2016.07.03. – Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 07.03
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Róm 6,3-8

Alapige:

3Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk?  4A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. 5Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában is.  6Hiszen tudjuk, hogy a mi ó emberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek.  7Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől. 8Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk.”

Prédikáció:

Nemrég eddig sosem látott barlangrajzokat fedeztek fel Spanyolországban, baszk-földön. A barlangot már 1934-ben felfedezték, de a rajzokat eddig azért nem, mert csak egy szűk nyíláson átmászva érhetők el, ráadásul veszélyes sziklapárkányokon vannak, körülbelül 4 méterre a talajtól. . A munkával lassan tudnak haladni, mert a barlangba állványt kell építeni, hogy hozzáférjenek a rajzokhoz. Néhány hónapon, vagy fél éven belül majd láthatjuk a vadállatokat ábrázoló rajzokat. Altamira barlangja ettől a helytől 150 km-re vannak, és feltételezhető a kapcsolat a két barlangrajz között. Korukat legalább 12 ezer évesre becsülik.

Miről tanúskodnak a barlangrajzok, amelyeken az élő állatot a megrajzolt kép helyettesíti. Csak találgatni tudjuk, hogy miként használták ezeket a rajzokat, de az biztos, hogy nem csupán művészi célból, hanem a mindennapi túlélésért folytatott küzdelem fontos eszközei, egyfajta mágikus eszközei voltak ezek a rajzok. A helyettesítés, illetve a helyettesíthetőség gondolata egy nagyon fontos felismerés az emberiség történetében.

Pál apostolnak ez az előbb hallott gondolatmenete a bibliának egy időben távoli, de ismert szakaszából vezethető le.

Ézsaiás 53 fejezetében szereplő szenvedő szolgáról szóló prófécia a kiindulópont. Az első fordulat az volt, amikor ezt a próféciát Jézusra kezdték alkamazni, és ebből alakult ki egy olyan tanítás, mely mindmáig a keresztyénség egyik legfontosabb tana, a helyettesítés.

Az emberi történelem vitán felül leglenyűgözőbb, leggrandiózusabb helyettesítése Qin Shi Huangti temetkezési földpiramisában található cseréphadsereg. Erről az elképesztő leletről ma már elég sokat tudhatunk, de ami a lényeg, hogy egy komplett hadsereg, nyolcezer katona másolata készült el cserépből. Minden egyes alaknak különbözik az arca. Nincs két egyforma figura köztük. Hogy kinek az ötlete volt, és hogyan sikerült a császárt rábeszélni arra, hogy ne ölesse le a katonákat, hogy ne kelljen egy komplett hadseregnek a császár után a halálba mennie, hogy a túlvilágon is harcolhasson érte, hanem elég ha a képmásukat, a cserépből elkészített másolatukat teszik a sírba, nem tudjuk, de az biztos, hogy egy rendkívüli ember volt. És a helyettesítésnek ez az ötlete, ez a gondolata olyan felszabadítólag hattott az egész birodalomra, hogy az egyes fazekasműhelyek versengve vállalták a megrendeléseket, és büszkén helyezték el a szobrokon saját nevüket és műhelyük pontos megnevezését, hogy büszkén hirdessék, hogy részt vettek ebben a felemelő vállalkozásban, hiszen minden egyes cserépfigura elkészítésekor jogosan gondolhatták, hogy az egy-egy a haláltól megmentett embert is jelent egyúttal.

Hiszen számos előkelőségnek a halálba kellett kísérnie az uralkodót, és még a síremléket végső állapotba hozó összes munkásnak is, akiket elevenen eltemettek a sírboltba, hogy ne tudják elárulni, hogy mekkora kincset halmoztak fel a síremlékben.

A helyettesítés, mely életet ment.

Minden helyettesítés közül a legjelentősebb és a legdöntőbbre térünk rá. Jézus, mint az emberiség helyettesítője.

Fontos hogy lássuk, hogy világos legyen előttünk, hogy ennek alapja, fundamentuma Ézsaiás 53. fejezetében olvasható prófécia.

Az Ószövetség népe, Izrael népe úgy értelmezte ezt a próféciát, hogy maga a zsidóság az úr szenvedő szolgája, és hogy a választott nép az, mely a többi nép helyett szenved, és a többi nép betegségeit, bűneit hordozza.

Jézus maga azonban még életében azzal az igénnyel lépett fel, hogy azokat a jogokat és kötelességeket, melyeket a választott nép birtokol, saját személye birtokolja tovább.

A Nagytanács előtti kihallgatása során mondta: „Meglátjátok az emberfiát eljönni az ég felhőin, nagy hatalommal és dicsőséggel…” Ez a Lukács evangéliumában megőrzött mondat azért rendkívüli jelentőségű, mert ebből tudhatjuk, hogy Jézus elvitatta a zsidóságnak azt a váradalmát, hogy maga fog ítélni a többi nép felett, és azt állította, hogy ez a jog immár az övé személyesen.

Vannak újszövetség-kutatók, akik szerint a Nagytanács előtti halálos ítéletet kiváltó úgynevezett „istenkáromlás” vádja erre a kijelentésére alapozódott.

Jézusnak tehát ez az egész népet helyettesíteni akaró fellépése, igénye az alapja annak is, hogy az Ézusaiás 53. fejezetében szereplő, Isten szenvedő szolgájáról szóló próféciát reá alkalmazzuk. Hogy meggyőződéssel vallhassuk, ez a szenvedő alak nem más, mint Ő. Hogy Ő az, aki a betegségeinket viselte, és a mi fájdalmainkat hordozta.

Kétezer év keresztyénségét végigkísérte az a hit, hogy Jézusnak ez a helyettesítése végső soron Isten szándéka volt.

