2016.07.24. – Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap (Molnár Lilla)

Dátum:
2016. 07.24
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

1Kor 10,1-13

Alapige:

A pusztai vándorlás intő példája

Nem szeretném, ha nem tudnátok, testvéreim, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig a Krisztus volt. De többségükben nem lelte kedvét az Isten, úgyhogy elhullottak a pusztában. Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: “Leült a nép enni, inni, és felkelt játszani.” De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk. Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni

Prédikáció:

Vannak történetek, amelyek olyan mély nyomot hagynak egy közösség életében, legyen az család, etnikum, nemzet, stb. hogy még évekig, évszázadokig mesélik. Vannak olyan elemi, alapélmények, amelyek annyira meghatároznak minket, hogy újra és újra el kell mondanunk, és eközben újabb és újabb momentumokat emelünk ki, újabb és újabb részleteket, összefüggéseket értünk meg. Lehet, hogy van ilyen családi történetünk, ami vagy velünk történt meg, és évtizedek óta meséljük a családi asztalnál, lehet, hogy vannak olyan többgenerációs családi történeteink, amelyeket mi is már hallomásból ismertünk meg, de az életünk részévé vált, mert fontos, mert valami nagyon meghatározó dolgot mesél el. A népeknek megvannak a maguk mítoszaik, eposzaik, amelyek elmesélik eredetüket, azokat a történeteket, amelyeket együtt éltek át, amelyek megerősítették, összekovácsolták őket. Megvannak a saját legendáik, és megvannak a történelmi tényeink. pl. a Himuszunk is elmesél bizonyos szempontból fontos, meghatározó eseményeket a magyar történelemből…  Mert az együtt átélt, túlélt események megtartó erővel bírnak… Ilyen esemény a pusztai vándorlás története is. A zsidó kultúrában fontos szerepe van a hagyományozásnak, mert át kell adni a fiatalabb generációknak azokat a történeteket, amelyek nélkül nem lennének azok, akik. Minden generációnak meg kell tanítania a gyerekeit arra, hogy Isten mit tett velük a kezdetek kezdetén és mit tesz velük folyamatosan azóta is. Valahol így kellene lennie ennek nálunk is. Beírathatjuk a gyerekeinket iskolákba, hittanra vasárnapi iskolába, de nekünk is, otthon is át kell adnunk nekik, el mesélnünk nekik újra és újra mindazt, amit Isten a bibliai időkben cselekedett, és amit a mi életünkben, a családunk életében cselekedett és cselekszik folyamatosan. Elmondani, elmesélni, narrálni újra és újra, hogy megértsük, hogy a szívünk mélyére érjen, és akkor nem felejtjük el, akkor belénk ivódik és az életünk részévé válik.

