2016. 03. 06. – Böjt 4. vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 03.06.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Gal 4,21-31

Alapige:

Hágár és Sára a két szövetség példája

21Mondjátok meg nekem ti, akik a törvény uralma alatt akartok lenni, nem halljátok a törvényt? 22Mert meg van írva, hogy Ábrahámnak két fia volt: az egyik a rabszolganőtől, a másik a szabadtól. 23De a rabszolganőtől való csak test szerint született, a szabadtól való viszont az ígéret által. 24Ezeket átvitt értelemben kell venni, mert ezek az asszonyok két szövetséget jelentenek. Az egyik a sínai-hegyi szövetség, amely szolgaságra szül: ez Hágár. 25Mert Hágár a Sínai-hegy Arábiában – megfelel a mostani Jeruzsálemnek -, amely szolgaságban van fiaival együtt. 26De a mennyei Jeruzsálem szabad: ez a mi anyánk. 27Mert meg van írva: „Ujjongj, te meddő, aki nem szültél, vigadj és örvendj, aki nem vajúdtál, mert több a gyermeke az elhagyottnak, mint a férjes asszonynak.” 28Ti pedig, testvéreim, Izsák módjára az ígéret gyermekei vagytok. 29De amint akkor a test szerint született üldözte a Lélek szerintit, úgy van ez most is. 30De mit mond az Írás? „Űzd el a rabszolganőt és a fiát, mert nem örökölhet együtt a rabszolganő fia a szabad asszony fiával.” 31Ezért tehát testvéreim: mi nem a rabszolganő, hanem a szabad asszony gyermekei vagyunk.

Prédikáció:

Van egy emberünk, aki szinte mindent elkövet annak érdekében hogy felfoghatóvá, érthetővé tegye azt amit korábban, egy látomáson keresztül ismert meg, amikor a harmadik égig bepillanthatott a mennybe. El akarja magyarázni nekik és persze nekünk is, hogy a szolgaságnak, a függőségnek, a kiszolgáltatottságnak és a félelmeknek vége.

Üzeneténél azonban fontosabbá tették a személyét, szentnek kezdték nevezni, képeit templomok falára festették, és lassan – lassan elfeledkeztek arról, hogy mit is akart valójában mondani.

Találó az a keleti példázat, mely szerint az az ember, aki megajándékozza a napórával a népét, nagy jót téve vele, eléri, hogy a zűrzavarból kiemelkedhessenek, hogy az óra által rendezett világot teremtsenek maguk körül. De a napóra megalkotója meghal, és ekkor a magára maradt nép azon kezd el gondolkodni, hogyan tudnának méltó emléket állítani jótevőjüknek. Építenek egy nagyszabású kupolás épületet, a napóra fölé. Ezzel a napórát nem éri többé napfény, és a nép újra visszasüllyed a korábbi, zűrzavaros állapotába.

Tehát annak, akit templomok felára, ikonokra festettek meg, vajon megőrződött az üzenete is? Köztudott maradt róla, hogy az egész életét arra tette fel, hogy megértsék az emberek, hogy szolgaságuknak, kiszolgáltatottságuknak vége, hogy félelmeik alaptalanok, hogy egy nagyszerű ügy részesei, hogy az örvendezés és a hála olyan erős érzésként tör majd fel belőlünk, ha végre megértjük, hogy mit is akart mondani, hogy örökre hátrahagyjuk félelmeinket és felszabadultan követjük a megváltást hozó hívó szavát?

De ebből a remek helyzetből mégis van visszakacsintás, van visszazüllés a lelki rabság olyan formái közé, ahol a terhet, az igát újra és megint a nyakukba veszik az emberek, és erőt vesz rajtuk a félelem.

„Fortélyos félelem igazgat” – ahogy József Attila írta. És ez nem csak társadalmi viszonyok szintjén, ahogy ő a versében írja, hanem a lelki, spirituális élet szintjén is érvényes lehet, akkor ha hagyjuk, hogy elfeledtessék velünk ezeket a szavakat: mi a szabadság gyermekei vagyunk. Mert nem olvassák, nem ismerik, nem értik és nem is tudják ezért befogadni a felszabadító Igét.

