2016. 01. 03. – Az esztendő első vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2016. 01.03.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Mt 16,16-19

Alapige:

16Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” 17Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. 18Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. 19Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.”

Prédikáció:

Tizenéves koromban azt hiszem sokkal gyorsabban eljutottam volna oda, hogy tudatosan, és hitvalló módon a kereszténység követőjének tartsam magam, és kevesebbet tépelődjek a partvonalon, ha Karl Barth-nak ezt a gondolatmenetét előbb ismerem:

A keresztény ember sosem válhat jó hívővé, egy álláspont halálosan komoly képviselőjévé. Hiszen az ember sosem lehet keresztény, csak újra meg újra azzá válhat: minden nap estéjén meglehetősen szégyenkezve a maga aznapi kereszténysége miatt, és minden új nap reggelén hálásan azért, hogy még egyszer merhet belevágni. A keresztény gyülekezet egységes abban, hogy kezdőkből áll. És hogy éppen ez az igazán jó: újból kezdőnek lenni, elölről kezdeni újra, tehát egyetlen ponton sem megállni. Ez az igaz hit egysége.

De a kezdőségnek ezt az alázatát, azt az önmagamat is megalázó, szerény gesztusát nem szívesen tesszük meg: amikor végre rátalálunk olyan igazságokra, melyekről úgy gondoljuk, hogy kifejezi ahogy érzünk, ahogy remélünk, és mindezt kockára tegyük valami bizonytalanért, ami vagy lesz, vagy nem. Pedig itt a templomban szó sem lehet arról, hogy egy napon kitanulhatnánk a lényeget, mert a szokatlan sosem válhat megszokottá, az új nem lehet régi ismerős és a meglepő nem válhat háztartásunk részévé. Minden eddig felhalmozott ismeretünk csak a csodálkozásba torkollhat, megdöbbenésbe és kérdezősködésbe. Sőt, a csodálkozás nemhogy elillan az embertől, hanem éppen hogy egyre erősödik.

Egyetlen rossz teológus, vagy gyengén teljesítő keresztény hívő sincs elveszve addig, amíg képes a csodálkozásra.

Ilyen értelemben ez az evangéliumi történet az egyik legnagyobb kísértést jelentette a kereszténység számára. Jézus átadta a kulcsok hatalmát. A kulcsok nem jelentéktelen dolgok. Aki már járt úgy, hogy kizárt valakit, vagy valaki kizárta őt, az tudja.

A kulcsok képe az evangéliumokban nem előzmények nélküli. Az ószövetségben Ézsaiás prófétánál találjuk a követező kifejezést: hogy Isten

akarata az, hogy a kulcsokkal az İ népe tudjon bánni.

S az Ő vállára adom a Dávid házának kulcsát, és amit megnyit, senki be nem zárja, és

amit bezár, senki meg nem nyitja. Ámen. /Ésaiás 22:22

Ebben a próféciában egy kulcsról van szó, mellyel zárunk és nyitunk. A középkori egyházban eluralkodott az az értelmezés, hogy itt két kulcsról van szó, az egyik az oldás, a másik a kötés kulcsa. Ez félreértés. Aki ismeri a héber bibliai szövegek kifejezésmódját, az tudja, hogy itt nincs semmi másról szó, mint arról, hogy valaki egy kulcsot használ: vagyis nyit, majd zár.

De van ennek az Ézsaiás könyvében található mondatnak más fontos üzenete is. Ézsaiás ebben a fejezetben arról prófétál, hogy Isten a királyi palota udvarmestere Sebna megbukik, és helyette Eljákim fogja a tisztséget megkapni. Isten a prófáciában így szólítja meg Sebnát: A Te palástodat Eljákímra adom, övedet reá erősítem, és neki adom hatalmadat, ő viseli majd gondját Jeruzsálem lakóinak, és az ő vállára helyezem Dávid palotájának kulcsát.

Jézus amikor a kulcsok hatalmáról beszélt, ezt az Ézsaiási próféciát vette mintának. Tehát nem magának a hatalom gyakorlásának és a kulcsban rejlő hatalom mikéntjéről akart elsősorban szólni, hanem arról, hogy ahogy annak idején Sebnától Isten elvette a hatalmat, és Eljákimnak adta, úgy veszi el most Annástól és kajafástól és adja Simon Péternek és a többi tanítványnak.

Akkor és ott ez a jelképes, képzeletbeli kulcsátadás nem mutatkozott meg semmiben, hiszen ehhez idő kellett. I. Sz. 70-ben a rómaiak lerombolták azt a templomot, melyre a szaddoceus Annás családjának, és későbbi utódainak egész hatalmi és pénzügyi rendszere felépült.  Majd robbanásszerű növekedésnek indult egy mozgalom, melynek fő mozgatói és letéteményesei az apostolok voltak.

Erre a döbbenetes fordulatra utal – hasonlóan Ézsaiás prófétához – Jézus. De hogy ez után a fordulat után, Dávid Palotájának, házának lerombolása után mit jelentenek a kulcsok, vagy inkább a kulcs- egyes számban?

Nem a jövő eseményeihez való titkos belépést.

Nem a világ alakításának és befolyásolásának titkos szérumához való hozzáférést.

Legfeljebb nyitott utat a szívekhez akkor, ha teljesen érdek nélkül közeledünk.

