2016. 04. 24. – Cantate vasárnapja (Molnár Lilla)

Dátum:
2016. 04.24.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Jak 1,16-21

Alapige:

Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek. Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát. Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és a gonoszság utolsó maradványát is, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket.

Prédikáció:

Húsvét után a 4. vasárnap, Cantate vasárnapja van, ami arra hív minket, hogy énekeljünk! Gondolhatnánk, vajon hol és mit? Kinek? Énekeljünk a zuhany alatt, mert ott végre kiadhatjuk a hangunkat anélkül, hogy véleményeznék azt? Vagy énekeljünk az érzéseinkről, énekeljük meg, hogy szeretünk valakit, hogy levett a lábunkról, hogy betölti az életünket…? Vagy miről énekeljünk, mit énekeljünk? Egy új slágert vagy egy régi klasszikust, amik elmondják a gondolatainkat, beszélnek az érzéseinkről, segítenek jobban megérteni az életünket? Énekelni sok mindenkinek és sok mindenről lehet.

Lehet énekelni Istenről is és Istennek is. Ezek az énekek is úgy működnek, mint a popdalok, arról szólnak, hogy az ember kiénekli az érzéseit és a kérdéseit is. Mások Istentől énekelt énekei lehet, hogy segítenek nekünk is megérteni a kapcsolatunkat Istennel. Megfogalmazzák a kétségeiket, a sajátjukkal együtt a mi kétségeinket is, de szavakba tudnak önteni olyan érzéseket is, mint a találkozás, a meghallgatás, az eggyé válás, a megáldottság öröme is! Istenről már nagyon régóta énekelnek az emberek. A Biblia zsoltárai Istenről és emberről, a kapcsolatról, a megfogalmazó érzésekről ír egy roppant széles skálán, a teljes kétségbeeséstől a szilárd bizonyosságig és végtelen boldogságig. Az énekeskönyvünk is, amiből hétről hétre énekelünk az istentiszteleten, sokétű hagyományból válogat. 8. századi gregorián énekektől kezdve Weöres Sándor verséig, minden található benne. És a fiatalabb generációk folyamatosan formálják „saját” énekeiket mind zenében, mind szövegben. Így volt ez mindig is, a régi és az új együtt él az egyházi énekkultúrában, és nincs szükség kijátszani őket egymás ellen. Hallgatni és énekelni, erre van szükség! Luther azt mondta, hogy aki énekel, kétszer imádkozik! Az őszinte, szívből szóló ének a legszebb imádság. Nemrég hallottam azt a gondolatot, hogy földön és mennyben egy dolog biztosan közös: az éneklés, a zene. Az Isten körülvevő angyalok, mennyei teremtmények is énekelnek és dicsérik Istent. És sok túlvilági léttel, üdvösséggel, mennyországgal foglalkozó énekünk beszél arról, hogy majd mi is ott éneklünk velük az Isten színe előtt…

            Azt gondolná az ember, hogy a kiírt igehirdetési alapige Cantate, az éneklés vasárnapján valami ilyesmiről beszél. Éneklésről, istendicséretről, mennyországról… de nem, Jakab leveléből van az igénk, amelynek keletkezését helyezhetjük bizonyos érvek alapján a Kr. u. 1. század elejére vagy végére is. Az elmúlt hetek Péter leveléből való szakaszokhoz hasonlóan az első keresztények világából való, az ő élethelyzetükről beszél.  Éneklésről, Isten dicséretéről éppen nem, de tudjuk, hogy ezek minden szerves részei voltak a keresztény életnek a kezdetektől fogva. Három fontos dolog emelhető ki a levél idézett pár verséből:

  1. a változatlan Istentől, a világosság Atyjától száll minden ajándék az ember kezébe, életébe
  2. gyakorlati útmutatás a türelmes, bölcs viselkedésre
  3. az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát

