2016. 05. 16. – Pünkösd Hétfő (Molnár Lilla)

Dátum:
2016. 05.16.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Jn 3,16-21

Alapige:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Prédikáció:

Ez a mondat az, talán, a Bibliában, amit mindenki el tudna mondani fejből. Ha lehet Isten igéjét oly módon versenyeztetni, hogy melyek azok, amelyeket a legtöbben ismernek, nagy valószínűséggel ez az igeszakasz nyerne:

”Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Azt már kevesebben tudják, hogy honnan való ez a mondat, amit gyerekkorunkban csak úgy tanultunk, hogy az „evangélium dióhéjban”. Talán az is megvan, hogy János evangélista fájáról hullt le ez a dió… de, vajon, kicsoda az a Nikodémus?

Húsvét idején Jézus Jeruzsálemben volt és „sokan hittek az ő nevében”, írj az evangélium. Ekkor éjszaka, egy Nikodémus nevű farizeus odamegy Jézushoz beszélgetni. Hogy miért éjszaka? Több elmélet létezik erre, talán a legvalószínűbb, hogy azért, mert éjszaka csend van, hűvösebb az idő, alkalmas a beszélgetésre. Nikodémus elmondja Jézusnak, hogy nincs kétség, csakis Isten nevében lehet olyan jeleket tenni, amelyeket Jézus tesz. Ez a megállapítás egy zsidó írástudó szájából annyit tesz, hogy Jézus, az elküldött, azonos azzal, aki őt elküldte, magával az Istennel. Jézus ezután pedig az újjászületésről kezd beszélni, amit Nikodémus nem ért. „Hogyan születhetik az ember, mikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?” Jézus válasza pedig, hogy víztől és Lélektől kell az embernek újjászületnie. Nikodémus ezt is nehezen tudja elképzelni, és Jézus ekkor mondja el magyarázatát, a mai igehirdetés alapigéjét a következőképpen:

„Ha a földi dolgokról szóltam nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeiekről szólok nektek? Mert nem ment fel a mennybe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia. És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”

”Az Isten nem azért küldte a Fiút, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa.”  Talán ebből a mondatból kiindulhatunk, hogy megértsük mit is mond Jézus Nikodémusnak:

Az ember éli az életét, a saját dolgaival foglalkozik alapvetően, de elkerülhetetlen, hogy közösségben legyünk, sőt, alapvető igényünk, hogy együtt dolgozzunk, együtt éljünk másokkal, megosszuk a fizikai dolgainkat, és a lelkieket is, a szeretetünket, törődésünket, a gondolatainkat… Reflektálunk is a kapcsolataink során mások életére, munkájára, és látva másokat életét, a saját világunkra is. Reflektálunk a tulajdonunkra, munkavégzésünkre, az erényeinkre, hibáinkra, az egész személyiségünkre. Lehet, hogy nyíltak és nyitottak vagyunk ebben mások felé, lehet, hogy csak magunknak valljuk be olykor, hogy igazán mit is gondolunk, de lehet, hogy még magunkkal sem vagyunk őszinték az életünkkel, a viselt dolgainkkal kapcsolatban. Miért? Mert túlságosan fájna? Mert megremegne a felépített kép másokban? Vagy megremegne a magunkról magunknak felépített kép? Bizonytalanná válna az az alapvetés, hogy működik az életünk, hogy alapvetően minden rendben van, hogy jól csináljuk, amit csinálunk?

Egy-egy ilyen krízispont létrejöhet a reflexiók során, amit az emberek, a világ vált ki belőlünk? De milyen reflexiót vált ki az, amikor Istennel találkozunk, amikor egy pillanatra belénk hasít Isten lénye és jelenléte? Milyen reflexiót vált ki az, amikor összeütközik a mi emberségünk az Isten lényével? Milyen fényt, megítélést kap az életünk, a munkánk, a kapcsolataink, a gondolataink, a lelkünk?

Isten nem azért küldte a Fiút, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa, de a világnak meg kell látnia önmagát abban a találkozásban, amikor az Isten emberré lesz, és a világba jön. Amikor az Isten lénye összeérintkezik az ember lényével. Akkor kitűnik, hogy micsoda az ember, és micsoda az Isten. Más, végtelenül és javíthatatlanul más. Ezért is felesleges foltozgatnia az embernek az életét, fényezni a külcsínt, fenntartani a működés, a „tulajdonképpen jól csinálom” látszatát. Mert az Isten fényében kilátszik, hogy az ember végtelenül és javíthatatlanul más. Ennek az illusztrálása az a gondolat is, hogy az ember jobban szereti a sötétség cselekedeteit, az igeszakasz szerint, mert a cselekedeteink gonoszak, amihez általában nem fér kétség, vagy legalábbis nélkülözik a szeretetet és az őszinteséget, de azért is állhat ez a megállapítás, mert a sötétben talán megmaradhatnak az illúziók, arra, hogy minden rendben van, arra, hogy tulajdonképpen nincsen is velünk vagy a világgal nagy baj… tulajdonképpen működnek a kapcsolataink, „súrlódások mindig vannak”… a sötétben nem látszanak a törések az életünkön, a végtelen és javíthatatlan másságunk…

Ez a megkülönböztetés nem egyszeri az evangéliumokban, illetve az a téma, hogy a sötétség és a világosság fizikai jelenségének lelki, lelkiismereti összefüggései vannak. Ehhez társul a halk és hangos beszéd, valaminek az elsuttogása, eltitkolása és háztetőkről valón kürtölése… A csendben, a titokban, a homályban, a sötétben, nem tűnik ki, hogy kik is vagyunk valójában, és hogy milyen lábakon is áll az életünk, állnak a kapcsolataink, a felépített képek önmagunkról, és mindarról, amit elvégeztünk, amik hozzánk tartoznak, amik mi magunk vagyunk… De Jézus Krisztus fényében, az Isten lényével való találkozásban felvillan, súrlódik, csikorog, olykor csattan és megreped az összetákolt életünk és image-ünk. De Isten nem összetörni jött bennünket, hanem összerakni, átformálni, megerősíteni, újjászülni víztől és Lélektől. Nem magunk születünk újjá, hanem az Isten szül bennünket újjá Szentlelke által.

A fényről tudjuk, hogy az létező, leírható, tapasztalható, a sötétség pedig hiányállapot, a fény hiánya. Hogyan javíthatná, foltozhatná az életét az, aki nem is látja a sötétjében, hogy repedt, lyukas, labilis és életveszélyes… Az ítélet valami ilyesmit jelent, Jézus Krisztus fénye rávilágít az életünkre, a közösségeink életére, a világunkra és kitűnik, hogy mennyire életveszélyesek vagyunk magunk és mások számára… De Jézus nem ítélni, hanem megtartani jött. Elkezdhetünk rendet rakni az életünkben, kitakarítani fizikai és lelki értelemben is, de újjászülni, átformálni és megújítani csak a mindenható Isten fog bennünket a Szentlélek erejével, Jézus Krisztus világosságában. Ámen