Ezen a Fra Angelico által készített festményen a középkori ember legfőbb félelmének tárgyát láthatjuk, a poklot. Hogy mitől félt legjobban a középkori ember? Attól, hogy pokolra kerül. A mennyben éneklő angyalok képe mellé ez, a pokolban szenvedők képe ugyanolyan mélyen, ha nem még mélyebben beleégett az emberek emlékezetébe, hogy aztán soha, egy pillanatra se legyenek képesek elfeledkezni arról, hogy a végén, nagy valószínűséggel a pokol fogja várni őket.  Persze talán hallottak arról, hogy mi a megváltás, és arról is, hogy Isten szereti az embert, de egy pillanatra sem gondolhatták azt, hogy Isten szerető odafordulásának ne lennének nagyon komoly feltételei. Hallottak a szentek cselekedeteiről, és közben joggal gondolhatták, hogy ezek a rendkívüli tettek, teljesítmények rendkívüli embereket feltételeztek, ők pedig egyáltalán nem gondolták magukat annak. Állandóan a hét főbűn kárhozatos következményeiről prédikáltak nekik, és ki ne esett volna már a hét főbűn egyikének, mondjuk a falánkság bűnébe, amikor többet evett valamiből a kelleténél, vagy ki ne haragudott volna már valakire, vagy kinek ne lett volna már bánatos annyira, hogy ne legyen kedve semmibe se belefogni. A mindezekért kilátásba helyezett kárhozat a földi élet valószínű befejezésének tűnt. Voltak, akik a kárhozattól való félelmükben elmenekültek valamelyik szerzetesrendbe, és azt gondolták, hogyha egész életüket Isten szolgálatában töltik majd, akkor megmenekülhetnek a pokoltól.  De mint ez a festmény is mutatja, hogy inkább azt tartották hihetőnek, hogy a kárhozat utolér királyt is, koldust is, világfit, püspököt és szerzetest egyaránt. Végeredményben úgy gondolkodtak, hogyha Isten igazságos bíró, akkor a bűnös embernek nincs esélye Isten színe előtt.

Az egyik szerzetes így vallott erről: „Szent és jámbor szerzetes akartam lenni s nagy áhítattal készültem mind a miséhez, mind az imádkozáshoz. Bár a legnagyobb áhítatban voltam, mégis kételkedéssekkel mentem az oltárhoz és kételkedésekkel jöttem el onnan. Ha elmondottam is gyónási imádságomat, mégis kételkedtem; ha pedig nem imádkoztam, kétségbe estem. Teljesen eltöltött bennünket az a meggyőződés, hogy nem tudunk imádkozni, se meg nem hallgattatunk, hacsak nem vagyunk egészen tiszták és bűntelenek, mint a mennybéli szentek… Az éjszakákat átvirrasztottam, böjtöltem, imádkoztam, korbácsoltam és kínoztam testemet, hogy az engedelmesség parancsát betöltsem, és tisztaságban éljek. Télen majdnem megfagytam a miséken… Bizonyos, hogy én minden erőm latba vetésével törekedtem arra, hogy saját jócselekedeteim révén nyerjem el az Isten előtti igazságot. Ezért nem ettem, nem ittam s nem aludtam. Másoknak nem volt nyugtalan a lelkiismeretük s nem gyötörték magukat ilyen borzalmasan. Én azonban rettegtem a haragvó Isten ítéletének a napjától és a kárhozattól… Ha Isten igazságos, akkor büntetnie kell… Azért mindenfelé segítséget kerestem, segítségül hívtam Máriát és szent Kristófot. De minél többet fáradoztam, annál inkább bálványimádóvá lettem.”

Ennek a kétségbeejtő helyzetnek aztán az vetett véget, hogy ez a szerzetes megismerte a Bibliát, és annak alapos megismerése után vigasztalásra talált.

