2016.06.26. – Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 06.26.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán

Ige helye:

1 Pét 3,8-15

Alapige:

Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, szeressétek a testvéri közösséget, legyetek irgalmasok, alázatosak! 9Ne viszonozzátok a rosszat rosszal, sem a szidalmat szidalommal, inkább mondjatok áldást; hisz arra vagytok hivatva, hogy áldás legyen az örökrészetek.
10»Mert aki az életet szeretni akarja,
és jó napokat szeretne látni,
fékezze nyelvét a rossztól,
és szája ne szóljon álnokságot.
11Forduljon el a gonosztól, és tegyen jót;
keresse a békét, és kövesse azt.
12Mert az Úr szemei az igazakon nyugszanak,
és fülei hallgatnak könyörgéseikre;
de az Úr tekintete haragos a gonosztevők felé« .
(Zsolt 34,13-17)

Helyes magatartás a világban

13Ki árthat nektek, ha a jónak buzgó követői lesztek? 14De ha szenvedtek is az igaz élet miatt, boldogok vagytok. Ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, és meg ne zavarodjatok, 15hanem őrizzétek szentül szívetekben az Úr Krisztust. Mindenkor legyetek készen arra, hogy válaszolni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek lévő reménység okát kérdezi tőletek. (Iz 8,12k)

Prédikáció:

 

Mi is a jobb döntés? Vagy mi a legjobb megoldás? Ezek a kérdések szinte nap mint nap felmerülnek munka közben. Nemrég testvéremmel arról beszélgettünk, hogy milyen nehéz az, hogy mint vezető beosztásúnak állandóan döntéseket kell hoznia. hogy folyton az elé a kérdés elé állítják az embert, hogy mondja meg, hogy legyen, mi a jobb.

Felolvasott alapigénkben is az a kérdés visszhangzik: mi a jobb, melyik a jobb megoldás?

Van amikor az ölünkbe hulla megoldás.

Hadd kezdjem egy ballagással kapcsolatos vicces epizóddal.

Tizennégy éves fiam hetedik osztályosként abba a helyzetbe került, hogy az egy évvel idősebb osztályba járó egyik fiúnak a ballagási csomagját neki kellett összeállítania. Már minden együtt volt a tarisznya tartalmához, kivéve az idézetet. Fiam bizonyos dolgokban igényes, nem akart az osztályban közkézen forgó – sablonos mondatokból választani. Úgy jött aznap haza, hogy – ellentétben az osztálytársaival – neki még nem volt meg az idézete. Csak este kezdett el foglalkozni vele, és kezdett volna neki az idézet-keresésnek. Ebben némi tanácsra szorult, amit meg is kapott, hogy kezdjen el keresgélni a Citatum.hu –oldalon. Behozta az említett oldalt, és itt bizony a keresőszóra is szükség volt. De milyen keresőszót írjon be? Látszott rajta, hogy nem akar egy hosszas keresésbe bonyolódni, de keresőszót mégis be kellett írni. Adott a helyzet, ballagásra keresünk egy jó idézetet, vajon milyen keresőszót írjon be? Én – és gondolom a saját generációmból másoknak is – ilyen keresőszavak jutottak volna eszébe: búcsúzás, élet, jövő, út, útkeresés, elválás. Gyanítom, hogy az idősebbek közül senkinek sem jutott volna eszébe az, hogy a „semmi” keresőszó alapján keressen ballagásra való idézetet. Fiam elsőre ezzel a szóval próbálkozott. A keresés eredményeként bejövő találatok közül az első egy hosszú, dagályos ötsoros Müller Péter idézet jött ki, amit fiam végig se olvasott, bevallom és se, hanem rögtön az alatta lévő második találatot vette szemügyre. Ez egy ismeretlen szerzőjű graffiti volt: „Az élet előttem áll, és nem látok tőle semmit.” Ahogy elolvastuk együtt összenevettünk, majd fiam a jól végzett munka elégedettségével felállt, hogy a kartonra kiírja a mondatot, hogy másnap reggel még beletehesse a ballagási csomagba.

