2015. 12. 25. – Karácsony 1. napja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 12.25.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Lk 2,1-14

Alapige:

1Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. 2Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó. 3Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. 4Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, a Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzetségéből való volt,5hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. 6És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, 7és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely. 8Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. 9És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. 10Az angyal pedig ezt mondta nekik: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: 11Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. 12A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” 13És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: 14„Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.”

Prédikáció:

Állni a ködben, csillagfényre várva. Állni gyertyával a kézben, kapun kopogva, bejárat előtt várva, és reménykedni, hogy megnyílik egyszer. Talán éppen most fog megnyílni. remeg a kezem, szívem zakatol: nyílik végre?  Megláthatom, amire oly régóta várok? Fülem a kapu hideg fájára nyomom. Hátha hallok valamit. Most végre itt vagyok, most már semmi más nem számít. Itt ahol a világ kezdődik, és befejeződik, ahol minden értelmet nyer, és színt, kap, jelentést és hangot.

A kapu megnyílik, és beléphetek: valami különlegesre vártam, és mit találok? Itt minden ismerős, az illatok, a hangok, az arcok. Valamit rosszul gondoltam, rosszul hittem: arra vágytam, ami más, mint az én világom, olyasmire vágytam, ami kívül van az én tapasztalataimon, az én világomon. De itt minden nagyon, fájóan ismerős. Mindent ismerek, amit itt látok, minden hozzám tartozik, minden olyan, mintha, mintha…

A betlehemi születés világáról mesélek. Nem egy távoli, idegen világ, nincs benne semmi egzotikus, semmi érzékeket borzoló izgalom, semmi olyan, mely arra hívna, hogy élvezzem a különlegesség varázsát.

A karácsony nem elhív egy izgalmas exoduszra, nem egzotikus ízeket, és különleges élményeket kínál, hanem arra irányítja a figyelmet, ami mindig is ott volt, valami, ami a miénk, ami annyira otthonos, és már annyira megszoktuk, hogy észre sem vesszük.

Minden idők legtalálóbb karácsonyi képeslapja az lehetett, melyet még a 70-es években adott közre a „Mentsük meg a gyermekeket – Alapítvány”. A képeslapon egy fekete – fehér fotó. Egy zsidó családot örökített meg. A helyszín Betlehem környéke. Egy fal mellett ülnek a földön. Körülöttük ingóságaik, melyek néhány táskában elférnek. Az apa foltozóvarga, és éppen munkáját végzi. Mögötte az anya látható a kisfiukkal, aki még kisbaba, és akit egy kendőbe csavarva egészen közel tart magához. Az anya kezében egy gyűrött bankjegy, melyet elmélyülten néz, talán azt mérlegelve, hogy még mennyit költhetnek. A kép alatt pedig Coventry Patmore angol költő egy versének részlete: „Sok mindent mondhatnék neked, de még nem tudnád elhordozni. Nem ezért, mert annyira különbözik a te halandó, emberi tapasztalataidtól, hanem azért, mert annyira hasonlóak.”

Nem az a baj, hogy nem tudunk eleget, vagy nem vagyunk elég okosak, ügyesek és  sorolhatnám, hanem az a kérdés, hogy mennyit tudunk elhordozni a valóságból.

  1. S. Eliot írja: „Az emberi faj nem tud ennél több valóságot elhordozni.”

A karácsonyi történet ezt a kérdést tesz fel: be tudod még ezt fogadni, el tudod még ezt hordozni: Ezt a fájóan közeli, ismerős tapasztalatot?

Amikor a világ peremén találjuk magunkat, ahol nincs reflektorfény, nincsenek segítő kezek, nincs bőség, csak ínség, hiány és magára hagyottság.

A karácsonyi történet a Figyelmünket a peremre, a világ szélére irányítja. Oda, ahová senki sem figyel. Oda, ahonnan senki nem vár semmi jót. Oda, ahonnan nincs mit várni. Ahonnan nem szoktunk kapni semmit, ahonnan menekülünk, és ahová nem vágyunk egyáltalán. Egy hely, ahol nem ég tűz, ahol a barátságtalan, nyirkos hidegben didergő embereket találni, és párát lehelő háziállatok törődött nyugalma veszi körül őket.

A legismertebb bibliai történetben találunk megesett fiatal nőt, szállást kereső férjet, akik végül együtt megélik, hogy sehol sem fogadják be őket, és barlang istállóban kell meghúzniuk magukat. Aztán látunk pásztorokat, akiket a vámszedőknél csak egy fokkal tartott jobbnak. Tudatlannak, koszosnak és törvénytelennek tekintették őket. A gyűlölt vámosokhoz hasonlóan, a pásztorok is számkivetettek voltak.

