2016. 04. 03. – Quasi modo geniti vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 04.03.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Ézs 40,27-31

Alapige:

27Miért mondod ezt, Jákób, miért beszélsz így, Izráel: Rejtve van sorsom az ÚR előtt, nem kerül ügyem Isten elé. 28Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az ÚR? Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. 29Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. 30Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. 31De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.

Prédikáció:

Ezen a vasárnapon saját, belső megújulásunk a kérdés. Újjászületésünk, önmagunk végső határán való túllépés. Lehetséges ez? Igen, de persze nem egyformán történik ez mindenkinél, és nem kell mindenkinek azonos árat fizetnie érte. Annyira különböző az egyéni sorsunk, hogy kétséges, hogy lehetne közös elveket megfogalmazni arról, hogyan lehet elérni az újjászületés, a katarzis élményét.

Vannak, akiknek egy személyes találkozás hozza el ezt az élményt, van, akinek egy könyv elolvasása. Más médium azért nem képes erre, mint például a mozgókép, a film, mert túl gyors. Egy újjászületéshez, egy igazi katarzishoz nem elég két óra. A könyv lassúságra kárhoztat minket, és éppen ezáltal lehet eszköze a katarzisnak, mert magunk szabjuk meg a befogadás intenzitását, erősségét, és a ritmusát is, hiszen bármikor megállhatunk egy-egy mondatnál, hogy elmeditálhassunk rajta. A szent könyvek voltak az első olvasmányok, és azok magyarázataiból született meg az irodalom. Pál apostol még tudta ezt, vagy inkább mondhatjuk, hogy az ő idejében még szinte minden írott mű a katarzis, az újjászületés szolgálatában állt. Ezért írhatta Timótheusnak, hogy minden írás, mely inspirál minket, alkalmas a tanításra. Azt már nem teszi hozzá, hogy minden tanítás célja a katarzis, mert ezt tudta akkor mindenki, a görög kultúra és tragédia-irodalomnak köszönhetően, amit Pál apostol jól ismert, hiszen még idéz is egy alkalommal Euripidésztől. A katarzis, az újjászületés az irodalom célja, ahogy Ezt János Evangélista is a maga kultúrájának nyelvén megfogalmazta: Szükséges nektek újjászületnetek.

Térjünk vissza az újjászületés mikéntjére:

Egyéni sorsunk, érzékenységünk különbözősége miatt nem mondhatjuk, hogy mindenkinek elég, ha megtalál egy könyvet, vagy találkozik egy olyan személlyel, aki elindítja azon az úton, mely elvezeti létének végső határáig, és átéli az újjászületést.

Van akit cethal nyel el, és három napig a gyomrában tart és ez idézi elő az újjászületést, mint Jónás prófétánál.  Mindez persze jelképes. A cethal gyomra lehet egy betegség, egy műtőasztal, egy hadifogság, vagy munkatábor, Gulag vagy Auschwitz.

Különösnek találom, hogy éppen akkor kerül elénk Ézsaiás Könyvének ez a részlete, éppen azon a héten, amikor nobel-díjas írónkat gyászoljuk. Ezek a mondatok ugyanis éppen azt az alaptételt illusztrálják, mely Kertész Imre központi gondolata:

„Rejtve van sorsom az ÚR előtt, nem kerül ügyem Isten elé.” A próféta éppen a kortársakat idézi, hogy bemutassa, hogyan gondolkodnak Isten felől. Ez ugyan nem pont ugyanaz, mint amit Kertész Imre megfogalmazott, de megelőlegezi azt.

Nem ateizmus ez, hanem az istentől elválasztó mérhetetlen távolság tapasztalata, annak az embernek a panasza, aki azt éli meg, hogy kiáltására, sikolyára néma csend a válasz. Mi késztette őket kiáltásra akkor?

Talán hasonlót éltek át, mint a XX. század embere, csak más léptékben. Akkor is voltak deportálások, szinte hozzátartozott a birodalmi – léthez, a kitelepítettek, fogságba hurcoltak hosszú menetoszlopai. A hadifoglyok tömeges lemészárlása: ezek hozzátartoztak az akkori tapasztalatokhoz, , melyben a hívő ember akkor és azóta is hasonló  kétségek között tépelődve kérdezi: „Vajon rejtve van utam az ÚR előtt, ügyem nem kerül Isten elé?” és hozzákapcsolódnak a XX. századhoz, egy összefüggő, egységes folyamatot alkotva.

