2016. 05. 05. – Mennybemenetel ünnepe (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 05.05.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán

Prédikáció:

Fel a fejjel! A búsuló embernek szoktuk ezt mondani. Ezt a mondatot, felhívást az egyik központi ószövetségi történetben is olvashatjuk: Isten azt mondja Ábrahámnak: fel a fejjel! Majd a csillagok sokasága láttán eljövendő utódainak sokaságára terelődik a szó.

Fel a fejjel! Ennek a felhívásnak akkor van értelme, ha ígéretes jövő felé tart valaki, ha van előtte perspektíva. Mondhatjuk, hogy mindenki előtt van, de ez nem teljesen igaz, van, hogy nincs perspektíva, és nincs miért azt mondani, hogy fel a fejjel.

Megint más, ha ezt egy közösség kapja felhívásként. Mert ha az egyén számára nincs perspektíva, a közösség előtt még lehet. Sokan találtak célt egy közösségi perspektívában úgy, hogy egyéni perspektíva nem volt előttük. Arra  is képesek emberek, hogy ezt a közösségi perspektívát tegyék életük értelmévé, és akár fel is áldozzák magukat érte.

De hitünk nem egy ilyen áldozatra szólt, nem arra hív, hogy találjuk meg az egyház közösségében a perspektívát és adjuk fel a személyes keresését.

Annak, hogy fel a fejjel, éppen Mennybemenetel adja meg az igazi értelmét. Azt, hogy van egy olyan személyes, végső perspektíva előttünk, mely túl mutat a földi életen.

Persze csak annak segíthet ez a fel a fejjel, ez a feltekintés, aki alapvetően bízik abban, aki ott várni fogja. Ha nem bízik benne, akkor úgymond jobb ha nem is gondol rá, mert csak egy borús eget lát, a koporsó-fedelet, vagy börtön-mennyezetet képzeletében, nem az egek megnyílását, ahogy az István megkövezésének történetében olvashatjuk.

A mennyről kevés ismeretünk van, de ezek közül számunkra a legfontosabb az kell, hogy legyen, hogy Jézus ott van. Ő annak a nagy titoknak a lakója, melyet mennynek nevezünk. És azért van ott, mert minden nyomorúságunkat, igaztalanságunkat, bűneinket, és életünk szükségleteit, egész sorsunkat, halálunkkal együtt magára vette, hogy mi mindannyian Istennel egyesülhessünk, és részesei lehessünk mindannak, ami Istené, vagyis a mennynek.

Fel a fejjel! Miért? Hogy őrá tekintsünk, ahogy a Zsidókhoz Írt levél szerzője írj: „nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.” Ez azt jelenti, hogy hagyjuk meg őt olyannak, amilyen ő ott fenn. Hagyni őt valóságosnak lenni és érvényesülni. Mert Ő onnan felülről van úgymond jelen számunkra. Jézusra feltekinteni azt is jelenti, hogy hagyni, hogy az Ő ereje, az Ő hatalma, az Ő igazsága érvényesüljön, az jusson szóhoz közöttünk.

Ő onnan felülről ad új kezdetet nekünk. Olyan új kezdetet, mely nélkül minden más kezdet csak hátralépés, vagy legfeljebb egy helyben toporgás. Új kezdetet ad, ami azt jelenti, hogy Ő közbelép érted, Isten elé áll érted, és mondhatjuk bizakodó szívvel, hogy  Istennél vagyunk, hogy a mennybe szabad utunk van, ahová magunktól soha el nem találtunk volna. Ő képviseli ügyünket Isten előtt, menedzseli azt Isten előtt. Nem rázza le magáról, nem passzolja le, hogy csinálja helyette más: Ezért írhatta le nagy bizalommal a Zsidókhoz Írt levél szerzője, hogy nekünk ilyen igaz főpapunk van, aki közbenjár értünk.

„Megindul erőtlenségeink láttán.” – Vagyis nem kell előtte szégyellnünk erőtlenségeinket, gyengeségeinket. Nem szabad azt gondolnunk, hogy őt másként kell akarnunk, mint éppen a valóságos életünkben, gyengeségeinkkel, megkísérhetőségünk, bizonytalanságaival, fenyegetettségeivel. Nem szabad azt feltételeznünk, hogy nekünk nekünk a biztonságos tiszta és erős állapotunkban van csak keresnivalónk nála, ahogy más emberek társaságánál ez lenni szokott. Egyébként reánk nézve sem jó, nem üdvös, ha kölcsönösen az élet-biztonságának komédiáját játsszuk, mintha ez belül önmagunk rejtett zugaiban nem egészen másként volna. De az egészen bizonyos, hogy onnan, ebből az illúzióból semmilyen menetel nincs Jézushoz. Krisztushoz csak úgy lehet mennünk, amilyenek valójában vagyunk. Akkor indul meg erőtlenségeinken, ha ezeket vállaljuk előtte. Úgy lett velünk emberi értelemben egyenlő, ahogyan a magunk valóságában vagyunk, nem valami eszményi emberivel vállalt Jézus közösséget, hanem a valóságos emberrel.

És ahogy a az evangéliumok tanúsága szerint kereste a bűnösöket, és felvállalta a társaságukat, odáig menően, hogy együtt evett velük. Tehát ha Jézus minket akar megtalálni, akkor ennél az asztalnál kell nekünk is lennünk, a bűnösök és paráznák közösségében, ahol Jézus a valóságos embert keresi, az olyan embert, aki leszámolt már saját eszményi énjének illúzióival, és magát a paráznák és vámszedők közé sorolja, oda tartozónak érzi, és ott találja meg valóságos emberi önmagát. Azt Jézus is megtalálja mert valóságosan és becsületesen oda tartozónak tudja magát.

Most, ezen az ünnepen feltekintünk Jézusra, akit – lelki szemeinkkel ott látunk Isten színe előtt állni. Mert elhagyta ezt a földi teret. Azt, mely  a mi számunkra megfogható, melyet értünk keresett fel. Ugyan Jézus immár a tér felett áll, de ez nem azt jelenti, hogy ez a tér ne az ő tere volna. Mert ugyan a tér felett ál, ugyanakkor betölti és jelenvalóvá lesz a számára. Nem a teremtményi világ más területére ment át, és nem csupán egy átmenetet jelent távozása a felfoghatóból a felfoghatatlanba, hanem Jézus Istennél van. Istennel van. A megfeszített és feltámadott ott van, ahol Isten.

Megnyugodhatunk: képviselőnk, ügyünk igaz főpapja ott van Istennél, így a mi képviselőnk által ott tudhatjuk magunkat is bizalommal, ahol Isten van, ahová az evangéliumi hagyomány szerint ezen a napon ment. Ámen