Ez az idézett szerzetes nem volt más, mint Martin Luther. Ő volt az, aki kétségbeesve keresett más választ azon kívül, amit kora egyháza adott a nagy szorongással és félelemmel feltett kérdésre. Van Isten előtt esélyünk? Vagy tényleg csak a kárhozat marad nekünk? És a Biblia lapjai között ráakadt azokra a mondatokra, melyek kimentették kétségbeeséséből. Sajátos módon nem az evangélium szövegében talált rá ezekre, hiszen az evangéliumi történeteket jól ismerte, hanem az azok értelmét magyarázó páli mondatok adták meg neki a kellő világosságot. Azok gyújtottak fényt az elméjében, lelkében, szívében.

Amikor a Római Levél 1. részének 16. és 17. verseit olvasta: “Az evangélium Istennek hatalma, minden hívőnek üdvösségére. Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.” Erre még inkább elborzadt amiatt, hogy az Újszövetség is Isten igazságát suhogtatja a bűnökkel megterhelt emberi lélek fölött. Haragudott ismét a kegyetlen Istenre és Pál apostolra, aki ezeket az igéket leírta. A kolostor toronyszobájában napokon, heteken át vívódott, míg végül rájött az igék helyes jelentésére. Ha az igaz ember hitből él, akkor itt nem lehet szó Isten bírói büntető igazságáról, hanem csak ajándékozó igazságáról, mellyel a bűnös embert könyörületességből igazzá teszi. Ha Isten igazsága az evangéliumban jelentetik ki, s ha az evangélium Istennek ereje minden hívőnek üdvösségére, akkor ez nem lehet a mi érdemünk, hanem csakis Istennek kegyelmi ajándéka, amelyet úgy kapunk. Nem mi leszünk tehát Isten előtt igazakká saját érdemeinkért, hanem Isten tesz igazakká bennünket kegyelemből. Bár: „nem a cselekedetektől vagyunk szabadok, hanem a cselekedetekről alkotott vélekedéstől”.

És ezzel a tartalommal összhangban ír Pál apostol arról, hogy a szabadság gyermekei vagyunk. Mindezt egy ábrahámmal kapcsolatos történeten keresztül világítja meg.

Szolgai állapot áll itt szemben a lélek adta szabadsággal. de ez nem két vallásnak felel meg. Pál nem a zsidó vallást állítja szembe a kereszténységgel.

Hágár – Pál apostol számára – a szolgaság jelképe, és megfelel a földi Jeruzsálemnek. Ez a szimbólum-együttes sehogy sem feleltethető meg a zsidó vallással.  Ahogy az ígéret gyermekeként említett Izsák sem a kereszténységgel.

A lelkiséget és a szabadságot jelképező Izsák nem a kereszténység és Hágár nem a zsidó vallás és még csak nem is a muszlim vallás. Ez a két út a szabadságot választók útja, és a félelmeknek behódoló, a tilalmak által biztosnak hitt megoldást választók útja.

Pál apostol azt szeretné, ha Izsákkal azonosítanánk magunkat. Ha az ígéret gyermekeinek tartanánk magunkat. Izsákra nagyon sokat vártak a szülei, és tudjuk, hogy azt a gyermeket, aki hosszas várakozás után születik meg, arra különösen erős és összpontosított törődés és figyelem fog koncentrálódni. Az ígéret tartja életben a lelkünkben a reményt. az ígéretre tekintettel lehet bennünk remény. A remény, mely nem egyszerűen optimizmus, és nem meggyőződés, hogy valami jól fog végződni. hanem bizonyosság, hogy valaminek értelme van, függetlenül attól, hogy hogyan végződik. /Vaclav Havel

Tehát az ígéret gyermekei vagyunk.

Persze ez megint csak egy szimbólum, mégpedig annak a jelképe, hogy Isten milyen módon lát bennünket, és ezért miként kéne nekünk is önmagunkra és a világunkra tekintenünk.

És erre végül egy példázat:

Az európai utazónak feltűnt a sivatag emberének furcsa viselkedése: időnként lefeküdt és fülét a homok fölé tartotta. – Miért csinálja ezt? – kérdezte az európai. – Ilyenkor a sivatag sírását hallgatom, – szólt a válasz. – Sír, mert szeretne újra virágzó kertté lenni.