hatja át rendezőelvként életünket? Kinek a könyörületében bízunk, kinek a segítségétől várjuk helyzetünk megváltozását?

Ki-ki maga döntsön erről! Ezt a döntést újra és újra meg kell hoznunk, minden olyan alkalommal, amikor eljövünk a templomba.

Jézus ma is várja a mellette való döntésünket – de ezt csak személyesen, egymagunkban határozhatjuk el. Így most jelképesen elengedem kinek-kinek a kezét, innentől egyedül kell tovább menned, úgy, ahogy a történet szereplői is elindultak Galilea-Samária határvidékétől Jeruzsálem felé, és vissza. A gyógyulás és az újrakezdés reményteli lehetőségével. Ámen