2016. 03. 20. – Böjt 6. vasárnapja (Molnár Lilla)

Dátum:
2016. 03.20.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Mt 21,1-9

Alapige:

Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldött két tanítványt, és ezt mondta nekik: “Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám. Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat.” Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék a próféta mondása: “Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó állat csikóján.” A tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült. A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: “Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.” Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: “Ki ez?” A sokaság ezt mondta: “Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta.”

Prédikáció:

Virágvasárnap talán az év legambivalensebb ünnepe. A húsvéti ünnepkörnek van egy egyébként is különös napja, a nagyszombat, de általában ezen a napon nem tartunk istentiszteletet, így nem feltétlenül kell szembesülnünk évről évre azzal, hogy mi van a kereszt és az üres sír között, hogy mi történik a halál és a feltámadás között. Nagyszombat a sírban nyugvás vagy élet és halál küzdelmének az ideje? A két kérdés nem muszáj, hogy kizárja egymást, de feszültségben vannak egymással. Ahogyan virágvasárnap öröme és Jézus szenvedéstörténetének a kezdete is. Számunka, kétezer év távlatából visszatekintve, keserédes az az öröm, amivel az emberek fogadják a Jeruzsálembe érkező Jézus Krisztust.

            Évről évre elénk kerül Jézus passiótörténete, amikor is felvetődnek bennünk a kérdések, miért kellett mindennek megtörténnie, miért pont így… Lehet, hogy a válaszaink nem minden évben ugyanolyanok, már ha vannak egyáltalán. Jézus szenvedését, halálát megközelíthetjük szemlélődő módon, és elgondolkodhatunk arról, amit a pénteki előadónk, Cserháti Sándor is említett előadásában, hogy tulajdonképpen kinek volt szüksége arra, hogy Jézus erőszakos halált halljon. Az Istennek, hogy magában, kibékítse a világot önmagával? Vagy az embernek, amely lénynek a terhe, feszültsége nem tud oldódni csak agresszió és vér által? Vagy a világ rendjét kellett helyreállítani, az abszolút igazságot, de akkor ebben hol van Isten, ő is,  valaki, aki szemléli a csorbult rendet? Hát nem ő az, akiben és aki miatt a világ rendje létezik? Nem ő maga az igazság, a létezés igazsága, akiben mi is élünk és mozgunk? Ki miatt kell az emberré lett Istennek meghalnia? Ki miatt kell az Istennek már másodszor átlépnie önmaga fogalmi határait? Hogy a lélek testbe szálljon, a végtelen a végesbe, most, a kereszten pedig a létező elmúljon, a megszületett Isten meghaljon?

            Jézus halálával kapcsolatban szemlélődhetünk így is, gondolkodhatunk a miérteken. De a Biblia történeteit olvasva, filmeket nézve, passiójátékokat látva más módon is közel kerülhet hozzánk a történet. Végigkövethetjük az eseményeket különböző helyszíneken, módokon, és megérinthet bennünket a létezésünk mélyéig hatolva, hogy valaki az életét adta értünk. Teológusok évről évre megelevenítik a szenvedéstörténetet, egy-egy egyházmegyében a nagyhét alatt akár húszszor is elmondják a gyülekezetekben ezt a történetet. Átélik,legalább egyszer, biztos, hogy a lelkük mélyére hatol. S nemcsak nekik, hanem mindazoknak, akik nézik. Nekünk idén a parókián található, bárki számára megtekinthető interaktív kiállítás ad lehetőséget, hogy a nem megszokott módon találkozzunk Jézus szenvedéstörténetével, az élet és halál küzdelmének a történetével. Stációk, állomások vezetnek bennünket ebben, lépésről lépésre haladva a Golgota felé tartó Jézussal.

            Virágvasárnap ellentmondásossága rávilágít arra, hogy Jézus halála nemcsak a borzalomról és a szenvedésről szól. Ezekben az eseményekben Jézus átéli és felöleli az élet szinte minden fontos elemét. Bevonul a városba, és az emberek örülnek. Kifejezik a tiszteletüket, a szeretetüket, a boldogságukat feléje. Majd Jézus nagycsütörtökön a tanítványaival, a legszorosabb baráti körével vacsorázik. Elfogatásakor átéli, hogy egy, ebből a szoros baráti körből elárulja őt. Az elfogatás, kihallgatás során végigjárja a jogi rendeket, a bürokráciát, Pilátus felteszi neki talán az élet legégetőbb filozófiai kérdését: Mi az igazság? Majd a Golgotára menet, Jézus átéli, hogy egy idegen segít neki, leveszi a válláról a terhet. A kereszt tövében, halálának óráiban pedig anyjára gondol, akit rábíz Jánosra. A családjával is törődik, elrendezi a sorsukat. Utána pedig iszonyú fájdalmak közt átéli a lenézést, megaláztatást, kiszolgáltatottságot, talán a végsőkig, meztelenül fekszik, dárdával átdöfött testtel a kereszten, amin általában bűnözőket, rabszolgákat végeznek ki. És az evangéliumokból tudjuk, hogy a végső elhagyatottság akkor tör rá, amikor annyit mond: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!

