2016. 04. 10. – Misericordia Domini – Jó Pásztor vasárnapja (Molnár Lilla)

Dátum:
2016. 04.10.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

1Pt 2,20-25

Alapige:

„Ellenben, ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.”

Prédikáció:

            Jó Pásztor vasárnapja van ma, és erre a képre, amit Jézus Krisztusra, az egyház vezetőjére és gondviselőjére használunk, az igeszakasz is tesz utalást. Az embert, nemcsak a keresztény, hanem minden embert gyakran aposztrofálja úgy az Újszövetség, mint eltévedt juhot, aki a nyájtól, de leginkább a urától és pásztorától messze tért, és valahol, a saját útját járva tévelyeg. Elsős hittanosaimnak nemrég tanítottam az elveszett juh történetét. Volt, akinek egy mondatos bevezetés után az volt a reakciója, hogy „én nem vagyok birka”. Mi nem is vagyunk  birkák, csak olyanok, mint az eltévedt juhok, és Jézus pedig maga a Jó Pásztor, aki úgy vigyáz ránk, mint a pásztorok a juhaikra….  A pásztor és a juhok képén gondolkodva, elém került a mai istentisztelet képe, a Miklós utca, a mi gyülekezeti központunk itt, a templomudvar, de az egész debreceni belváros. Ezen a környéken élünk, ez a milliő sokunk élettere már évek, évtizedek óta, egy bebetonozott, térköves városi környezet. Végtelenül furcsán hangzik nekem ilyen mondatokat mondani itt a gyülekezet számára, hogy „olyanok voltatok”, magamat is beleértve, olyanok voltunk, „mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához”. Vidéki vagyok, juhokat és pásztorokat mégsem láttam túl sokat testközelből. Nem teljesen egyértelmű, hogy mit is jelent a pásztor és a juhainak kapcsolata, nem hív elő alapvető érzéseket, tapasztalatokat, hiszen amennyit tudok erről a képről, azt már Jézusról, az ő pásztorságáról tanultak miatt tudom, a metafora azonosítottja ad információt arról, ami eredetileg kellene, hogy közelebb vigyen, információt adjon az ember számára magyarázatra szorulóról, Istenről… Jézus Krisztusról hisszük és tudjuk, hogy az életünk Ura, aki nemcsak tanít, de vezet is bennünket. És a pásztorképnek megfelelően gondja van abban az értelemben is, hogy jelen van a küzdelmeinkben, a céljukat vesztett élethelyzetekben, amikor az ember csak kilátástalanságot és félelmet érez, a Jó Pásztor mindenhol ott van, ott is, ahol örülnek és ott is, ahol szenvednek.

            A szenvedés azonban önmagában nem dicsőség, és a szenvedés önmagában nem dicsőítendő, nem kell érte lelkesedni, és bizonyosan Isten sem azt várja, hogy ínséges időket éljünk, nehéz helyzetekbe kerüljünk, bántsanak minket, … Isten nem örül a szenvedéseinknek, hanem velünk szenved, ami nekünk fáj, az neki fáj… viszont, amikor azért szenvedünk, mert kiálltunk valaki mellett, megvédtünk valakit, aki bajba került, akit bántottak, embert, állatok, törekvéseket, álmokat, és ebből hátrányunk, szenvedésünk származik és azt elviseljük, és nem kárhoztatjuk az áldozatvállalásunkat, a segítségünket és az odaszánásunkat, akkor valami olyan módon lettünk eszközei Isten jóságának, amelyért nem piros pont jár a Teremtőtől, hanem  Isten örül annak, hogy visszakapcsolódtunk ahhoz a világhoz és természethez, amelybe és amellyel teremtett bennünket, és megvalósult az az indulat amellyel Jézus közöttünk járt: az elköteleződő, önzetlen szeretet és az áldozatvállalás útja… Amikor szenvedélyesen, magunkkal nem törődve kiállunk és „harcolunk” valakiért, valakiknek az ügyéért… Mindig is csodáltam azokat a szervezeteket, melyek önkéntesei tűzön-vízen átmennek, pl. hogy árva állatokon segítsenek, vagy menedékkereső gyermekeket gyógyítsanak, tanítsanak, felvidítsanak, vagy azok, akik tiltakoznak és küzdenek egy-egy erdő, liget megmentéséért, a tanárok-diákok és az oktatás ügyéért, vagy éppen akár azért, mert sok helyen lehet mostanában olvasni erről, hogy a nők olyan körülmények között szülhessék meg a gyermekeiket, amely megfelelő, természetes, amelyben nem parancsokat és megalázást kapnak, hanem ahol kísérik őket a szükségeik szerint. Számos más példát lehetne mondani, olyan törekvéseket, amelyek arra irányulnak, hogy megváltozzanak rossz, másokat bántó, elnyomó, kisemmiző rendszerek… Van, akiknek a évtizedekkel ezelőtt az emberek szabadsága helyeződött a szívükre, van, akiknek ma a idős emberek vagy éppen a debreceni kóbor állatok sorsa, de a lényeg, hogy szenvedélyesek egy ügy iránt, elkötelezettek az iránt, hogy jobbá tegyék mások életét… és ez szinte mindig hátrányokkal, megkülönböztetéssel, akár fizikai bántalmazással is jár…

