2016. 05. 29. – Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 05.29.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

5Móz 6,4-9

Alapige:

Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR! 5Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! 6Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. 7Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! 8Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon. 9Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!

Prédikáció:

Ma Magdolna napja van. Nem ismertem, illetve nem ismerek sok Magdolnát. Volt egy általános iskolai osztálytársam, aki erre a névre hallgatott. Néhány távoli ismerős, egyetlen rokon sem viselte ezt a nevet, és ha ezt a nevet meghallom ma, akkor pár éve elhunyt gondnok  – asszonyunk jut eszembe. Ő valahogy megtestesítette ezt a nevet, új tartalommal egészítette ki számomra. A minap összefutottam egy lelkész-kollégámmal, aki – egyik társával – annak idején azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy szerezzek nekik egy olyan embert, aki szállást biztosítana nekik alkalmanként, amikor levelező képzésre jönnek Debrecenbe, és egy-egy éjszakát itt kell tölteniük. Akkor Magdi jelentkezett, hogy elvállalja az elszállásolást, minden pénzbeli ellenérték nélkül, csupán az egyház és Isten iránti szeretetből. Milyen az Isten iránti szeretetünk? Mik színezik, milyen élmények, érzések? Nála – tudom – némileg befolyásolta az Istenszeretetét a lelkiismeret-furdalás amiatt, hiszen sok évet kihagyott. Talán a kimaradt éveket is akarta pótolni megható és szívbemarkoló aktivitásával.

„Szeresd az Urat, a Te Istenedet!” Keveredhet ez a szeretet a megbánás, bűnbánat színeivel? Szinte nincs olyan eset, hogy ne keveredne. Hány és hány egyháztag van az evangélikus Egyházban, akiknél isten-szeretet és magdalénás bűnbánat olyannyira összekeveredik, hogy nem is lehet megkülönböztetni. Felsorolni sem tudnám azokat a beszélgetéseimet, melyek során kiderült hogy beszélgetőtársam úgy érzi, törlesztenie kell Istennek.

Talán éppen ez a különös mondat is – amennyiben találkoztunk már vele – köti meg az istent kereső emberek lelkiismeretét: „szeresd az Urat, Teljes szívedből.” Ha teljesen kell Istent szeretni, akkor ennek a teljességnek nem felelhet meg több évtizedes kihagyás, másfajta életút – választás. – és talán ez a fajta lelkiismeret-furdalás késztet a törlesztésre.

Vajon mond Jézus ezzel kapcsolatban valamit az evangéliumokban? Először is azok az emberek, akikhez Jézus szólt, többnyire mind lelkiismeret-furdalást éreztek, ha istenre gondoltak. Mégpedig egészen konkrét okok miatt. Egy átlagembernek abban az időben sokféle adót kellett befizetnie. És ezek az adók – egy kivételével könyörtelenül behajtásra kerültek, egy kivételével: Ez volt a templomadó. Egyedül úgymond az Istennek való felajánlást lehetett elbliccelni, mert azt ha nem fizette be valaki, akkor a be-nem-fizetést nem követte megtorlás, büntetés. Ezért rossz lelkiismerettel, bűnbánattal gondolhattak az emberek istenre, aki felé a tartozásuk csak egyre nőtt és nőtt. Jézus jól ismerte a bajukat. Amire nem az volt – meglepő módon – a válasza, hogy ejnye-ejnye, de most akkor kezdjétek el mától törleszteni az adósságotokat. Hiszen ott van a mindennap elmondott hitvallásunkban, a sömá-ban, hogy „Szeresd az Urat, Teljes szívből.” Nagyon meglepő módon azt mondja, hogy kérjünk Istentől amnesztiát, adósság elengedést. Mi pedig majd – felszabadulva a lelkiismeret-furdalásunkból, a tiszta szívünkből való Istenszeretet számára immár felszabadultan majd mi is elengedőek leszünk, megbocsátóak.

Jézus ezt ráadásul abba az imába foglalva mondja, mely a mindennapi imája lett a Jézus-követőknek. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” szó szerint a szövegben adósság elengedés van, és csak átvitt értelemben megbocsátás.

Jézus honnan vette magának a jogot, hogy Isten nevében arról beszéljen, hogy ha kérjük őt, elengedi az adósságunkat? Ez is személyének különleges Isten viszonyáról, Istenhez való rendkívüli közelségéről beszél, melyet hagyományosan a teológia „fiúságnak” nevez. Jézus Isten adósság-elengedéséről beszél, vagyis arról, hogy nem kell törleszteni. Meghirdette „az Úr kedves esztendejét”. Ez a bibliai hagyományban az ötven évenként megtartandó adósság-elengedést jelentette a mózesi törvények szerint. Jézus teljes amnesztiát hirdetett.

Ma Magdolna napját ünnepeljük, vagy más formájában Magdaléna napját: Ez a név egy bibliai szereplőt is eszünkbe juttathat. Mária Magdolnát.

Mit tudunk ma Mária Magdolnáról, igazi és meghamisított történetérõl? Úgy tûnik, egyedül élõ nõ volt a Genezáreti tó partján fekvõ Magdalában, – innen a neve – aki más asszonyok és a tanítványi csoport társaságában fölment Galileából Jeruzsálembe. A Lukács-evangélium beszámolója szerint valamilyen betegségbõl történt meggyógyítása után („hét démon ment ki belõle”: 8,2) kezdte követni Jézust. A passió- és feltámadástörténettel kapcsolatos listákban említett asszonyok közül mindig õ áll az elsõ helyen, párhuzamosan Péterrel, akit a férfiak csoportjában neveznek meg mindig elsőként. Ez a tény arra a tekintélyre utal, amelyet Mária Magdolna a korai közösségekben élvezett, s amely — az Apostolok Cselekedetei (1,21.25) által említett kritériumok szerint — nem más, mint a „feltámadás nőtanújának” és az első apostolnőnek a tekintélye. Más asszonyokkal együtt jelen volt a megfeszítéskor és a sírba tételkor, és húsvét hajnalán azt a feladatot kapta, hogy meghirdesse a szétfutott tanítványoknak a feltámadás üzenetét. János evangélista elmeséli külön találkozását Jézussal, és úgy tűnik, az utolsó vacsora résztvevőjeként is látta őt. A később megtért Pál azonban nem említi.

