2016. 05. 08. – Exaudi vasárnapja (Molnár Lilla)

Dátum:
2016. 05.08.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

1Pt 4,7-11

Alapige:

„Mindennek a vége pedig már közel van: legyetek tehát bölcsek és józanok, hogy imádkozhassatok. Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez. Legyetek egymással vendégszeretők zúgolódás nélkül. Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor az Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.”

Prédikáció:

Ismét egy levélbeli igeszakasz kerül elénk ma, Exaudi vasárnapján. Az első keresztények idejéből szólnak hozzánk Péter apostol szavai, aki kemény szavakat használ, szigorúan szól, de érződik benne a ragaszkodás Jézus Krisztushoz és a féltő szeretet Krisztus követői iránt. Jézus visszajövetelének közeli várása az első keresztény igehirdetők gondolatainak, munkájának legfőbb tematizáló tényezője. Szívükön viselik és folyamatosan azt prédikálják, azt szeretnék, hogy az emberek eszerint éljék az életüket, derül ki pl. olyan mondatokból, hogy „többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralévő idejét”. Mert ez a hátralévő idő rövid, szinte bármelyik nap bekövetkezhet, hogy mennybement Uruk visszatér. Azóta ez az idő, Jézus visszajövetelének közelsége relativizálódott. Kétezer év elteltével is várunk, tisztában vagyunk vele, hogy bármikor véget érhet az életünk, a világunk, de azt is tudjuk, hogy Isten máshogyan méri az időt, a napokat, mint a mi óráink vagy naptáraink. A lényeg azonban kétezer év óta ugyanaz: Hogyan éljük életük kiszabott idejét? Mit kezdünk az ajándékul kapott idővel, képességekkel, feladatokkal, lehetőségekkel, emberekkel…? Hogyan éljük az életünket?

            Rendre erről keresik a válaszokat az igehirdetések az újszövetségi levelek alapján, hogyan élünk, mit kezdünk magunkkal és mit kezdünk másokkal, akik jelen vannak az életünkben. A mai igeszakasz, rövidsége ellenére is három központi gondolatot említ, amelyekkel szintén ezekre a kérdésekre irányítja a figyelmet:

  1. imádkozás
  2. egymás iránti kitartó szeretet
  3. a lelki ajándékokkal való szolgálat, azaz megélni mindazokat a lehetőségeket, amelyeket Isten belénk rejtett és a kezünkbe adott

Nem új dolgok ezek, gondolkodtunk már a keresztény élet témáiról, biztosan kerültünk olyan élethelyzetekbe, ahol megfogalmazódott számunkra, hogy milyen fontos Istenhez szólni, Istennel kapcsolatban maradni, vagy hogy éppen milyen nehéz kitartónak, állhatatosnak maradni a szeretetben. Nem lehet ezekről eleget beszélni, mert folyamatosan szükségünk van arra, hogy megvizsgáljuk a szívünket, a lelkiismeretünket, vagy éppen megerősítést nyerjünk, amikor elfáradunk, elbizonytalanodunk. A keresztény ember legfőbb ismérve, hogy megtanult imádkozni. Nem technikailag, hiszen az imádkozásnak nincsenek feltételei, számunkra nincs megszabva, hogy hol, mikor, vagy milyen testhelyzetben, hiszen Istenhez bármikor és bárhogyan szólhatunk, csak tegyük meg. A legfontosabb, hogy váljon részévé az életünknek, nemcsak a napi rutinunknak, hanem a lelki igényeinknek, hogy hálát adjunk, vagy hogy kérjünk. Egy három és fél napos kamasz táborból jövök éppen, amelynek a neve „Életfonal” tábor, és egy kersztény önkéntes egyesület szervezi. Évről évre olyan kérdések köré építik a tábort a szervezők, amely a kamaszok világában hangsúlyos, amelyek foglalkoztatják őket nap mint nap… idén az online világ veszélyei és esélyei volt a téma. Első hallásra nehéz bibliai párhuzamokat találni az internet világával kapcsolatban, de idővel rájön az ember, hogy az online világ esélyei és veszélyei nem sokban különböznek, sőt, a valóság, az offline világ esélyeit és veszélyeit képezik le, abból erednek. Az áhitatokra választott bibliai történetek az ember lelki világán keresztül meglepően simán illeszkednek a témába, pl, az, hogy mit gondolnak rólunk mások és ezt a különböző internetes profiljainkkal, megosztásainkkal, megnyilvánulásainkkal hogyan építjük, hogyan befolyásoljuk, azt az mozgatja, hogy mennyire függünk mások véleményétől, elismerésétől és kritikáitól. Dávid király volt a példánk ezzel kapcsolatban, aki az egyik legismertebb figurája a Bibliának, és nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla az emberek, egyedül az volt a fontos számára, hogy Isten mit gondol róla, és mit gondol a a döntéseiről, ezért a bibliai történetfüzér hangsúlyosan bemutatja, hogy Dávid folyamatos  imádságos kapcsolatban volt Istennel, folyamosan „konzultált” vele a problémáiról és döntéseiről, de éppúgy az örömeit is kifejezte, Isten elé vitte… Imádságos, folyamatosan kommunikáló kapcsolatban volt Istennel, és a történetekben azt olvassuk, hogy Isten mindig kommentelte  Dávid életének eseményeit, a pozitív és negatív dolgokat is, a helyes döntéseket és a hibákat is. Az imádságos életnek van esélye a helyes egyensúlyra, és arra, hogy az érdekeljen bennünket első sorban, hogy Isten milyennek lát bennünket, és csak ezután az, hogy milyennek látnak mások. Figyeltem ezeket a gyerekeket, akik elég vegyes háttérből érkeztek, mélyszegénységből, vagy nagyon stabil családból, faluból, városból, fogyatékkal élnek vagy éppen kimagaslóan értelmesek és szorgalmasok, mégis túlcsorduló szívvel mesélik, mennyire szeretnek ebbe a táborba jönni, egymással újra találkozni, végtelenül lelkesen énekelni, akár a kamasz vicceikkel teletűzdelve az énekeket, akár könnyes vagy csukott szemmel énekelve őket. Eszembe jutott, hogy mi, a táborvezetők, de mindenki más, aki bárhol, bármilyen körülmények között foglalkozik gyerekekkel, az ő lelkük sáfárai vagyunk. Súlya van ennek a felelősségnek, de látva ezeket a gyerekeket, azt volt az első gondolatom, hogy ez milyen csodálatos dolog, és megtiszteltetés vagy lekötelezettség, hogy ilyen befolyással lehet jelen az ember az életükben. Mert ezek a gyerekek azért énekelnek ilyen lelkesen, mert megtanították őket, azért válaszolnak az áhítatokon feltett kérdésekre, mert megtanították őket nemcsak a bibliai történetekre is, hanem gondolkodni, kifejezni azt, ami bennük van. Szocializálták őket arra, hogy az élet természetes része odafigyelni Istenre és egymásra, lehetőséget kaptak megtapasztalni azt, hogy milyen jó közösségben lenni! Közben pedig hús-vér gyerekek, akik közt vannak mindenféle problémákkal küzdők, és akikkel küzdenek a szüleik és tanáraik is, de fejlődnek és változnak évről évre, mert a közösségeik integrálják és megtartják őket… nem akarok ódákat zengeni a táborról, mert évről évre vannak húzós, sokkoló pillanatok, közel sem idilli a helyzet, mégis, az látszik, hogy ezeknek a gyerekeknek az életében nagyon sokan jól sáfárkodtak a nevelésük, a tanításuk során, mert érzi az ember, hogy  hova kerülhettek volna már és kerülhetnek még, ha nem foglalkoznak velük… De erről tudnának mesélni a különböző a missziói ágakban dolgozók, akik cigánymissziót végeznek, mozgássérültekkel, fogyatékkal élőkkel foglalkoznak, szenvedélybetegekkel, stb… Ezeken a területeken kézzel foghatóan érnek össze az igeszakasz témái, az imádságos élet, az egymás iránti kitartó szeretet, és a lelkiismeretes élés és használás a lehetőségeinkkel. Kitartó imádság, mert sokszor nehéz, fárasztó, és eredménytelennek, sikertelennek tűnik a munka, sokszor nehéz kitartóan szeretni, mert nem azt kapom vissza, amit adok, és sokszor nagyon sokáig tart, mire az ember megtalálja a helyét, azt a munkát, szolgálati területet, ahol nemcsak jól érzi magát, hanem a legjobban tudja hasznosítani a képességeit, az erősségeit. A tábor vezetői közül sokan dolgoznak nagy multi-cégeknél. És a munkájuk mellett, önkéntesként vesznek részt és szervezik ezeket a táborokat. Mert rájöttek, hogy több van bennük annál, hogy csak számokat kezeljenek egész nap, többre vágynak, és többet tudnak adni azzal, ha gyerekekkel foglalkoznak.