            A Péter levél szerzője a felolvasott  igeszakaszban a rabszolgákhoz szól. „Ti szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ezek a versek előzik meg a textusunkat. A szolgaság, rabszolgaság helyzete is távol áll tőlünk. Hálás lehetünk, mert az, hogy mi ezt nem ismerjük, nem azért van, mert a korunk már meghaladta az emberek ilyenfajta rangsorolását és megkülönböztetését. Európában, Magyarországon talán már nincsenek rabszolgák, de számos helyen a világban még ma is sokan ilyen módon, ilyen rendszerben dolgoznak és szolgálnak ki hatalmakat. Számunkra úgy érthető ez az szakasz, hogy a saját élethelyzetünkben maradjunk állhatatosak. Akár nehéz a jelenlegi állapotunk, akár úgy érezzük, hogy nem tudjuk, nem szeretjük csinálni, amit csinálunk, mert nem okoz örömet, csak szenvedést, és kínlódást… Állhatatosnak, kitartónak és alázatosnak maradni addig, míg meg nem változnak vagy a körülményeink, vagy a mi hozzáállásunk… Mert sokszor van, hogy azt hisszük minden és mindenki rossz körülöttünk, közben pedig lehet, hogy épp mi magunk vagyunk, akik előidézzük a feszült közhangulatot, hozzuk ki másokból a negatív dolgokat, vagy vagyunk kerékkötői dolgok előrejutásának, megvalósulásának… Milyen dicsőség az, ha az ember elviseli azt a rosszat, amit maga okozott? Szólhat a költői kérdés… Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek…”

            Nem kell, hogy egy felületes következtetéssel azt gondoljuk, hogy aki Krisztus nyomdokainak követője lesz, annak csupán szenvedésből fog állni az élete, és csupán ezért szabad lelkesednie, és ez az az életforma, ami kedves Isten szemében. Nem a szenvedést kell keresni, hanem az méretik ránk, akkor kell vállalni.  Jézus követése nem egyértelműen és egy az egyben szenvedés, de vele járhat, és azzá válhat, ahogyan az ember egyre mélyebbre jut Jézus példájának tanulásában. Lehet pl. messziről szimpátiát érezni az elnyomottak, diszkrimináltak iránt. Lehet értük imádkozni, szívünkön viselni a sorsukat, akár konkrét emberek, konkrét törekvések helyzetét. Az már megterheli az ember szívét, és facsarja, minél többet foglalkozunk a dologgal. Lehet személyes jelenléttel kifejezni a szolidaritást, lehet fizikailag segítő kezet nyújtani, vizet, vagy élelmet adni, és akkor előfordulhat, hogy fizikai atrocitás ér azok részéről, akik ezt nem nézik jó szemmel. És lehet egészen közel menni, annyira közel, amely helyzetben életeket lehet menteni, de ezzel együtt kockán forgatva a sajátunkat is. Nem hősködésekről, nem látványos, kampányszerű megmozdulásokról van szó, hanem arról, amikor elmélyülünk valamiben, amikor szenvedélyesen elköteleződünk egy ügy, vagy valakik ügye mellett, mert meggyőződésünk, hogy fontos, hogy jó, és hogy arra irányul, hogy segítsünk és odaforduljunk a szükségben levőkhöz. Amikor szenvedélyessé válik a követésünk Jézus Krisztus nyomdokaiban, akkor van esélyünk arra, hogy belemerüljünk olyan mélységekig dolgokba, hogy ott már komoly terheket, akár komoly fizikai szenvedést is el kell viselnünk….

Sokszor beszélünk szenvedésről… ha fáradtak vagyunk, nem tudunk magunkkal mit kezdeni, nem mennek a feladataink, elakadtunk, ezekre mind mondhatjuk, hogy „csak” szenvedünk… Szenved az ember a megírandó leckéje felett, szenved az ember a bekapálandó krumpliföldön, szenved az ember a magával hozott vagy az életmódja miatt bekövetkezett betegségeitől, szenved az ember mások zsarnokságától, a feje fölött vívott háborúktól… de teljesen más szenvedés az, amit másokért, amit egy általunk fontosnak és jónak tartott ügyért viselünk, tűrünk. Nem magunkért, a jólétünkért, hanem másokért, haszon, dicsőség, sajnáltatás nélkül.

Szenvedünk akkor is, amikor nem értenek meg bennünket, amikor talán igazságtalanul vádolnak, amikor a harcok verbális szinten folynak, megviselhet bennünket az online fórumok fenyegető arctalansága, a korlátolt, gesztusok, intonáció nélküli kommunikáció félreérthető ridegsége, mélyre nyomhat a folyamatos elvárások súlya, a megfelelni, jónak lenni akarás kényszeres terhe… Van, hogy az ember önmagától szenved, az egyéniségétől, a természetétől, a hibáitól, a változtatni nem tudás tehetetlenségétől, vannak, akik hibáik terhét, következményét egy életen át cipelik a hátukon, egy életen át szenvednek… Meggyőződésem, hogy Isten ezeknek a szenvedéseknek nem örül, hanem „fáj a szíve értünk”, és együtt szenved velünk… de örül akkor, amikor mások jóléte, és sorsának javulása a szívügyünk, amiért szenvedéseket is vállalunk… Jézus ennek az indulatnak a tökéletes példája, aki nemcsak elképzelésével, szavaival volt szenvedélyes az ember ügye iránt, hanem szó nélkül tűrve hátrányt, megaláztatást, bántalmazást, az élete odaadásával mutatta meg, hogy mennyire fontosak vagyunk neki. Ha vér és halál kellett az ember életéért, akkor ő elment a végsőkig és odaadta ezt is… Mi pedig „az ő sebei által gyógyultunk meg” és gyógyulhatunk meg újra és újra tévelygéseinkből és szenvedéseinkből… Ámen.