2016. 09. 03. – Lelkésziktatási Istentisztelet (Asztalos Richárd)

Dátum:
2016. 09.03
Igehirdető neve:
Asztalos Richárd
Ige helye:

Jn 15,5

Alapige:

„Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők. Aki énbennem marad, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tehettek.”

Prédikáció:

Ünneplő Gyülekezet, keresztény testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Szőlőtermő területen, az ország első zárt borvidékén kezdhettem meg szolgálatomat, még 2010-ben, s mint minden fiatalemberben, bennem is élt egyfajtaromantikusvágy arról, hogy szőlőterületre milyen is lenne alegfőbb helyi értékkel, a szőlő termesztésével foglalkozni. Felbuzdulásomban nem egy vezetett első utam, hanem a helyi könyvtárba, mert előbb szerettem volna utána nézni, hogy mibe is vágnám a fejszémet. Ott ért az első meglepetés, hogy mennyi mindent nem tud az áltagember a szőlőről, ami egy igazán különleges növény.

Ha a szőlőt összehasonlítjuk egy gyümölcsfával, akkor nagyon érdekes különbségeket figyelhetünk meg. Gyökere, mélyen a talajba hatol, ezért még a legnagyobb szárazságban, és a leg kövesebb területen is mindig megtalálja az éltető vizet. Jobbára csak az ágai láthatók, melyek a termést hozzák. A fák törzse jól látható, ez adja egy fa égbenyúló magasságát, a kérgében keringenek a tápanyagok és ha valamilyen állat megrágja, akkor elhal, kiszárad. Idős fáknál láthatjuk, hogy annyira elkorhadt már, hogy belül szinte üreges, de a kérgén keresztül még mindig tudott tápanyagot szállítani, ezért él. A szőlő azonban egészen más. Éppen a fa ellentéte. A kérgét tekintve szinte élettelennek látszik, de belül él, s nem tud mást tenni, ezt programozta belé a Teremtő, hogy évről évre gyümölcsöt terem, másra nem igazán alkalmas.Tölgyből, akácból, de még almafából is lehet valamit legalább csinálni, szerszámot, hangszert, bútort, szép és hasznos holmikat. Eltekintve attól, hogy milyen a gyümölcs, van-e, vagy nincs: maga a fa anyaga is értékes lehet. De a venyige nem! Az élő szőlővessző igen értékes, de ha gyümölcsöt nem hoz, bizony semmire sem jó. Sőt, egyenesen káros, mert elszívja más növények elől a nedveket és gátolja azokat a növekedésben.

Miután ezen növénytani ismereteket megszereztem, sajnosa saját szőlőtermelés beindításaa szolgálatok sokasága miatt ugyan csak egy szép álommaradt, de volt egy olyan kedves fiatalember a baráti körömben, aki megengedte, hogy segítsek neki a szőlővel kapcsolatos munkákban. Fáradságos kenyér ez, az egyszer biztos. A tavaszi munkálatok közül az első a termőrügyekre való visszametszés, melynek során láthatóvá válik, hogy a szőlővessző sír, ahogyan mondani szokták, mikor kibuggyan belőle a nedvesség.  Aztán következik a tőke különböző kinövéseinek, így az alulról kihajtó fattyainak eltávolítása, majd a kacsolás, vagyis a szőlővessző felesleges hajtásainak levágása, hogy a fürtökbe a lehető legtöbb tápanyag kerüljön. Ha sűrű lombozatú a szőlő, akkor a következő munkafázis a levélritkítás, melynek célja, hogy minél több napsütés érje a gyümölcsöt, ha pedig minőségi bort akar előállítani az ember, akkor érdemes termésválogatást végezni, hogy tőkénként egy kiló gyümölcsnél több ne teremhessen, ezért a zöld fürtöket el kell távolítani. És még olyan messze van a betakarítás, az őszi szüret ideje…

„Én vagyok a szőlőtő” – mondja magáról Jézus, s ebben az a csodálatos, hogy miközben önmagáról vall, mindig rólunk is beszél. Jézus Krisztusnak minden önkijelentése, minden én vagyok mondása úgy hangzott el, hogy abban valamiképpen mi is benne vagyunk. Amikor azt mondta: „Én vagyok a jó pásztor”, akkor nyilván ott van az is, hogy vannak juhok, akikről gondoskodik. Különben miért lenne pásztor, ha nem volnának juhok? Akkor munkanélküli pásztor lenne valaki. Vagy gondoljunk arra, amikor azt mondta: Én vagyok az ajtó, és hozzáteszi: Én vagyok a juhok ajtaja. Megint csak azért van ajtó, hogy valaki azon be- és kijárjon, hogy valaki azt használja. Feltételezi a kapcsolatot. S ebben a mai igében is így van: Én vagyok a szőlőtő, és Jézus hozzáteszi: ti vagytok a szőlővesszők.

Jézus nekünk és rólunk szól ezekkel a szavakkal. Bennünket, keresztényeket nem Libanon cédrusaihoz hasonlít, nem is a hegyvidékek évszázadokat megélő tölgyfáihoz, hanem vékony szőlővesszőkhöz, ami csak egynyári gyümölcstermésre való, majd lemetszik és következő évben új hajtást hajt a szőlőtőke. Ennek a Jézus korában már jól ismert, mindennapi megélhetést biztosító növénynek a képe magában hordozza azt a jelentéstartalmat, hogy Jézus olyan tökéletesen és olyan természetesen tartozik egybe az övéivel, hogy azok nélküle nem tölthetik be a rendeltetésüket.