Az egész akkori nyomorúságos világ tükröződik ebben a történetben, és minden író, aki menekülésben lévő családról, gyerekekről írt, pontosan ugyanazokat az igazságokat fogalmazta meg, mint Lukács evangélista. Lukács leírása semmivel sem tapintatosabb, részrehajlóbb a körülmények taglalásában, mint némely realista író.
Jézus egy ágrólszakadt kisgyerek, akin az Istentől jövetel, az Istenhez tartozás egyáltalán nem látszik meg, nem úgy, mint a görög mitológiai alakokon, például Herkulesen, akin már a bölcsőben meglátszott, hogy isteni eredetű. Jézus esetében ebből semmi sem látszik.

A karácsonyi megvilágosodásunk ezt hozza el: elindulunk az égből, és megérkezünk a földre. – Nem éppen ideális körülmények közé. A karácsony ez a lefelé tartó mozgás, és az, hogy ez a mozgás a végén megállapodik, és feltárja a titkot, hogy Isten, aki a távoliból, az elérhetetlenből, az egészen másból emberivé, az ember számára közelivé, ismerőssé tette magát, olyanná, aki közülünk egy.

Lukács születéstörténete egy olyan útra akar vezetni bennünket az Istenről való elmélkedés kapcsán, hogy azt mondjuk:
– Ha tudni akarod, hogy jön Isten, akkor nem szabad felnézni, hanem lefelé kell nézned! Ha valóban meg akarod ismerni őt, akkor oda kell nézned, ahol a perem van, ahol kitaszítottság van, a legalja: na ott van Isten! Hatalom nélkül, teljesen lent!

És ott teljesen lent egyszer csak megszólal egy örömteli hang! Az egész történet – a nyomorúságos és nehéz körülmények ellenére is sugárzik az örömtől.

A történet szereplői számára Isten egy örömteli szóvá lesz.
És mi ma akkor beszélünk a Karácsonyi történetről Jézus-szerűen, ha Isten – a karácsonyi történet által – számunkra is egy örömteli szóvá lesz.

Ez a karácsonyi történet újdonsága, ez az örömteliség. Mert az, hogy Isten eljövetele öröm, ez nem volt magától értődő az akkori zsidóság körében sem.
De a karácsonyi történet óta Isten eljövetele azt jelenti: eljött hozzánk, hogy örömöt hozzon. Örömöt és békét: A kettőt együtt.
Ezért mondja Bonhoeffer: „Mivel Jézus a béke, azért mi, a követői arra vagyunk felszólítva, mintegy felhatalmazva, hogy azt tegyük, ami az örömöt szolgálja.”

Az angyalok éneke a karácsonyi történetben éppen azt mondja el, hogy az öröm szolgálata, miként valósulhat meg: Az első az, hogy annak adjuk meg a dicsőséget, akié. A második a béketeremtés, ahogy a Hegyi Beszédben, a boldogmondásokban elhangzik, Boldogok, a békét teremtők, mert ők Isten fiainak neveztetnek.

Dicsőítés, béke-teremtés, jóakarat és elfogadás egymást kiegészítve kap helyet a karácsonyi történet angyalainak énekében. Isten gondoskodik arról, hogy ne haljon el soha az ő dicsőítése, és hogy ez a dicsőítés hozza el a békét, a jóakaratot és elfogadást a földön, az emberek között.

Ennek olyan hatalma van, a karácsonynak olyan hatalma van, mely irritálja a kereszténység ellenségeit.  Malajziában, Brunei –ben idén betiltották a karácsony megünneplését, mondván, hogy féltik az iszlám hitűeket, mert károsítja hitgyakorlatukat a karácsony ünneplése. Brunei példáját követte Szomália is, bár másra hivatkozva, de ez nem lényeges. A lényeg az, hogy az öröm szolgálata olyan evidencia a karácsony ünnepében, mely még teljesen avatatlan, bibliát és keresztény szokásokat nem ismerő muszlimoknak is egyértelmű.

Hogy Isten dicsőítése békét kell, hogy hozzon a földön, amiből egymás elfogadása kell, hogy következzen.

Ezt kell karácsony kapcsán egyértelműen látnunk, ezt az egymásból következést. És ha ez nem feltétlenül hoz számunkra egyénileg könnyebb életet, hogy ezért személyesen áldozatokat is kell hoznunk, azt egy igen mély-értelmű történet mondja el:

Egy legenda szerint Dávid király miután befejezte a zsoltárok könyvének szerkesztését, igen elégedett volt magával, és így szólt: Világ Ura! Van még valaki a földön, aki annyi dicsőítő verset írt rólad, mint én? Ekkor megjelent egy béka, és azt mondta: Ne vágj fel, mert én a béka szebben és gyakrabban dicsőítem Istent, mint te, és mégis, milyen törvénynek kell eleget tennem: ott van valahol a tóparton egy teremtmény, amely valósággal éhezik, és ha én nem megyek oda, akkor éhen hal.