2015. 12. 06. – Advent 2. vasárnapja (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 12.06.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Ézs 63, 15- 64,3

Alapige:

„Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem? Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged?„

Prédikáció:

Ádvent második vasárnapján Ézsaiás minden ember szíve mélyéről megszólaltatja ezeket a kérdéseket. Mennyiszer lázad az ember szíve, hogy hol van az Isten? Miért nem segít az Isten? Miért nem érzem a szeretetét? Hol van a hatalmas Úr, aki megvéd engem, hol van, aki felülkerekedik azon, aki bánt engem? Hol van az Isten, amikor szükségem lenne rá? Miért nincs itt, ha megígérte, hogy velem lesz, megvéd és szeret engem? Ha szeret engem, miért nem érzem? Miért vagyok egyedül, kiszolgáltatva? Miért vagyok magányos? Annyira szeretnék engedelmes lenni, de nem megy – miért hagyja az Isten, hogy vétkezzem újra és újra, hiszen imádkoztam, miért nem hallgat meg?

Kérdések, panaszok, felindulás…hol van ádvent mézeskalácsillata, a gyertyák fényének melege, a dallamok, az otthon biztonsága ezekben a versekben? Nem ezt várnák ádvent második vasárnapjára, valami szokásosat, valami olyat, ami kevésbé kavarhat fel minket, ami kevésbé mutat rá arra, hogy milyen igazán mélyen az Istennel való kapcsolatunk…

Ha egy kicsit is megérintettek minket ezek a kérdések, ha egy kicsit is úgy érezzük nincs minden rendben, akkor nagyon jó úton vagyunk, hogy megértsünk, szívünkbe zárjunk valamit ádvent üzenetéből. A múlt héten a gyerekistentiszteleten arról beszélgettünk a gyerekekkel, hogy vajon mire várunk Adventben. Mire várunk általában és mire várunk idén, 2o15 Adventjén. Muszáj választ találni erre a kérdésre, én, személyesen az életemben, de mi a környezetünkben, a világban is, mire várunk 2o15 Adventjén?

Ézsaiás a fogság után hazatért, de Istentől eltávolodott nép nevében beszél Istenhez és egy kicsit Isten nevében a néphez. Mintha két parton állnánk, egyik oldalon az Isten, a másik oldalon mi. Számon kérjük Istent, vádoljuk, de mégis őt kérjük, hozzá fordulunk segítségért. Az izraeli nép a fogságból való hazatérés után reménykedett abban, hogy új életet tud kezdeni, Isten velük lesz, tehát minden rendben lesz. Reméljük, hogy Isten velünk lesz, minden rendben lesz. De Isten messze van. Isten hallgat. A mi panaszkodásunk, elégedetlenségünk töri meg a csendet. Isten csak vár, hallgat és nézi, hogy a vádaskodásunkból hogyan lesz kétségbeesés, majd önvizsgálat. Ézsaiás a két part közt állva felvállalja a néppel együtt, hogy hűtlenek voltak az Istenhez. „Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem a te nevedről neveztek volna el.” Egy panaszzsoltár szavait olvassuk és mégis mennyi olyan gondolat szólal meg, ami kifejezi a nép és az Isten szoros kapcsolatát. Valakinek a nevét viselni szoros hozzátartozást jelent, a fiú viseli az apa nevét, a feleség viseli a férj nevét, ők így együtt alkotnak egy családot, ahogyan  a választott nép viseli az Úr nevét úgy viseljük mi keresztyénségünkben a Krisztushoz tartozást. Isten a mi atyánk, ahogyan mondjuk a Jézustól tanult imádságban, talán már fel sem tűnik, hogy így nevezzük Istent. Részünkről kiüresedhet, de Isten attól még nem szűnik meg Atyánk, Gondviselőnk lenni. Vérszerinti rokonságunk, hozzátartozásunk pedig Krisztus által lett nekünk, mint egy láthatatlan, szakíthatatlan kötél. Az ember pedig próbálgatja a határait, mint egy gyermek. Mennyire tud eltávolodni, önálló életet élni, egyedül boldogulni, milyen hosszú az a kötél. Olykor egészen sokáig ellavírozunk, míg végül meg nem botlunk, vagy meg nem sérülünk, vagy valamely veszteség nem ér minket. És mint a kisgyermek, aki megijedt, aki érzi nincs rendben minden, akinek szüksége van az erősebbre, sír, panaszkodik, nem tudja feldolgozni kudarcát, keresi kit hibáztathat. És itt jut eszembe az a mondás, hogy az ember azt bántja leginkább, akit szeret. Mert tudja, hogy az meg tud bocsátani neki, mert aki szeret, annak hosszú a türelme, azzal szemben én is próbálgathatom a határaimat, azzal szemben talán túl messzire is mehet… Gyakran érzem, hogy ez a mechanizmus egy az egyben ráillik az Isten-ember kapcsolatra, de ha egy az egyben nem is, részleteiben mindenképp felismerhető az ember hozzáállása. A hatalmas Isten pedig csak hallgat. Egy mozdulatával véget vethetne a zúgolódó Izraelnek, egy mozdulatával véget vethetne az engedetlen magyarságnak, egy pillanat alatt véget vethetne az én életemnek, nekem, aki hűtlen vagyok, szeretetlen, közömbös… De a hatalmas Isten hallgat, mint egy jó pedagógus, kivárja a panasz végét, ami kezdi felismerni hatalmasságát. „Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek!” A villámlás jut eszembe, amikor szinte szemmel látható, mintha Isten tényleg szétszakítaná a mennyboltot, amikor pedig egy-egy földrengésről hallunk, látjuk, ahogy megindul egy hegyoldal, mintha Isten szó szerint megingatná a hegyeket. Isten mindenható, akár a szívünk dolgairól van szó, akár a természet elemeiről. Ez a hatalmas Isten fogad bennünket fiává, ez a hatalmas Isten tesz bennünket népévé, és ez a hatalmas Isten tanúsít felénk emberi mércével végtelennek tűnő türelmet. Ez a hatalmas Isten adja a Fiát a zúgolódó, elégedetlenkedő emberért, hogy megszabadítsa bűnei fogságából. Ez a hatalmas Isten várja, hogy a panasz szava felismerje az ő szeretetét, az atyai gondoskodását. Ha megértjük és szívünkbe zárjuk, hogy Isten Krisztusban mit tett értünk, nem a világ fog megváltozni, nem a gondjaink fognak egy csapásra megoldódni, hanem a látásmódunk, a hozzáállásunk. Nem félelemmel, szorongással lesz tele a szívünk, hanem szeretettel és békességgel. Isten, a bölcs pedagógus megtanít bennünket szeretni és dícsérni őt, szeretni az embertárasinkat, bízni benne és megbízhatónak lenni mások számára, megtanítja nekünk, hogy mindenben az ő akaratát keressük, elfogadjuk kezéből a nehézségeket, próbatételeket, ez a bölcs tanár megtanít bennünket alázatosnak lenni, a saját képére és hasonlatosságára formálja nemcsak testünket, hanem szívünket is, és ennek jeleként adja nevét, hogy viseljük. Egyedül Isten tehet bennünket méltóvá a keresztyén név viselésére, hogy Krisztushoz tartozónak mondhassuk magunkat, aki magára vette a vétkeinket, meghalt, és a gonoszon diadalt aratott, feltámadt és a mi reménységünk lett.

