2016. 02. 14. – Böjt 1. vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 02.14.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Zsid 4,14-16

Alapige:

14Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. 15Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, bűn nélkül. 16Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre.

Prédikáció:

Elkezdődött a böjt, egy olyan időszak az évben, amikor fokozottabban, erősebben teszi fel nekünk a kérdező ugyanazt a kérdést: megtaláltad, amit kerestél?

Mit is keresünk valójában? A teológia válasza az, hogy Istent. A lélektané az, hogy önmagunkat. És mindkettő igaz.

Ha a gyerekkoromra gondolok, voltak boldog pillanatai. A gyermekkor – ideális helyzetben – a boldogság korszaka, viszont kevés szabadsággal rendelkeztünk. Néha elég megalázó helyzetekbe is kerülhet az ember gyerekként. Nyári szünetben apám ragaszkodott ahhoz, hogy nullásra leborotváltassa a hajamat, mondván, hogy attól erősödik. Látszik, hogy mennyit ért. A másik, hogy a nyári udvari játék után, a bejárati ajtó előtt le kellett vetnem a ruháimat, hogy ne hordjam be a koszt. Sok megaláztatást kell gyermekként átélnünk, de mindezekért kárpótlásul átélhetünk boldog, önfeledt pillanatokat. De mikor felnövünk, egy más feladat áll előttünk, a szabadságé, mert a felnőttkor a szabadság megélésének a lehetőségeit hordozza. A felnőtt-lét legnagyobb kérdése, hogyan él valaki a szabadságával? Autonóm személyiségként mindenkinek meg kell találnia a maga útját. Természetesen mások példája befolyásolja ezt a folyamatot. Az is megtörténhet, hogy totálisan előre determinált forgatókönyv szerint éli le valaki az életét, anélkül, hogy tisztában lenne azzal, hogy ezt a forgatókönyvet, eseménynaptárt mások írták helyette. A Biblia számos olyan ember példáját bemutatja, akinek útja, sorsa a saját élet, illetve életcél keresésének és megtalálásának a története, mely egyben az Istenre találásuk is. Ábrahámtól kezdve József, Mózes, Ézsaiás, Jeremiás, és a többi próféta, Eszter, Ruth, Nehémiás, és az Újszövetségben Jézus, valamint Pál apostol mind olyan emberekként állnak előttünk, akik keresték, néha sokáig a saját sorsot és saját utat, és nem érték be mással, és ez a sok akadállyal nehezített út egyben Istenre találás is volt.

Erre az útra figyelmeztet a böjti időszak: Az a kérdés áll előttünk, hogy miként élünk a szabadságunkkal?

Nem bibliai, még csak nem is egyháztörténeti figuraként vonult be a történelembe Henry David Thoreau. De minden kétséget kizáróan a böjt lényegét Ő segít megértenünk. Thorau1817-ben született az egyesült államokbeli Concordban. A polgári engedetlenség eszméjének elméleti és gyakorlati megszületését neki köszönhetjük. 1845 és 1847 között egy saját építésű házban élt a Walden-tó partján. Gyűjtögetésből, halászatból, növénytermesztésből és fizikai munkák elvállalásából tartotta fönn magát. 1846-ban börtönbe csukták egyetlen napra, amiért nem volt hajlandó adót fizetni a rabszolgatartó és Mexikó ellen háborúzó Egyesült Államok kormányának. Az 1849-ben megjelent A polgári engedetlenség iránti kötelességről című írása, melyben kifejti, hogy egy magasabb rendű törvény alapján minden embernek kötelessége megtagadni az együttműködést és elviselni a következményeket, ha az állam erkölcstelen politikát folytat.

Thoreau az emberi élet értelméről, az ember személyes küldetéséről igen megszívlelendő mondatokat vetett papírra: „A bölcs ember csak mint ember akar hasznos lenni, nem tűri, hogy lyukat tömjenek be vele, hogy kizárja a szelet… Kétséges, vajon akár a legbölcsebb ember is tanult-e élete során bármit, ami abszolút értékűnek mondható; Könnyen meglehet, hogy aki a legtöbb időt, pénzt áldozza a szegények megsegítésére, életmódjával a legtöbbet tesz azon nyomor létrehozásáért, melynek kiirtásán hasztalan fáradozik… Olyannyira őszintén és teljesen behódolunk életmódunknak, hogy tagadjuk a változás lehetőségét… Az ember annál gazdagabb, minél többről tud lemondani… Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt élet, hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.”

Nos, ez az a gondolat, előfeltételez egy két korábbi gondolatot: kell, hogy ébredjen bennünk először is némi kétely – élek-e a szó igaz értelmében? Eszek, alszok, mozgok, teszek-veszek, beszélek és minden egyebet csinálok, de vajon ez élet a maga teljes értelmében?

Pál apostol is egy ilyen erős kétellyel áll elénk: ha tudok sok nyelven, még az angyalokén is beszélni, ha tökéletes szónoki képességeim vannak, ha minden titkot ismerek, ha minden bölcsesség birtokában vagyok, ha teljes hitem van, és hegyeket mozdítok el, ha szétosztom az egész vagyonomat, ha önként megyek a máglyára, akkor is ott a kérdés: mindez ér annyit, hogy azt mondhassam magamra, hogy a semminél több vagyok, van mindennek bármi haszna, ha még mindig ott van bennem a kétely, hogy: éltem-e valójában?