A keresztény ember is ott áll miden nap a világ történéseinek talánya előtt, égő toronyház-szállodák előtt, árvízzel elöntött városok, sivataggá váló szántóföldek előtt, utcai lövöldözősek képeit látva, és neki sincs mindent nyitó kulcsa a lét folyamának óránként új alakban előbukkanó titkaihoz. Pontosan ő az, aki tudja, hogy a mindent nyitó kulcs, amelyről az ember úgy véli, hogy a kezében van, semmit sem ér. Az összes ember között ő lesz az, aki az eseményekkel szemben újra és újra elsőként áll ott döbbenten, a legmélyebben érintetten, – a legrémültebben, vagy éppen a legnagyobb örömmel, – legkevésbé ő lesz az okostojás, aki mindent előre látott, és már megint igaza lett, hanem sokkal inkább olyan, mint a gyermek az erdőben, vagy akár karácsonyeste: akit újra és újra meglepnek a vele történő találkozások és élmények: a rá háruló gondok és feladatok, és éppen ő az, aki indítást érez arra, hogy újra kezdjen mindent.

A világ, melyet berendeztünk, mellyel körbevesszük magunkat arról tanúskodik, hogy mindent akarunk, hogy hatalmat, omnipotenciát akarunk, és tökéletességet magunk körül, és Istent is olyannak akarjuk, aki ilyen és aki ilyennek akar minket is látni. pedig ez a bibliai kinyilatkoztatás teljes félreértése.

A minket körülvevő világ jórészt olyan tárgyi elemekkel népesül be, amelyeket a lehető legjobbnak találtak ki vagy terveztek meg, mégsem lettek azok. Kispórolt anyagok, kifelejtett műveletek, meggyorsított eljárások, megkurtított költségvetések a felelősek, de a végeredmény mindig ugyanaz: kézbe vesszük a tárgyat, és azt érezzük, hogy a cél világos, de a megvalósulás messze esik tőle.

A tökéletesség csak illúzió, ez az illúzió mégis mindig is kelendő és vágyott portéka volt.

Jól emlékszem egykori tanáromnak, dr. Bodrog Miklósnak a szavaira: „Van olyan ember, akinek az illúzió kell.” Ezt annak kapcsán mondta, hogy hiába hiteles és reális talajon álló egy igehirdetés, lehet, hogy azért fog süket fülekre találni, mert a hallgatóság esetleg az illúzióra vágyik – és nem feltétlenül azért, mert úgy akarja, hanem mert ahhoz szoktatták hozzá.

Az az ember, aki a tökéletesség illúziójára törekszik – mint mások által róla alkotható képre, azzal előfordulhat, hogy elutasításba ütközik környezete részéről. Mert a tökéletes – még ha csak annak látszatával van is dolgunk – elzárja előlünk az együttérzés és a szeretet csatornáit.

Van egy remek jelenet a „Született feleségek” (Desparate housewives) sorozat egyik részében; az Eva Longoria által alakított Gabrielle Solis abban az iskolában, ahová leánya jár, az iskolai szülői önkéntesek élére kerül, és az a feladata, hogy megszervezze és koordinálja például az iskolai rendezvényeket. A többi anyuka mindaddig elutasítja a személyét, és csak nehezíti a munkáját, amíg egy alkalommal Gabrielle férje, Mr. Solis részegen be nem támolyog az egyik összejövetelre, ahol lelepleződik Gabrielle titka, és lefoszlik róla és családjáról a tökéletesség illúziója, mert ott rögtön láthatja mindenki, hogy férje alkoholista, és házassága enyhén szólva nem tökéletes. És ahogy a többiek szemtanúi a jelenetnek, szinte fellélegeznek a megkönnyebbüléstől, megenyhülnek Gabrielle irányában és rögtön felajánlják a segítségüket.

A keresztyén teológia egy ideje kerüli a tökéletesség kifejezését Istennel kapcsolatban. Aquinói Tamás a Summa Theológiában – bár még meg volt győződve arról, hogy Istent a tökéletesség fogalmával jellemezni helyes, mégis az ellenérvként ezt írja: „Úgy tűnik, a tökéletesség nem tartozik Isten tulajdonságai közé. Mivel akkor mondjuk valamire, hogy tökéletes, ha az teljesen kész van. De Istenre nem illene ilyet mondanunk. Továbbá: Isten lényege a létezés. De a létezés tökéletlennek tűnik, hiszen mindenféle változásra fogékony. Ezért Isten tökéletlen.” Bár Arisztotelész hű tanítványaként nem adhatott ennek igazat, de már akkor – a virágzó középkor idején – rést nyitott a teológiai gondolkodás számára a kételynek.

Isten emberré lett – ez sarkalatos keresztyén tanítás: egyrészt ez azt jelenti, hogy ha esetleg tökéletesnek lehetett volna is Őt tartani azzal, hogy emberré lett, feladta a tökéletesség pozícióját: egyáltalán nem tökéletes körülmények közé született, földi élete nélkülözésekkel és számos problémával volt terhelt– ezért mondjuk, hogy szegénnyé lett és a végén meghalt értünk. Lehet-e tökéletes, aki meghal? Nem, viszont szerethető. És Isten a szeretet választotta. Ámen