2016. 02. 28. – Böjt 3. vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 02.28.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Ef 5,1-9

Alapige:

A világosság gyermekeiként járjatok!

1Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, 2és éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk „áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként.” 3Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; 4se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség: ami nem illik, hanem inkább a hálaadás. 5Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában. 6Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait. 7Ne vegyetek tehát részt ezekben. 8Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. 9A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség.

Prédikáció:

Ma Oculi vasárnapján a látás, a látható és a láthatatlan határmezsgyéjén igyekszünk tájékozódni. A látáshoz elsősorban fény kell. Nemcsak a látásról van szó, hanem a fényről, a világosságról is. Most nem fizikai értelemben beszélek fényről, hanem spirituális értelemben, bár a kettő nem választható külön, hiszen a fényt mindig konkrét fényforrásból kapjuk.

Ha szemügyre vesszük ezeket a kis mécseseket, gömbölyded formájukat, és díszítésüket, akkor felidéződik egy régi kor. Ezek a mécsesek mindennapi használati tárgyak voltak. Olajjal kellett feltölteni őket és a csúcsos végén lévő nyíláson kilógó kanócot kellett meggyújtani, és akkor világított, persze mai fogalmaink szerint igen szerény mértékben.

Egy mécses nem adott sok fényt, de csak képzeljünk el egy összejövetelt, ahová minden résztvevő a maga kis mécsesével érkezett, hiszen az úton – közvilágítás hiányában – azzal világított magának. Majd amikor megérkezett az összejövetel helyszínére, az ő kis mécsese némileg növelte a helyiségben lévő világosság fokát, és ez így folytatódott addig, amíg minden egyes résztvevő el nem foglalta a helyét. Az ilyen mécseseknek köszönhetően a közösség átélhette azt, hogy mindenki egyénileg hozzá tesz valamit, a közös világosság nem egy elfont fogalom volt, hanem annak a tapasztalata, hogy minél többen vagyunk, annál erősebb fény ragyog körbe minket. Az első keresztény közösségeknek ez az élménye összetartozott az Evangéliumokban olvasható jézusi mondással, miszerint „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben.” /Jn 8,12/

Ebből a felemelő tapasztalatból érthető meg, hogy a korai kereszténység legnagyobb kérdéseire a választ egy – a mécsesekkel kapcsolatos jézusi példázatban vélte megtalálni. Ez tíz Szűzről szól: összegyülekező lányokat látunk, akik egy-egy mécsest hoznak magukkal. A mécseseknek égniük kellett, még akkor is, ha közben a tulajdonos elaludt. Azért várakoznak, mert őket kérte fel barátnőjük, hogy fogadják a vőlegényét. Csakhogy a vőlegény késett. Ezalatt a lányok elaludtak, majd éjfélkor hallották a hírvivő hangját, hogy érkezik a vőlegény. Rendbe kellett szedniük mécseseiket, melyek időközben vagy kialudtak, vagy csak épp hogy pislákoltak. Fel kellett tölteni azokat olajjal, hogy nehogy épp akkor aludjanak ki, amikor a legünnepélyesebb pillanat elérkezik. Ebben a drámai pillanatban az döntötte el, hogy ki lesz ott a vőlegény érkezésekor, hogy ki volt annyira előrelátó, hogy hozott magával tartalék olajat.

A korai kereszténység hasonló helyzetben érezte magát, mint a vőlegényre váró leányok: nem tudták mikor érkezik meg Uruk, de úgy érezték, minél előbb el kellene jönnie. Az Egyház Urának késlekedése egyénileg mindenki hitét komoly próba elé állította: Eljön-e még az ő életében Jézus, vagy ha nem, akkor rendezkedjen be ebben a világban? De mi történik akkor, ha mégis visszajön az Úr? És azt találja, hogy ő otthagyta őrhelyét? Ahogy telt az idő, és adta át a kapottakat egyik nemzedék a másiknak, úgy vesztett ez a feszült várakozás az intenzitásából és adta át helyét más, aktuális kérdéseknek. E nélkül nem érthető igazán az újszövetségi könyvek tartalma, hiszen mindegyik újszövetségi iratban, kezdve az evangéliumoktól a levelekig Jézus közeli eljövetelének a hite színezi át. Mi, akik igen visszafogott mértékben gondoljuk úgy, hogy Jézus bármikor eljöhet hatalmában és dicsőségében, nem az kell, hogy legyen hitünk mércéje, hogy mennyire tudunk ezzel a várakozással azonosulni. Ez az azonosulás eleve lehetetlen lenne. A végvárás jóllehet jelen van a ma emberének közgondolkodásában, de vajon a végvárás ma a keresztény hithez tartozik-e.