Jól foglalja össze ezt a hitbeli meggyőződést Karl Barth: „Isten úgy döntött, hogy Jézusban teljesen magára veszi a megváltás fájdalmát és árát. Isten úgy döntött, hogy elfogadja a golgotai keresztet királyi trónusul. Isten úgy döntött, hogy elfogadja, /magára vállalja a bukott emberiség sorsát, különösen annak szenvedését és halálát. Isten az önmegalázás és kiüresítés útját választotta azért, hogy megváltsa az emberiséget.

Isten úgy döntött, hogy elveti Krisztust, hogy mi ne legyünk elvetve. Isten el akarta hordozni az elvettetést, a kárhoztatást és a halált, ami a bűn elmaradhatatlan következménye. Tehát az elvettetés, a kárhozat nem lehet többé az emberiség osztályrésze, mert azt Krisztus elhordozta, azt, amit a bűnös emberiségnek kellett volna elhordoznia.”

Mit is jelent az, hogy a mi betegségeinket viselte és fájdalmainkat hordozta, és arra jutottam, hogy ez nem csupán egy költői kép.

Wilhelm Bleek az 1860-as években találkozott először a san népcsoport tagjaival, ismertebb gúnynevükön bushmanokkal. Kutatóként teljesen a rabul ejtette őt az, amit ennél a népcsoportnál tapasztalt.

Az egyik könyvében egy külön fejezetet szentelt a bushmanok megérzéseinek. Ugyanis a bushmanok – ahogy azt Bleek tanúsítja: – már messziről megérezték a közeledő embert. Már akkor, amikor még sem nem látják, sem nem hallják jönni:

Az egyik ember azt mondta a gyerekeinek, hogy lessenek ki, nem jön-e a nagyapjuk: „Mintha közeledne, mert a régi sebhelyét érzem magamon.” A gyerekek kilesnek, és a távolban meglátnak egy embert. „Jön valaki”, mondják az apjuknak. Mire az apa: „A nagyapátok az, tudtam, hogy jön. Megéreztem azon a helyen, ahol a régi forradása van.”

Tehát amikor a nagyapa még valahol távol jár. Testének egy pontján van egy régi heg. Egykori balesetének a nyoma. A fia pontosan tudja, hogy hol van az a sebhely. Ha a fiú az apjára gondol, eszébe jut az a forradás. De nemcsak eszébe jut. Érzi is, saját testének pontosan ugyanazon a pontján. És amint megérzi, arra következtet, hogy már jó ideje nem látott apja közeledik. Érzi is ezt, mert érzi a sebhelyét.

Mikor egyszer az írásról beszélgetett a bushmanokkal akkor az egyik azt mondta Bleeknek, hogy neki a testében vannak az írott jelek. A példából láthatjuk, hogy ez sem csupán egy költői kép volt.

Ézsaiás prófáciája és Pál apostol Római levélben leírt szavai között világos egymásból következés van: ahogy hisszük azt, hogy Jézus Krisztus betegségeinket hordozta és fájdalmainkat viselte, úgy hisszük azt is, hogy ez egészen a halálig érvényes, hogy: „eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk.” És: „eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában”

De ahhoz, hogy a feltámadásban való hasonlósághoz eljussunk, vagyis az igazi megváltásunkhoz, ahhoz először a fájdalmak és betegségek átvállalásában való hitre kell eljutni.

A fájdalmak és betegségek, melyeket Isten szenvedő szolgája hordoz, a halálba torkollnak, minden nap meghalunk egy kicsit. Minden nap eltemetünk magunkban illúziókat, és minden nap ér minket valamilyen olyan esemény, mely részvétünkön keresztül húz minket a halál felé. Ha egy közeli hozzátartozónkat vesztjük el, akkor vele együtt magunkból is meghal egy darab. Így a Krisztussal együtt való meghalás nem egy elvont teológiai fogalom, hanem mindennapi tapasztalatainkkal összhangban van. A Vele együtt való meghalás annak az elszántságát is jelenti, hogy nem menekülünk többé az erőtlenség és betegség minket kerülgető valóságától. Mert tudjuk, hogy minden ember sorsa ebben tökéletesen ugyanaz, és ebben a közös sorsban osztozni jött el Krisztus, és a vele való együtt-szenvedés vezet el saját, személyes megváltásunkhoz, és a mi saját feltámadásunkhoz.

Az érzékenység mások sebei, betegségei iránt, az ezzel kapcsolatos tapasztalatokkal való tudatos szembenézés – ez Krisztus és tanítványai útja. Hiszen ezen az érzékenységen keresztül nyílik meg számunkra is az út a megváltáshoz, a Jézus halálában és feltámadásában való részesedéshez.

Pál apostol Római Levélből való felolvasott szakaszunknak, alapigénknek a kulcsszava a hasonlóság:

A latin közmondás szerint a hasonló a hasonlónak örül. Hozzátehetjük: a hasonlóság teremti meg az együttérzés lehetőségét és ezen a csatornán keresztül nyílik meg mindenki számára a megváltás.

Az együttérzés ugyanis előkészíti az utat a szeretet számára, és a szeretet az, mely a végső hasonlósághoz elvezet majd valamennyiünket, és majd hasonlóak leszünk Jézushoz a halálában és végül a feltámadásában is. Ez a remény adjon nekünk hitet ahhoz, hogy a betegségeinket és fájdalmainkat is képes Jézus viselni, még akkor is, ha ebben mi nem vagyunk mindig következetesek, de saját következetlenségeink ellenére az Ő következetességében bízva tekintsünk előre, megváltásunk, szabadulásunk felé. Ámen