2016. 05. 01. – Rogate vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 05.01.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

2 Sám 21. fejezet

Alapige:

Alapige: 1Dávid idejében egyszer éhínség volt három egymás után következő évben. Amikor Dávid kérdést intézett az ÚRhoz, ezt mondta neki az ÚR: Saul miatt és vérengző háza népe miatt van ez, mivel megölette a gibeóniakat. 2Hívatta tehát a király a gibeóniakat, és beszélt velük. A gibeóniak ugyanis nem Izráel fiai közül valók voltak, hanem az emóriak maradékai, akikkel esküvel kötöttek szövetséget Izráel fiai. Saul azonban a kiirtásukra törekedett, mert féltette Izráelt és Júdát. 3Dávid ezt kérdezte a gibeóniaktól: Mit tegyek értetek, és mivel engeszteljelek ki, hogy áldjátok az ÚR örökségét? 4A gibeóniak így feleltek neki: Nem követelünk mi Saultól és a háza népétől sem ezüstöt, sem aranyat, és nem kívánhatjuk, hogy megöljenek valakit Izráelben. De Dávid megkérdezte: Mit gondoltok mégis, mit tegyek értetek? 5Ők ezt felelték a királynak: Annak az embernek, aki ki akart irtani, és meg akart semmisíteni bennünket, hogy sehol se maradhassunk meg Izráel területén, 6annak az embernek a fiai közül adjanak ki nekünk hét embert, hogy fölakasszuk őket az ÚR előtt, az ÚR választottjának, Saulnak Gibeájában. A király azt felelte: Kiadom. 7A király azonban megkímélte Mefibósetet, Saul fiának, Jónátánnak a fiát, mert esküvel kötött szövetséget az ÚR előtt Dávid és Jónátán, Saul fia. 8Viszont elvette a király Ricpának, Ajjá leányának a két fiát, akiket az Saulnak szült, Armónit és Mefibósetet; továbbá Míkalnak, Saul leányának az öt fiát, akiket ő Adriélnek, a mehólai Barzillaj fiának szült. 9Ezeket a gibeóniak kezébe adta, akik fölakasztották őket a hegyen az ÚR előtt. Így estek áldozatul egyszerre heten. Az aratás első napjaiban kellett meghalniuk, az árpaaratás kezdetén. 10De Ricpá, Ajjának a leánya, zsákruhát fogott, és rájuk terítette a kősziklán az aratás kezdetén, amíg csak eső nem ömlött rájuk az égből. Nem engedte, hogy hozzájuk férjenek nappal az égi madarak, éjjel pedig a mezei vadak. 11Dávidnak azonban jelentették, hogy mit tett Ricpá, Ajjá leánya, Saul másodrangú felesége. 12Akkor Dávid elment, és elhozatta Saulnak és fiának, Jónátánnak a csontjait Jábés-Gileád polgáraitól; ők ugyanis ellopták azokat Bétseán teréről, ahol fölakasztották őket a filiszteusok, miután megverték Sault a Gilbóa-hegyen. 13Elhozták tehát onnan Saulnak és fiának, Jónátánnak a csontjait, és összeszedték azoknak a csontjait is, akiket most akasztottak föl. 14Azután eltemették Saulnak és fiának, Jónátánnak a csontjait Benjámin földjén, Célában, apjának, Kísnek a sírjába. Mindent megtettek, amit a király parancsolt. Ezután megkönyörült Isten az országon.

Prédikáció:

Pár napja Molnár Lilla lelkésztársammal beszélgettünk a templomudvaron, és egyszer csak a kis pihés fiókára lettünk figyelmesek, mely ott feküdt a fűben. Pár napos lehetett. Talán rigó fióka, de ebben nem vagyok biztos. Lilla felvetette, hogy nem lehet-e felnevelni, hogy mi lenne, ha megpróbálná felnevelni. Hát, ki kellett ábrándítsam. Elmeséltem neki, hogy sok éve egy veréb fiókát találtunk az udvaron, olyat, amelyik már majdnem teljesen kifejlett volt, de még nem tudott repülni. Felvittem a lakásba, csináltunk neki egy papírdobozban egy kis vackot, megpróbáltuk etetni, utánanéztem, hogy mit szeretnek a verebek, próbáltunk neki vizet adni, mivel semmit sem akart önként a csőrébe venni, még az erőszakos itatással és etetéssel is próbálkoztam, de hiába. Pár nap múlva elpusztult. Rá egy évre ugyanitt az udvaron egy hasonlóan fejlett, de még röpképtelen  csókafiókát találtunk. Azt is megpróbáltuk megmenteni. Azt is próbáltuk etetni itatni, de hiába. Annál a madárnál reményt adó volt, hogy keresték a szülei. Emlékszem az egyik reggel a leghosszabb létránkat nekitámasztottam a juharfának, amelynek a tetején a szülei hívták. Egy kosárba tettem és elindultam vele fel a fa teteje felé. Amilyen magasra csak tudtam felvittem, és ott felakasztottam a kosarat. A fióka kijött a kosárból, megpróbált megkapaszkodni az egyik ágon, de ügyetlen volt és leesett. Felmentem a létrán a kosárért, újra beletettem a madarat, megint felvittem, megint kimászott a kosárból, egész hosszú ideig beszélgettek ő és a szülei csóka nyelven, de nem történt ezen kívül semmi. Nem adtak neki enni, nem mentek egyáltalán a közelébe és a csókafióka végül valahogy megint a földre került, és ott volt még egy két napig, míg végül elpusztult. Elmondtam Lillának ezeket a történeteket, azt is, hogy még a madárkórházat is felhívtuk, hogy adjanak tanácsot, akik elmondták, hogy csodaszámba megy, ha sikerül egy fiókát megmenteni. Még a madarászok körében is mindennapos, hogy kudarccal végződnek a mentőakciók. Még azt tartottam volna lehetséges megoldásnak, hogy gumikesztyűben megfogva visszarakni a fészekbe, melyből kiesett. De nem találtuk a fészket. Valahol a juharfa magasabb régióiban vizionáltam a fészek hollétét, ahová fel sem tudtam volna vinni. Úgyhogy a még majdnem csupasz, pár napos fióka ott maradt a fűben. Lillát lebeszéltem róla, hogy megpróbálja megmenteni. De vajon jól tettem-e? Kérdeztem magamtól utólag. Nem lett volna jobb, ha maga tapasztalja meg a kudarcot a veszteséget? De nézzük a fióka szemszögéből: vajon mi lett volna jobb neki, ha egy idegen de gondoskodó lény magához veszi, és halála előtt még figyelmével, törődésével veszi körül, vagy ha reménytelen vállalkozásnak tartva bele sem kezd.

Pedig sok mindent csinálunk, ami nem racionális, és mégis nagyon emberi, és hiányozna, ha nem lenne része az életünknek, a magatartásunknak. Emberek teljesen irracionális módon ragaszkodnak például tárgyakhoz. Olyan tárgyakhoz, melyeket a feltételezett józan észnek selejtezésre kellett volna ítélnie. A maga módján az is irracionális, ahogy az emberiség a halottaihoz viszonyul. Elvileg a holttest, az exit nem több egy enyészetre ítélt tárgytól. Mégsem tudunk úgy tekinteni az elhunyt szerettünk földi maradványaira, hogy számunkra teljesen közömbös.

Az első földművelő kultúra lelet-együttese a mai törökország területén Catal Hüyük nevű település környékén került elő. Ahétezer évvel ezelőtt élt – szorosan egymás mellé épített – a pueblo indiánok építményeihez nagy mértékben hasonló épületeikben az egykori emberek saját elhunyt hozzátartozóikat a fekhelyeik alá temették el. Amikor este lefeküdtek, és álomra hajtották a fejüket, akkor a földdel való testi érintkezés jelképesen elhunyt szeretteikkel való kapcsolatot is megidézte számukra. Nem tudjuk, hogy hittek, de ez a temetkezési mód azért megmutatja, hogy a szeretet kötelékei már 7 ezer évvel ezelőtt is olyan erősek voltak, hogy ezek az első földművesek csak annyira szakadtak el szeretteiktől, akik már nem voltak az élők sorában, amennyire az feltétlenül szükséges volt. A Catal-Hüyük-i falu egyben temető is volt, ékes bizonyságát adva annak, hogy a tiszta- és tisztátalan ellentétpárra épülő elvont vallási fogalmak jóval későbbi találmányok a szeretetre épülő kapcsolatok elszakíthatatlan, örök voltát hirdető szokásoknál.

Felolvasott alapigénk a Biblia egyik legmegrázóbb története. Dávid Király ki akarja engesztelni a gibeóniakat, akik csak lassan, némi unszolásra merik csak elmondani, hogy számukra egy csoportos emberáldozat hozná el a közösség lelki békéjét.  Hogy itt valamiféle vallásos áldozatról van szó, azt az akasztás időzítése árulja el: az árpaaratás kezdetén kell meghalniuk. Bár az akasztás arra is utal, hogy jogi értelemben vett sérelmet kell ellentételezni. A felakasztott embereket nem lehetett tisztességesen eltemetni, mert átkozottnak számítottak.

Minden hozzátartozónak tiszteletben kellett volna tartania a szokásjogot, és a tisztasággal kapcsolatos törvényt, hogy nem lehet akasztás után már megérinteni őket.

Ekkor jelenik meg a történetben Ricpá, az anya. Ő két fiát vesztette el a nagypolitikai kiegyezés következtében, amikor a Gibeóniak és Dávid kibékülnek, változtatni akarnak az addigi rossz viszonyon. És ennek a paktumnak a része volt, hogy Dávid kiszolgáltat nekik 7 embert, hogy azokat kivégezzék. A két anya közül az egyikről semmit sem tudunk meg, azon kívül, hogy öt fiát elveszti. Ő Mikal, Saul lánya. A másik anya azonban kiválik a némaság falából, jóllehet szavát nem halljuk, vagy a történet írója nem szán neki szóbeli megnyilvánulást. De tudjuk, hogy az az ember, akinek nem adnak szót, akinek a véleményére nem kíváncsiak, annak még mindig van lehetősége arra, hogy felhívja magára a figyelmet. Természetesen vannak olyan esetek, amikor a cselekvés nem egy előre eltervezett stratégia része, nem előre megfontolt számításból fakad, hanem egy spontán tett, egy olyan tett, vagy cselekvéssor, melyet az illető érzelmei váltanak ki.