És éppígy ott a kérdés, a kétely abban a különös történetben, melyet „Jézus megkísértéseként” ismerünk. Ebben a történetben az az igazán figyelemre méltó, hogy aki itt a kétely nélküli cselekvést képviseli az a Sátán, a kísértő. amit el akar érni az az, hogy az ember kétely nélkül tegye azt, amit tanácsol. „Változtasd a köveket kenyérré. –  ismerj meg minden titkot, hogy ezt valóban megtehesd, szerezz meg minden bölcsességet, legyen teljes hited, hogy hegyeket mozdíts el, és aztán szétosztod az egész vagyonodat, sőt, minden vagyont a szegények között, és aztán az egész megpecsételéseként önként mész a máglyára, és áldozod fel magad az emberiségért. Tehet valaki ennél többet, kell-e ennél több?

És mégis, mi történik? Jézusban kétely ébred ezzel szemben. Talán mégsem erre van szükség… Kétely támad a maximalista Sátán meggyőző élettervére. Mert valami ebből kimaradt, valami, ami nem nyomható le a víz alá, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az, hogy az ember nem feladatok és azok teljesítésének összege, nem egy gép, nem egy tégla a falban, nem egy beszélő szerszám, hanem az ember egy egyszeri és megismételhetetlen csoda, egy személyiség, egy unikális, utánozhatatlan ajándék a világnak. Jézus sem egy megváltást hozó eszköz, nem a kereszt lakója, nem patikánk csodatevő pirulája.

Jézus amikor nemet mondott a Sátánnak, akkor azt mondta: én én vagyok, hogy nekem van egy saját életem, az én utamat nekem magamnak kell megtalálnom. És az nem Dávid útja, és nem is Dávid fiának útja, és nem a várva várt hazafias, felkelést kirobbantó Messiás útja, ahogy azt sokan elképzelték. És még csak nem is a főpap útja. . Jézus következetesen elutasította a tekintélyt kölcsönző titulusokat, címeket, mert nem akarta, hogy közé és a másik fél közé álljanak ezek a távolságtartást követelő címek.

Ebben a felolvasott újszövetségi szakaszban a szerző arra törekedett, hogy azoknak mutassa be Jézust, akik Őt nem ismerték, nem ismerik, de ugyanakkor a zsidó vallás világában otthonosan mozognak. Valamilyen tisztséghez kötnie kellett a személyét Jézusnak. A kínálkozó lehetőségek közül a Zsidókhoz írt Levél szerzője a főpapi tisztséget találta a leginkább alkalmasnak arra, hogy leírja vele azt, amit Jézus személyéből, működéséből a leginkább fontosnak tartott.

A főpapi tisztség az Újszövetség keletkezésének idején már egy emlék volt csupán. A Jeruzsálemi templom lerombolását követően megszűnt. De a néhány évtizeddel korábbi főpapok viszont erősen kritizálható gyakorlatot folytattak, – ennek nyomát megtaláljuk az evangéliumokban is, Annás és Kajafás  személyével kapcsolatban. Ezért a Zsidókhoz írt Levél szerzőjének le kellett szögeznie, hogy itt nem egy kohénita papról van szó, hanem egy másfajta papi rendről.

Melizédek, vagy Melki-Cedek egy olyan bibliai figura, akiről mindössze egyetlen alkalommal van szó Mózes Első Könyvében. 1Ez a Melkizedek – Sálem királya és a fölséges Isten papja – eléje ment a királyok legyőzése után hazatérő Ábrahámnak, és megáldotta. 2Ábrahám tizedet adott neki mindenből. A neve azt jelenti, hogy az igazságosság királya. Azonkívül Sálem királya volt, vagyis a békesség királya. (7. fejezet)

Az ószövetségi szerző elsősorban azt kívánta ezzel a rövid pár mondattal elmondani, hogy tisztességes, hiteles vallási képviselet már Ábrahám előtt is létezett, és Ábrahám pedig a tizedfizetésével példát adott örök időkre a hívőknek az adakozásra. Ennek a Melkizédeknek az alakja mindig is foglalkoztatta a bibliaolvasó embereket, és rejtélyes személyének Jézussal való összekapcsolása alkalmas lehetett arra, hogy Jézus személyének titkát érthetőbbé, familiárisabbá tegyék. Jézus azonban sosem hivatkozott Melkizédekre, magát sosem nevezte főpapnak, és a pásztor – beszédeiben csak burkoltan utalt arra a szerepre, amit a főpapnak és a vezető papságnak be kellene töltenie.

Ennek ellenére halála és feltámadása után hívei szívesen láttak benne egyfajta főpapot, aki közbenjár értük, aki képviseli őket Isten előtt.

Jézus azonban nem agyszerűen főpap, ahogy nem is egyszerűen csak értünk hozott áldozat, hanem ennél több. Kilóg a a reá aggatott címek keretei közül.

Talán ezért fontosabb is azt hangsúlyozni a felolvasott alapigénkből, hogy kísértést szenvedett ő is – és itt a szinoptikus evangéliumokkal összhangban állítja ezt. Éppen a kísértés története tárja elénk, hogy a sátáni élettervhez képest egy saját utat kell Jézusnak választania, amely nem a maximalista vallásosság útja, – melyről Pál apostol is azt mondja, hogy az semmi, annak semmi haszna-, hanem ez az út a legteljesebb nyitottság és sebezhetőség, az emberi életért érzett szenvedélyes szeretetet megnyilvánulása. Amit megváltásnak hívunk, az nem más, minthogy elpusztul mindaz, ami nem élet, hogy átadja helyét az életnek.

Jézus magát az életnek nevezte. És ki más segíthetne rajtunk, ha nem maga az élet akkor, amikor mi is elhatározzuk 2016 böjtjének elején, hogy: maradéktalanul az élet lényegét akarjuk a magunkénak, és ezért múljon el minden, tűnjön el minden, ami nem élet, hogy nehogy a halálunk óráján döbbenjünk rá arra, hogy nem éltünk. Ámen