Az a venyige nem teremhet gyümölcsöt, amelyik nincs hozzánőve, beoltva a tőkébe, amelyik nincs vele érintkezésben, életközösségben. A venyige minden erejét, életét, gyümölcstermő képességét a tőkéből veszi. Kevés az akarat, az erő, a tudás, a kapott feladatot csak vele szoros kapcsolatban élve teljesíthetjük! Mert ő nem az erőlködést díjazza, hanem a kötődést! A mi életünkön sem teremhetnek gyümölcsök másként, csak úgy, ha Krisztus életéből áradnak belénk a gyümölcsérlelő erő. Mert nem az emberfeletti fáradozás, hanem a Benne való élet termi meg a gyümölcsöket, az emberi erőlködésből csak valami sápadt eredmény származhat.

De mit is jelent az, hogy „gyümölcs” a jézusi szóhasználatban?Fordíthatnánkcsak egyszerűen eredménynek? A feleségem két kislányunk születése előtt egy francia tulajdonú cégnél dolgozott, s emlékszem, hogy a negyedéves zárás felé közeledve egyre többször hozta haza a munkáját, mert határidőre kellett kimutatásokat készíteniük. A célja ennek az, hogy számokon keresztül bemutassák a tulajdonosnak, hogyan alakult az elmúlt időszakban a termelés illetve, hogy az elmúlt év ugyanezen időpontjához képest hogyan áll az elért eredmények és a haszon tekintetében.

A természet példájához visszatérve az eredmény nem más, mint a gyümölcs, amit a növény nem önmagának terem, hanem azért, hogy leszakítsák róla. Magának a növénynek a legkevesebb haszna van belőle, másnak használ vele. A gyümölcs az a valami, amit a növény lead magáról és magából mások táplálására. Ebben az értelemben a gyümölcstermés nem más, mint az, hogy megismertetjük a Jézus által megváltott világgal Isten irántunk való szeretetét szabadítását, úgy, hogy közben mi magunk is részesülünk abból.

Lelkészként, ha pusztán a számok bűvkörében élnénk és ennek alávetve magunkat teljesítenénk szolgálatunkat, magunkat is egy multinacionális cég, az Evangélikus Egyház területi képviselői határozhatnánk meg. De ez nem egy egyszemélyes, kétszemélyes, vagy éppen kétlelkészes küldetés, ami csak a klérus dolga, hiszen Jézus maga is többes számot használ, nem megkülönböztetve egyiknek vagy másiknak a felelősségét és elkötelezettségét, mikor a venyigékről beszél. A vele való közösség, az egy tőről fakadás, az onnan való kiindulás nem elválasztja, hanem még inkább össze kell, hogy kösse mindazokat, akik hozzá tartoznak, s általa a lehetőségek elképzelhetetlen gazdagsága tárul fel az ember előtt.

Az Evangélikus Énekeskönyv 395. éneke, melyet az igehirdetésre készülve énekeltünk olyan szépen kibontja előttünk mindazt, amiről ez a jézusi képes beszéd szól. Mindannyian tanítványok vagyunk. Megszólított bennünket megannyi módon, s hogy követői lettünk az egyedül az ő érdeme. A feladat megmaradni ezen az úton. Szüntelenül élő, és eleven kapcsolatban lenni vele. Néha fájó módon avatkozik bele életünk alakulásába, lecsippent olyan hajtásokat, melyeket mi jónak gondolunk, tisztogat, lefarag olyat, ami akadályoz, ami elvon vagy félre visz. Isten kezének nyoma, ollójának éle gyakran ejt életünkben fájdalmas beavatkozást, s csak akkor láthatjuk meg értelmét, ha a végeredményre tekintünk, nem a közben szerzett sebekre, sérülésekre.

Hogy ezekre emlékeztetlek titeket Testvérek, az annak tudható be, hogy felolvasott igeszakasz éppen a kereszt felé induló Jézus búcsúbeszédeinek egy darabja. Benne foglaltatik az elköszönés az ittmaradóktól, s a felkészítés a továbbiakra. Számomra, és családom számára ez az igeszakasz azonban nem a távolodásnak, hanem épp a közeledésnek, a megérkezésnek és az itt maradásnak a képe.

A maradni szó János evangélistánál visszatérő, markáns kifejezés, mely ebben a fejezetben is mintegy tizenegyszer fordul elő. Az egyik kedves gyülekezeti tisztségviselő ezzel fogadott a lelkészi hivatalban: Remélem, sokáig maradnak. Maradni? Hiszen épphogy csak megérkeztünk, kipakoltuk a dolgainkat, felcipeltük az emeletre a bútorainkat, hát hogyne maradnánk?Akkor csak helyeslően bólogattam, de az Ige fényében csak azt tudom mondani, mindaddig, amíg gyümölcsöző a kapcsolatunk.

Keresztény Testvérek!

Hitem szerint nincsenek véletlenek az ember életében, nem történik semmi sem esetlegesen vagy véletlenül. Nem a jó és a balszerencse formálja, alakítja az életet, hanem minden esemény vagy döntés mögött a Mindenható jóváhagyása áll. Mindenestre van az ünneplő gyülekezet körében egy személy, aki egykor megsejthetett valamit abból, hogy egyszer eljön még ez a nap, ő volt a hatodéves mentorom, aki a lelkész szentelési istentiszteletet követően a köszöntését ezzel zárta: „Folytatni fogjuk.”

Tulajdonképpen ez a két szó a keresztény tanítás tömör foglalata és ez lehet a bennünk élő reménység kiapadhatatlan forrása. A halál, a vég fölött diadalmas Krisztus így bíztat, bátorít bennünket a folytatásra, úgy hogy közben a vele való élő egységet ígéri: „Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők. Aki énbennem marad, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tehettek.”

Ámen.