Az Újszövetség szűkszavú beszámolói Magdolnáról, Jézus női bizalmasáról és a feltámadás elsõ, női tanújáról eleinte még fantáziadúsan fölvirágoznak az apokrif, az egyház által hivatalosan el nem ismert evangéliumokban. Az Újszövetség egyházilag elismert beszámolóiból Mária Magdolna Jézushoz való különleges közelsége olvasható ki.

Később azonban egyre inkább érvényre jutottak Mária Magdolnával kapcsolatos más érdekek. A 4. század két latin egyházatyjánál, Autun-i Cassianusnál és Milánói Ambrosius-nál lelhetők fel először azok a kísérletek, hogy a Lukács-evangélium 7. fejezetének „nagy bűnös asszonyát” egyazon személynek lássák a 8. fejezetben említett Mária Magdolnával. Ehhez társult azután egy harmadik személy képe: Máriáé, Márta nővéréé, aki megkente Jézus lábát, s kibontott hajával megtörölte (Jn 12). Lukács 7. fejezetének Jézus lábát ugyancsak megkenõ bűnös nőjét azonosították a János-evangélium 12. fejezetének Máriájával (vö. még Lk 10,38—42), aki szintén a „Mária” nevet kapta, és egyúttal azonossá vált a betegségtől, gonosz lelkektől meggyógyított Mária Magdolnával.

Egy több személyből összemosott, veszélyes asszonykép kezdett kibontakozni: Mária Magdolna, Jézus barátnője, az egykori prostituált, a betániai aktív Márta meditatív nővére.

Aztán Augustinus, vagyis Szent Ágoston (354—430) volt az, aki — átvéve Milánói Ambrosius-tól (340—397) Mária Magdolna személyének új értelmezését — személyes okokból szorgalmazta „a három asszony egy személlyé manipulálását”. Fiatalemberként Ágoston minden volt, csak aszkéta nem. Ágostonra vigasztalóan kellett hatnia annak, hogy „az Úr oly gyakran betért betániai Máriához, noha az egykor szintén az érzékiség hálójában vergődött, akárcsak õ (Ágoston) maga.

Ágostonnal véget ér az antik kor, és kezdetét veszi a Nyugat, amely tehát rögtön az elején érzékiségként és szexualitásként fedezte fel a bűnt, s ezt a problémát kivetítette a nőre. Magdolnának mint független nőnek látszólag veszélyes képét a kora középkori egyház a „bűnös nő” képével váltotta föl, amely 600 körül I. Gergely pápával kötelező egységképpé vált. Az ő Mária Magdolnáról szóló prédikációi gondoskodtak ennek a nõ-diszkriminációnak a pápai-pasztorális elterjesztéséről.

Elisabeth Moltmann – Wendel teológusnő egész tanulmányt írt Mária Magdolna egyházban végbement átalakulásáról, személyének történetéről. Egy igen jelentős képet talált, sok fáradozás után, Lübeckben. Egy szilárdan rögzített oltárszárny külső oldalán — a hívek szeme elől rejtve — Lázár térdel legendabeli nővére, Magdolna előtt, aki Marseille püspökévé teszi őt. Normális esetben senki emberfia nem láthatja ezt a behajtott, elzárt, „eretnek” képet, a női papság nyilvánvaló elismerésének képi ábrázolását. Elisabeth Moltmann – Wendel feltételezi, hogy a régre visszanyúló nőközpontú hagyománnyal bíró kelta-francia talajon születhettek ilyen képek, amelyek ismét teret adtak az eredeti keresztény nőhagyományoknak.

A patriarchális, férfiközpontú egyháznak azonban mégis sikerült lerombolnia a kereszténység első független nőjének képét. Vajon föltámad-e újra Jézus barátnője, aki Isten barátaivá tehet minket? Az „összes apostolok apostolnője”, aki újonnan meghirdeti Isten közelségét és közvetlenségét — egészen másképp, mint a férfi tanítványok, akik elfutottak, és akiknek az istenképét bűntudat és távolságtartás, és a törlesztés, a vezeklés befolyásolta maradandóan? Az egyházi és férfias vágygondolkodás elleni tiltakozások léteztek és léteznek ma is, erõsebben, mint valaha. A kérdés az, mennyire tudnak kihalni mélyen bensőségesült képek, és milyen képek lépnek majd a helyükbe. – Írja Moltmann – Wendel.

Ma Magdolna napján el kellene pártolnunk végre a nem létező bűnbánó Magdolna példájától a feltámadás eufóriájában önmagát és küldetését megtaláló, szabad Magdolna példáját követve, Hogy inkább ennek az egykor tényleg létező, újszövetségi Magdolnának lehessünk tanítványai, ne a hamisan kitalált bűnbánó Magdolnáé.

Meggyőződésem szerint Jézus is ezt várja tőlünk. Nem azt, hogy úgy érezzük, sok törleszteni valónk miatt sosem leszünk méltóak a társaságához, hanem azt, hogy merjük végre elhinni: Isten elengedte tartozásunkat, nem kell többé törlesztenünk, és ezt hirdessük a lelkiismeret-furdalástól elgyötört, Istenhez közeledni már egyáltalán nem merő sorstársainknak. Ámen