Richard Landes oxfordi professzor nemrég megjelentetett egy könyvet, melyben a végvárás kérdése kapcsán arról ír, hogy mindig is kétféle magatartás jellemezte a keresztény híveket. Az egyik fajta magatartást ő a kakasokhoz hasonlítja, akik így beszélnek: „Eljött a hajnal, ébredjetek, és készüljetek a gazda, az Úr közeledtére!” Ezzel szemben vannak az úgynevezett baglyok, akik pedig ezt mondják: „Nyugalom, csendesen, hiszen még csak éjszaka van, a gazda alszik, és most rókák járkálnak az udvaron, és csak nagy pusztítás lenne az eredmény, ha idő előtt ébresztőt fújnánk.” A kakasok mintapéldája Jónás próféta, aki Ninivében a végről beszélt, és elérte, hogy a királytól a legutolsó emberig böjtbe kezdett mindenki, zsákruhába öltözött és még a háziállatait is zsákruhába öltöztette. De a kakasok népes táborába tartoztak olyanok is, mint Lenin, Hitler, Mao Ce Tung, Khomeinhi Ajatollah, és sikerük egyik fontos vonása éppen abból magyarázható, hogy megfújták a riadót, az ébresztőt jelző harsonákat. Ezeket a neveket hallva egyesek mondhatják, hogy ez már a történelem, vagy a politika területe, nem a hité, de a kakasok sikere éppen abban van, hogy mozgósítani tudják az embereket azáltal, hogy olyan ébresztő tevékenységet folytatnak, mely nem hagyja érintetlenül azt sem, amit hitnek, vagy a hit tartalmának nevezünk.

A baglyok ezzel szemben mindig türelemre intenek. Arra buzdítanak, hogy várjunk még, hogy a tisztánlátáshoz több idő kell. Ezeknek az úgynevezett baglyoknak a mintapéldája Gamáliel  rabbi. Róla az Apostolok Cselekedetei ír, és éppen a kereszténység feltörekvése kapcsán fogalmazza meg azt, hogy várjuk meg, mi lesz a vége ennek a mozgalomnak, mert ha Istentől való, akkor úgy sem lehet ellene semmit sem tenni, ha pedig nem Istentől való, akkor magától el fog tűnni a történelem süllyesztőjében.

Ma Oculi vasárnapján igen figyelemre méltóan hangzik egy ilyen türelmes szó: majd meglátjuk.

Pál apostol, a felolvasott alapigénkben sötétség és világosság természetéről beszél, nem fizikai, hanem teológiai, és erkölcsi értelemben. Valamennyire ő is a kakasok közé tartozik, aki meghirdeti a reggel közeledtét, mert már múlik a sötétség és közeleg az igazi világosság. Aki Krisztust felkelő naphoz hasonlítja, és arról vall, hogy mi, akik hittel fordulunk felé, átadjuk magunkat ennek a világosságnak, és mi magunk is a világosság fiai lettünk. Cselekedeteink a világosság eljövetelét mutatják, vagy kellene, hogy mutassák.

A sötétség cselekedeteit nekünk nem kell bemutatni. Azt mindannyian ismerjük, magunkban is, és másokban is. Pál apostol pedig csak aktuális hangsúlyokat emel ki, ahogy akkor és ott az isten-ember kapcsolatot leginkább veszélyeztető  erkölcsi vétség a pogány vallási kultuszokban való részvétel, ami bibliai értelemben bálványimádás, és amely egyúttal maga után vont szexuális aberrációkat is. Ha az egy Isten Jézus Krisztusban való megjelenésében hiszünk, akkor nem fordulhatunk többé bálványok felé.

Mi is a világosság fiai vagyunk, nem csak Efezus keresztény lakói. Talán még nagyobb világosságban járunk, mint elődeink. Talán könnyebb a dolgunk, és lényegesen hosszabb életidőnk több esélyt is jelent nekünk a világosságban való mindennapi járás megtanulására. Talán más nagy nyomorúságot nem kell átvészelnünk, mint a halálunk közeledtét. De ezt nem tudhatjuk. Nem az idők jeleit kell fürkészni, hanem arra törekedni, hogy bármikor ér bennünket a vég, mi készek legyünk rá. Talán már most készek vagyunk. Hiszen ebben az értelemben is mondja Jézus: „Kevésre van szükség, valóban csak egyre…” Ámen