Ricpá a másik anya, aki nem viselkedik egyáltalán illedelmes gyászolóként. Elvesztette mindkét fiát, és régóta tartó özvegységét – hiszen Saul másodfelesége volt – most egy elfogadhatatlan döntés teszi elviselhetetlenül fájdalmassá. Nem lenne ennek az anyának semmi keresnivalója a holttestek körül. Otthon kéne várnia, és fogadnia a részvétkívánó látogatókat. De Ricpá nem ül otthon tétlenül, hanem cselekvő gyászba kezd, mégpedig olyanba, mely lázadás és az őrület különös keveréke:

„Ricpá, Ajjának a leánya, zsákruhát fogott, és a holltestekre terítette a kősziklán az aratás kezdetén, amíg csak eső nem ömlött rájuk az égből. Nem engedte, hogy hozzájuk férjenek nappal az égi madarak, éjjel pedig a mezei vadak.”

Ismerősöm mesélte, aki csecsemőosztályon dolgozott, hogy amikor az egyik anya elvesztette a gyermekét, mert nem sikerült megmenteni, életben tartani, látta, ahogy a saját gyermeke holtteste a folyosón egy gurulós hordágyon várja, hogy az exitesek elvigyék,  odament a nővérhez és kérte, hogy takarják be egy takaróval. Nem bírta elviselni azt a látványt, hogy a csecsemő ott fekszik, pőrén, kiszolgáltatva.

A ráció azt mondaná ilyenkor, hogy minek, hiszen már nem érez ilyenkor semmit, de a szerető szív nem így lát, nem így gondolkodik.

Témánk szempontjából van egy figyelemre méltó többértelmű szó a biblia héber nyelvében: a rehem, mely főnévként anyaméhet jelent, igeként pedig irgalmat, együttérzést, con-passiót, részvételt a passióban – talán nem túlzás ezt a szómagyarázatot egészen ilyen újszövetségi irányba elvinni.

A 103. Zsoltár 13. versében ez áll: „Amilyen irgalmas az apa a fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz.”

Bár a szöveg egy férfias tettről beszél, a héber nyelvet ismerőnek nem volt hiányérzete ezzel a mondattal kapcsolatban, hiszen a rehem szó kétszeres használata által az anyaság is megidézésre került.

Az anyaság, mely Ricpá személyében különösen viselkedik, és mit sem foglalkozva a illemtudóak rosszallásával, ottmarad a holttestek mellett, védelemre alkalmas erős szövettel takarja le őket, és védi őket napokon át a dögevők zaklatásaitól.

Az anya Ricpá által mintha a halottak maguk esélyt kapnának arra, hogy tovább is megőrizzék méltóságukat.  És ebből a elmeháborodottnak tűnő együtt-szenvedésből, gyászból születik meg végül egy méltóságot visszaadó végleges, becsületes temetés. Ráadásul nemcsak a hét áldozatnak, hanem még ezen a tragédián túl terjedő áldozatoknak is.

A 103. zsoltár alapján mondhatjuk, hogy Ricpá közelebb áll Isten irgalmas voltának megmutatásához, mint a kétes alkut kötő Dávid király.

André Comte – Sponville írja a szeretetről, arról a szeretetről, melyre nekünk a magyar nyelvben külön szavunk nincs, de az újszövetségi görög nyelvben igen, az agapé-ról van szó:

Az agapéra nem mondhatunk jobb példát, mint az anyát, aki mindenét odaadja gyermekének, jobban szereti a gyermekét, mint önmagát, megöletné magát a gyermekéért, és jobban szereti a gyermekét, mint az életet. Az anya, aki mindent megbocsát a gyermekének, aki elfogadja úgy, ahogy van, bármit is csinált, bármit is csináljon. Ez az agapé. Ki lenne hűségesebb, elővigyázatosabb, bátrabb, irgalmasabb, szelídebb, őszintébb, egyszerűbb, tisztább, együttérzőbb, igazságosabb, mint ez a szeretet: az anyai szeretet.

Éppen azt akarja a 103. zsoltár elmondani, hogy ehhez az anyai szeretethez hasonlít legjobban az Isten szeretete: Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a földtől, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.

És bátran úgy is átformálhatjuk a zsoltár utolsó részét, hogy:

Amilyen irgalmas az anya a fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz, hiszen tudja hogyan szült.

Emlékezzünk az anyákra, akik már nincsenek köztünk, és ünnepeljük azokat az anyákat, akik közöttünk vannak, és elhozzák nekünk a szeretetet, mely Isten agapéjának kézzelfogható valósága közöttünk. Ámen