Ezért írja Kertész Imre A kaddish-ban:

„Auschwitz réges-rég, ki tudja, talán már évszázadok óta ott függ a levegőben, akár a számtalan gyalázat szikrázó sugaraiban érlelődő sötét gyümölcs, várva, hogy mikor zuhanhat végre az emberek fejére…”

Auschwitz, ha nem felejtjük el, ha emlékezünk rá, akkor megismételhetetlen. Auschwitz úgy valósulhatott meg, hogy titokban tartották. Sem a németek nem tudtak róla (vagy legalábbis hazudhatták maguknak, hogy nem tudnak róla), sem a zsidók nem tudtak róla – vagy hazudhatták maguknak, hogy nem tudnak róla. Amíg él az emlékezetünkben, addig nem lehet mindenki tudtával és közreműködésével Auschwitzot utánozni. És miután Auschwitzról ma sokat tudunk és róla gondolkodunk, Auschwitz megismételhetetlenné válik – ez az éppen, amit Kertész Imre Auschwitz “értékteremtésének” nevez.

Az újjászületésnek ebből a talajból kell megszületnie. Nem születhet meg a nem-tudásból, a naivitásból, mert az olyan lenne, mint az útszélre hullott meg, melynek nincs mély gyökere és hamar kiszárad.

A válasznak abból a kérdésből kell kiindulnia, hogy akkor most rejtve van sorsom az ÚR előtt, és ügyem nem kerül elé?

Ézsaiás próféta sem arra szólította fel a környező birodalmak szörnyű bűneibe beleborzongó honfitársait, hogy relativizálja a hallottakat, vagy kételkedjenek a hírforrásaik hitelességében. Nem azzal próbál vigasztalni, hogy – Ó, nem is olyan rossz dolog az a fogságba hurcolás, különben is, ki tudja, igaz-e amit híresztelnek.

A vigasztalás egyik forrása nem lehet más, mint a helyes istenkép. Abból az istenképből lehet vigaszt, reményt meríteni, mely hangsúlyozza Isten időfelettiségét, és egyúttal teremtés-felettiségét is hangsúlyozza.

Az adhat nekünk erőt, hogy hisszük: Isten felette áll az időnek, és a változásoknak. Nincs kiszolgáltatva a történelmi időnek, velünk ellentétben nem a korszellem foglya. Ugyanakkor a teremtett világnak sincs kiszolgáltatva, nem evilág része, felette áll annak. De még egy jellemzőt hozzátesz ehhez Deutero-Ézsaiás: Isten felette áll az értelmi képességeinknek is. Ezért kifürkészhetetlen. Nem értjük, mert nem érthetjük meg az értelmünkkel Istent. Csak közelíthetünk hozzá, és kell is, hogy értelmünkkel közeledjünk, de ez a közeledés sosem lehet teljes. Isten kifürkészhetetlen, én annak is kell maradnia, különben nem lenne Isten.

„Erőt ad a megfáradtnak.” – Mondja Deutero-Ézsaiás. „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul.” Ezért az egyetlen –többé kevésbé konkrét támaszunk az a hívő emberek nagyobb teherbírása. Erre egyébként éppen egy holokauszt túlélő, Viktor Frankl figyelt fel. Arra a következtetésre jutott Auschwitz-i tapasztalatai nyomán, hogy a túlélésben óriási szerepe volt annak, hogy az illető hitt-e valamiben. Hitt-e az élete értelmében, még akkor is, ha éppen annak az értelmes életnek a teljes elvesztése fenyegette is a haláltábor poklában.

Az ember a múltja fia, de nem a szolgája, és a jövője apja. Mindent elvehetnek tőle, kivéve az utolsó emberi jogot: hogy megválassza a magatartását meghatározott körülmények sorozata közepette, hogy megválassza a saját útját. Nem tudjuk megváltoztatni a helyzetet? Ha nem, akkor a saját kezedben van annak lehetősége, hogy változtass azon, ami fájdalmat okoz neked, mindig megválaszthatod a magatartásodat, hogy hogyan állsz ehhez a szenvedéshez.

Mindig csak a mulandóság üres tarlóit nézegetjük – és nem vesszük észre azokat a tele csűröket, amelyekbe életünk termését elraktároztuk – a megtett cselekedeteket, a megalkotott műveket, a megélt szerelmeket és a bátran, méltósággal kiállt szenvedéseket. Ez adja meg egy ember értékét, a jelen minden hasznosságán túli értékét: ez az érték a múltból vezethető le, ezért eltörölhetetlen.

A hitből, a bizalomból  megújuló erő lesz.