            A világosság Atyja nagyon szép kifejezés. Utalhat arra, hogy Isten az, aki a sötétségben, a fény hiányában megteremti a világosságot, szavával hívja életre, majd a Genezisnek ebben a teremtésképében szétválasztja a sötétségtől. Isten, az Atya, Jézus Krisztus Atyja a Világ világosságának, aki azt mondja magáról, hogy aki vele jár, nem jár sötétben, és övé lesz a Világ világossága. Ebben a relációban mi is a fény, az isteni világosság hordozóivá, részeseivé válunk. Aki Jézus Krisztussal jár, és kapcsolata van az élő Istennel, annak az élete világossá válik. Minden küzdelmével és minden örömével együtt világos: őszinte és stabil, mert az ember útját az Isten szeretete és gondviselése világítja meg, az életét pedig az ő erős „keze” tartja meg. Amit az ember átél, tapasztal a saját dolgaiban, a saját lelkében, azt adja tovább, azt sugározza maga körül. Aki sötétségben él, az sötétséget, szorongást, és rossz gondolatokat teremt, aki világosságban él, az a fényt viszi tovább. És akiknek Isten megvilágítja az életét, azoknak küldetésük, hogy továbbvigyék ezt a világosságot azoknak az életébe, akikéből hiányzik. Hogy mit jelent ez magyarul? Az odafordulást, a vigasztalás és reménység szavait és cselekedeteit azok számára, akik szükségben, kilátástalanságban élnek.

Mert arra jön rá az ember, hogy minden bibliai metaforának, minden teológiai kijelentésnek kell, hogy legyen szociális, hétköznapi vonzata, Az Isten nem valahol távol él tőlünk, fent a menyben, ahogyan az igeszakasz képe is mondja, hanem mi élünk őbenne, és ő Jézus Krisztusban konkrétan belépett az életünkbe, közel jött, hozzánk hasonlóvá lett. Minden, tehát, amit az Istenről mondunk, kell, hogy egyúttal rólunk, az emberi közösségről is szóljon a világban. Akinek Isten megvilágítja az életét, az vigye a világosságát mások sötétségébe.

            Akinek az életét Isten megvilágítja, az legyen világosság azokon a helyeken, ahol van, azokban a közösségekben, ahol él. És ehhez kapcsolódik az igeszakasz konkrét útmutatása is: minden ember legyen gyors a hallásra – meghalja, amikor hívják, amit mondanak neki, amire kérik…; késedelmes a szólásra – ne mindig az övé legyen az utolsó szó, ne beszéljen sületlenségeket, ne reagáljon elhamarkodottan, ne okoskodjon…; késedelmes a haragra – ne lobbanjon azonnal minden apróságra, ne keresse az indokot, a legkisebb ürügyet, hogy visszavághasson a másiknak…mert ezek nem szolgálják az Isten igazságát! Mi szolgája, tehát, az Isten igazságát? Mi, tulajdonképpen, az Isten igazsága? Vagy talán testhezállóbb a kérdés, hogy mitől lesz  mérges az ember?  ha nem terve szerint mennek a dolgai, ha becsapják, ha megbántják, ha olyat mondanak/állítanak róla, ami nem igaz, ha beleszólnak a dolgaiba, ha bántják a szeretteit… Miből jön létre tehát a harag? Az igazságtalanságból; az érzelmekkel való visszaélésből, fenyegetettségből/bizonytalanságból/tehetetlenségből – amikor valaki hatalmi fölényével kerülünk szembe vagy esünk annak áldozatául. Így a harag egyrészt az áldozat-lét következménye, de ugyanakkor, amikor haragszunk, azzal mi is áldozattá teszünk másokat…

Az egész forrása, amikor mások fölé emeljük magunkat, hatalmi előnyt kovácsolunk, vagy vélünk magunknak, és nem Isten szeretetének fénye árad belőlünk, hanem a törekvéseink és elvárásaink mentén szólunk és cselekszünk. És mérgesek leszünk, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elvárjuk. Mérgesek leszünk, ha tőlünk várnak el dolgokat, különösen, ha igazságtalanul ítélnek, és folytathatnánk… A rosszakarás, a bántás, megfélemlítés, igazságtalanság, a jogtalan elvárások mind haragot és fájdalmat szülnek, nem szolgálják az Isten igazságát, mert nem Isten szerint valók, nem szeretetből származnak. Az Ószövetségben, amikor Isten szeretetéről van szó, akkor többnyire nem az érzelmet jelentő kifejezést használja a Biblia, hanem a hűség és lojalitás kifejezéseit. Ezek is beletartozhatnak a szeretet jelentéskörébe, de hangsúlyosan arról van szó, hogy az Isten úgy szeret minket, hogy hűséges hozzánk, nem fordul el, hanem ígérete szerint jelen van az életünkben, az örömünkben és küzdelmeinkben is.

            Ennek a körülöttünk lévő, bennünk lévő, az életünkben jelen lévő Istennek énekelhetjük dicséreteinket, imádságainkat, örömünket és bánatunkat… mert ez az isten hűséges, és ígérete szerint meghallja és válaszol az őszinte szavakra és énekekre. Ámen.