            Amikor virágvasárnapra gondolunk, akkor a Jézust fogadó emberek örömében már érezzünk mindezeknek a keserűségét. A jeruzsálemiek viszont még nem tudnak erről. Az ő örömük talán felhőtlen, őszinte. Jön a király, akire vártak, és ezen a ponton látszólag az sem zavarja őket, hogy ez a király nem olyan uralkodó, mint akit vártak. Ez a király nem azt a birodalmat hozza el, amiben reménykedtek, ez a király másmilyen, mást kíván és mást hoz. Ló helyett szamárháton érkezik, akár egy zarándok. Vörös szőnyeg helyett az emberek szakadt felsőruháin lépked, babérkoszorú helyett pálmaágak veszik körül. Jézus nem a rómaiakkal hadakozik, hanem képmutató vallásossággal, a közönnyel, a fájdalommal, gonoszsággal, mindazzal, ami a szívünkből indul ki és a kapcsolatainkra hat, Istennel és emberekkel egyaránt.

            Az európai kultúrtörténetnek alapvető képe a király. A birodalmak, országok hacsak névlegesen, de van, ahol ma is megtartották a királyság intézményét. A történelemben pedig sorra ismertünk meg különböző uralkodókat, kegyetleneket, bölcseket, különcöket, jóságosakat, kapzsikat, és még sorolhatnánk… A népmeséink is tele vannak királyokról és alattvalókról szóló történetekkel… Nem csoda, hiszen a király az ország vezetője, döntések hozója, emberek ezreinek élete van a kezében. Ma már nincsenek ilyen abszolút hatalmú királyaink, de talán minden társadalomnak megvannak még mindig az „első emberei”, akik felelősségük, hatalmuk miatt kiemelkednek a többi ember közül. Felén talán ilyen a miniszterelnök. Akinek nemcsak a státusza és felelőssége különbözik a többi emberétől, hanem a fizetése és életmódja is. Kivéve, ha valaki lemond erről, megtehetné, hogy elveszi, élvezi, amit adnak neki, de inkább lemond róla. Uruguaynak öt évig volt egy miniszterelnöke: José Mujica, aki miniszterelnöki fizetésének kilencven százalékát rendszeresen jótékonysági célokra fordította, egy farmon él és egy régi bogárhátút vezet. Szokatlan egy miniszterelnöktől, mert mást látunk, tapasztalunk mást szoktunk meg. Namíbiában, ahol jártam októberben, a miniszterelnöknek olyan hatalmas területen feküdt a rezidenciája, hogy alulról alig ért fel a szemünk a domb tetejére. Hatalmas kerítés, aranyozott díszítések. Vagy egy másik példa, az amerikai Fehér-ház, amelynek a kerítéséhez is alig lehet közel menni, annyira őrzik. Hatalom, kontroll, gazdagság, úgy szoktuk meg, hogy ezek társulnak az „első emberek” hivatalához, ahogyan egy király hivatalához is, Jézus pedig a kor „bogárhátúján” jön a fővárosba, ahol sokan azt sem tudják róla, hogy kicsoda, mégis mindenki izgatott, mert ahol Jézus megjelenik, ott valami történni fog. Ennek a királynak nincs földje és nincs jövedelme sem, amiből jótékonyságra adhatna, mégis mindenét odaadja azoknak, akikkel találkozik. Önmagából ad és önmagára tanít: a teljes szeretetre, önzetlenségre és alázatosságra – ezt mutatja meg a nincstelen életével és azzal a szerénységgel és szelídséggel, amellyel fogadja az éljenzést és amellyel viseli a megaláztatást. És mindeközött, mintha valami ilyesmit mondana: Ne sajnálj és ne sírj értem, hanem kövess engem! Ámen

Imádkozzunk:

Jézus Krisztus, jöjj közénk is! Jöjj a mi szívünkbe és cselekedjél bennünk és rajtunk keresztül, az irgalmasság és szeretet cselekedeteit!Áldott, aki jön az Úr nevében, hozsánna a Dávid fiának! Ámen.