  A mi reménységünk, hogy Isten nekünk, ahogyan már az ószövetségi Ézsaiás is mondja ősidőnktől szabadítónk, szerető atyánk, de egyben hatalmas urunk is, aki megvédi népét az ellenségeitől és, mint a tűz pusztítja el azt, aki nem fogadja el urának. Nekünk azonban nem félnünk, hanem bíznunk kell és hálát kell adnunk neki, hozzáfordulni, segítségül hívni. Isten bátorít minket erre, hogy imádságban szüntelenül kapcsolatban legyünk vele, megosszuk vele életünk minden örömét, hálát adjunk neki, és segítségül hívjuk a nyomorúságban. Azt szeretné, hogy egyedül őt tartsuk képesnek arra, hogy megváltoztassa az életünket, hogy megsegítsen bennünket, bármilyen nyomorult helyzetben is vagyunk.

  Ádvent ideje erre való. Megélni azt, hogy az Istenhez tartozunk.  Azt mondjuk ez a várakozás időszaka. Isten panasz és kétségbeesés helyett aktív várakozásra hív minket, hogy rá figyeljünk. Isten igéjére, hangjára, a Bibliában vagy az imádságos csöndben. És így Isten megmutatja nekünk, hogy tüzével nem ellenségeinket pusztítja el, hanem a Szentlélek tüzét adja belénk, nekünk. Rosszkedv, szomorúság, fáradtság, . megváltoztatja, öröm költözik az ember szívébe, reménység a változásra, a „szabadításra”, kegyelem, ha emellett egy kicsit jó emberek is tudunk lenni, szeretettel, törődéssel a másik ember felé…

Az igeszakaszban megjelenik a bosszúvágy, a bosszú, amire olyan sokszor éhesek vagyunk.  – veszélyes dolog mire vágyik a szívünk az ellenségeinkkel kapcsolatban, éppen Szíria, ártatlanok és nem ártatlanok is meghalnak, mindegy, a lényeg, hogy meghalnak… Békességet kérjünk Istentől, ne az ellenségeink, vélt ellenségeink halálát, egyedül Istené az ítélet és a megtorlás…

   Isten áldja meg az adventi igehirdetéseket, és az Ige hírnökeit, hogy minden vasárnap hirdessék az Úr szeretetét, igéjével és tüzével élesszék fel és tartsák életben a gyülekezet, a testvérek várakozását. Várakozását most Krisztus megszületésére, és vágyakozását az Istenhez tartozni minden nap.

Ámen