Ennek kapcsán el kell gondolkodni azon, hogy az újabb generációknak egyszerűen mások a megoldási stratégiáik.

És ahogy most megéljük mi ötven év felettiek, hogy más megoldási stratégiák szerint cselekszenek a fiatalok, úgy egészen hasonló személetmód – változást, gondolkodásmód-változást élhettek meg azok, akik az Újszövetség lelkiségével találkoztak.

Alapigénkben szerepel egy idézet, mégpedig a 34. Zsoltárból, hogy: „Aki szeretne örülni az életnek és jobb napokat látni, az óvja nyelvét a gonosztól.”

Hogy hogyan értette ezt az ószövetség népe, arról jó tanúságot tesz az a talmudi történet, mely szerint az egyik rabbi vándorárusnak maszkírozta magát és hangosan azt kiabálta pultja mögül: „Ki akar életet vásárolni, ki akar életet vásárolni?” A piacon az emberek azt hitték, hogy valami életelixírt árul, és amikor odamentek a pultjához, akkor anélkül, hogy bármit is elővett volna, egyszerűen csak idézte ezt a zsoltárverset: „Aki szeretne örülni az életnek és jobb napokat látni, az óvja nyelvét a gonosztól.”

A piac közelében lakó rabbi meghallotta a kiáltozó álruhás rabbit, és felhívta magához. Aki hosszas unszolásra elment, és ott sem tett mást, csak felolvasta újra ezt a zsoltárverset. Mire Jannáj rabbi nagyon elcsodálkozott és így szólt: „Egész életemben mondtam ezt a zsoltárverset, és nem tudtam, hogy ilyen egyszerű az értelme, míg nem jött ez az árus, és ilyen világosan megmutatta.” Majd a talmudi kommentátor még hozzáteszi: Ha nem beszélek rosszat, nem pletykálok, nem csalárd a nyelvem, attól még nem alhatok nyugodtan, csak akkor, ha aktívan teszem a jót és tanulom Isten törvényét.

Az újszövetségi szerző, aki ezt a levelet írta kilép ebből a keretből, mert nem csak azzal foglalkozik, hogy mit kell nekem magamnak tenni ahhoz, hogy nyugodt lélekkel élhessek, hanem azt a kérdést is felteszi, hogy mit tegyek, ha támadás ér, mit tegyek, ha inzultus ér, ha valaki rossz szándékkal, aktívan árt nekem?

Válasza az,hogy ne fizess a gyalázkodásra gyalázkodással, a rosszra rosszal, hanem áldást mondj, mert arra hívattál el.

Az újszövetség keletkezésének idejében a legnépszerűbb erkölcsi tanítók azok voltak, akiket sztoikusoknak neveztek. Tanításuk fő gondolata az volt, hogy követjük és elviseljük a világ történéseit, és alkalmazkodunk hozzájuk. Azt tartották, hogy a szabadság a lélekben, és nem a körülmények megválasztásában. Az ember akkor igazán szabad, ha elviseli azt, amit a gondviselés rárótt, ami nem lehet rossz, ha már a gondviselés a világot irányító értelem megvalósulása. Az ember rabszolgaként is ugyanolyan szabad lehet, mint jogilag szabad emberként, ha összhangban él a világot irányító elvekkel, vagyis boldog lehet.

Alapigénkben is van szó boldogságról.

Több évszázad, sőt évezred áll a fogalom története mögött. Minden kor megfogalmazta magának, hogy mit ért boldogságon. Voltak idők, amikor különösen sokat foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Éppen az Újszövetség keletkezésének idején is ilyen idők voltak.

Olyan sokat beszéltek róla, hogy az újszövetség írói, ahol lehetett, kerülték a boldogság fogalmát, annyira leterhelt, elkoptatott volt, és próbáltak helyette más szavakat használni. Ez a nyelvi különbségtétel persze nem jön át mindig, hiszen a jól ismert úgynevezett „boldogmondásokban” nem a boldogságra használt általános kifejezést használta az evangélista, hanem egy olyan szót, melyet csak átvitt értelemben lehet boldogságnak fordítani.