A sáfárkodás sokféle módon jelen van az életünkben, nem maradhatunk semlegesek, mert vagy jól csináljuk vagy rosszul. A ránk bízott emberek mellett sáfárkodunk az időnkkel, amit vagy jól használunk fel, vagy eltékozolunk. Sáfárkodunk a tehetségünkkel, az adottságainkkal, amelyeket vagy használunk, kiteljesítünk, továbbadunk, vagy eltékozoljuk azokat. Sáfárkodunk az anyagi javakkal, a megkeresett, vagy mások által ránk bízott pénzzel, vagy kamatoztatjuk azt, nemcsak kereskedelmi értelemben, hanem a jó felhasználás értelmében, vagy eltékozoljuk azt. Isten sok mindent ránk bízott, kire ezen a területen többet, kire kevesebbet, de mindenkinek vannak ajándékai és felelősségei. Azt is tudjuk, hogy Isten előbb ad, és utána kér, tehát, nem elvárások vannak felénk, nem nyomást helyez ránk Isten, amikor arról van szó, hogy jól sáfárkodjunk a ránk bízottakkal, hanem arról, hogy minél inkább megéljük a lehetőségeinket az életben, amivel használunk másoknak és magunknak is. Nem az a jó sáfár, aki annyit dolgozik, hogy belerokkan, nem az a jó sáfár, aki a túlvállalásaival kompenzál… Aki áldozatot csinál magából a munkavégzésével és a felelősségvállalásával, az nem használ… Az használ, és az él teljes életet, aki Istentől kéri az egyensúlyt, a bölcsességet, az erőt és a kitartó szeretetet a szolgálat- és felelősségvállaláshoz.

Mindenki értékes, és mindenkinek van helye a világban. Nemcsak a teljes és boldog életünk lehetősége, hogy megtaláljuk a helyünket, hanem felelősség is, mert aki többet árt, mint használ, az nincs jó helyen, aki rossz helyen, rosszul végzi a munkáját, annak segítségre van szüksége a váltáshoz. Ebben pedig Isten felhasznál bennünket, hogy segítsük egymást megtalálni a helyünket a világban. Megtalálni azokat a területeket, szolgálatokat, munkát, stb. ahol jó nekünk és jó másoknak is, hogy ott vagyunk. Sokat segíthetünk egymásnak, felfedezni a bennünk rejlő lehetőségeket, adottságokat, amikre, lehet, magunktól nem találunk rá… Az egymással és egymásban végzett munka is mind a kitartó imádság és kitartó szeretet függvénye, amire egyedül Isten ad bölcsességet és erőt! Ámen