A pusztai vándorlás élménye nemcsak Egyiptomról és a vándorlásról szól, hanem arról, hogy Isten beleszól az ember helyzetébe, megszólítja és ezzel a kapcsolatfelvétellel, megszólítással egy útra hívja. Ettől a ponttól kezdve már nem lehet ugyanolyan az ember élete, valami megváltozott. És ez a megszólítás lehet, hogy az elején egy hatalmas, megrázó alapélmény, de lehet, hogy csak a későbbiekben, az út során bomlik ki. Isten egy útra, kivonulásra hív minket az őt nem ismerő, emberi mechanizmusoktól, korlátoktól és bűnöktől szabadulni nem tudó létből valami más felé. Az Isten megszólít és velünk jön az úton, Nem is az a fontos, hogy hová tartunk, hogy mi vár minket a végén, mennyország, pokol, vagy a semmi, hanem az a lényeg, hogy Isten velünk jön. És ezen az úton sok közös élményünk van. Ezen az úton, a közös élményeikben megismerjük egymást, megismerjük, hogy ki hogy működik, hogy ki hogyan van jelen ebben a kapcsolatban. A pusztai vándorlás során az ember megismerte, hogy az Isten hűséges, megbocsátásra, újrakezdésre kész. Átélték, hogy az Isten gondoskodik a szükségekről, és átélték, hogy az Isten ismeri az emberi természetet, annak minden háborgását, kísértését, és kétségét. A pusztai vándorlás története elmeséli azokat az alapélményeket, amikor az ember frusztrált lesz, ha nincsenek betöltve a tsti és lelki szükségletei, a legszélesebb skálán mozogva a evés-ivástól a szexualitáson keresztül az „istencsinálásig”. Az exodus elmeséli az emberi viselkedést, reakciókat a krízishelyzetekben, a veszély, a bizonytalanság, a megpróbáltatás idején. Pál apostol pedig elmeséli mindezeket a korinthusiaknak az ő sajátos, páli stílusában és értelmezésében. Utal a tengeren való átkelésre, Isten jelenlétére a felhőoszlopban, a vízfakasztásra a sziklából, illetve olyan történetekre, amelyekben a választott nép engedetlenségében, a paráznaságban összekapcsolódik a szexualitás és a bálványimádás. Pl. utalhatnak az apostol szavai Pinhás kétséges „hősiességére”, amikor a moábi nőkkel és istenekkel való közösségvállalás után többezer embert mészárol le istenfélelmében. A zsoltárokból lehet ismerős az ő neve, Fineás, vagy Pinhas, Áronnak, Mózes testvérének a fia, aki ezzel a megmozdulásával Isten békességének és szövetségének az ajándékát nyeri el Mózes negyedik könyve szerint. Szintén a Numeriben találjuk a rézkígyó történetét, amit említ Pál, amikor is már nem jó a manna a népnek, háborognak, hogy nincs kedvükre való étel, ital, és különben is, mi értelme a bolyongásuknak, és ekkor mérges kígyók lepik el a tábort, és aki feltekint a Mózes által készített rézkígyóra, az meggyógyul. Pál apostol számára már egyértelmű a kapcsolat a póznára függesztett kígyó és az általa szimbolizált bizalmatlanság, és a Keresztre feszített Krisztus és a bizalmatlanságunk feletti győzelem között. Ez is valami olyan összefüggés, amelyre rá kell találni a mesélések és hallgatások során.

Amit nagyon fontosnak tartok, és talán félreérthető a levélbeli igeszakaszból, hogy nem azért kell engedelmeskednünk, hogy Isten szeressen bennünket. Az apostol nem azért int minket, hogy óvakodjunk a zúgolódástól, engedetlenségtől, stb. mert ha így kedvesek tudunk lenni az Isten előtt, akkor Isten szeretni fog bennünket. Hanem pont fordítva: az Isten szeret bennünket, azért olyan türelmes, azért bocsát meg és kezdi velünk a dolgainkat újra és újra, mert szeret minket. Azért halt meg a kereszten, és azért „küzdött meg értünk”, mert szeret minket. És az Istennek ez a szeretete tehet minket erősség és képessé arra, hogy megálljunk, hogy bízzunk, hogy tűrjünk, hogy megelégedjünk azzal, amink van, és hogy szeressünk, Őt és egymást, teljes szívünkből és lelkünkből.

Az életünk, a fordulatok az életünkben, minden nehézségünk pedig nem haladja meg az erőnket, a teherbírásunkat és a tűrőképességünket. Ígéretünk van arra, hogy Isten nem próbál meg minket erőnkön felül, és hogy az életünkben lévő „keresztek”, nehézségek, kísértések oldására előkészítette a szabadulást is. Hogy mikor és hogyan történik mindez, azt nem tudjuk, csak bízhatunk abban, hogy Isten nem hagyja, hogy elhatalmasodjon rajtunk az elviselhetetlen, erőssé tesz, megszabadít és örömre fordítja a szenvedést, benne való, mély és megpróbált örömre. Hála és dicsőség az Örökkévalónak, akinek a kezdetektől fogva gondja van ránk! Ámen.