Nem érzem szükségét, hogy belemélyedjünk az antik ember boldogságról alkotott elképzeléseibe. Inkább kérdezzük meg azt, hogy:

Kit nevezhetünk ma boldognak? Talán azt, aki saját körülményeivel elégedett, békében él embertársai között, és nem terhelik lelkiismeretét olyan tettek, melyeket mások kárára követett el. Erőforrásait nem pazarolta hiábavalóságokra, hanem értelmes célokért fárad.

De mialatt próbálom megfogalmazni, milyen is a boldog ember, óhatatlanul azt érzem, hogy szinte lehetetlen, hogy ne keveredjen az ember konfliktusokba, akár mennyire konfliktuskerülő is legyen. És az összeütközések között, azoknak a lelki terhét cipelve nem szokta magát boldognak érezni az ember. Alapigénkben is éppen arról van szó, hogy konfliktusok okozta szenvedések között vajon lehet-e boldog az ember?

„Ha szenvedtek is………….., boldogok vagytok.” Vajon miféle szenvedést említ itt az apostol? Nyilván nem nagy fizikai fájdalmakat, és nyilván nem súlyos konfliktusokkal terhes légkört.

Az apostol kifejezetten az igazságért való szenvedésről beszél.

Arról hogy az ember vállalhat azért, amiben hisz, még olyan nehézségeket is, melyek egyébként önmagukban riasztóak és egyenesen kerülendők lehetnek.

Az igazságért vállalt szenvedés nem választható el attól, hogy az ember kerülje a rosszat, ne fizessen a gonoszért gonosszal, hanem keresse a békességet. Ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha az ember egyenes, vagy egyértelmű, emberszerető és irgalmas.

Így szinte minden mozzanatát felidéztük az alapigénkben szereplő apostoli fogalmaknak, gondolatoknak.

Az igazságért vállalt szenvedésre és a békességkeresésre, arra, hogy ezek mennyire összetartoznak, hadd mondjak egy példát.

Rotterdami Erasmus bizonyosan a XX. Század egyik nagy felfedezése volt és lesz, hiszen még tartogat az Erasmus – kutatás a nagyközönség számára meglepetéseket.

Erasmus, Morus Tamás barátja, a béke embere volt. Olyan, aki a másképpen gondolkodókat nem erõszakkal, hanem ésszel kívánja meggyõzni. A „docta pietas”, a „mûvelt áhítatosság” embere, és távol áll minden fanatizmustól. Mint sokan mások, az egyház reformját szorgalmazta, de nem akart forradalmat és egyházszakadást. Tragédiája, hogy az egyre inkább polarizálódó vallási és politikai helyzetben kiegyenlítő, békítő hangjának nem volt a sikerre esélye. Erasmus alulmaradt az óriások viaskodásában. Nem őt követte a történelem folyása. Éppúgy eretneknek tartották a katolikusok, mint Luthert, a protestánsok pedig katolikusnak, pedig nem volt az. Mindkét oldalról csak gyűlölet és megvetés volt az osztályrésze azért, mert még a pápai átokbulla után is hitt abban, hogy a szakadás visszafordítható. Ennek tükrében másként cseng Erasmus mondata, ajánlása: „Egyáltalán nem haragudni: ez hasonló leginkább az Istenhez, és éppen ezért a legszebb dolog. A rosszat jóval győzni le: ebben versengjünk Krisztus Jézus tökéletes szeretetével.”

Jézus: mindenképpen arra bíztatta tanítványait, hogy életük, személyes példájuk is éppolyan súllyal esik latba, mint minden más. Hiszen a boldogság megtalálásáról beszélt, amit Ő mindenképpen megtalált, és ennek a boldogságnak a hátteréből volt képes a kereszthalálra, a legnagyobb lemondásra értünk. Ámen