2015. 11. 29. – Advent 1. vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 11.29.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Jer 23, 5-8

Alapige:

5Eljön majd az idő – így szól az ÚR -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, jog és igazság szerint jár el az országban. 6Az ő idejében szabad lesz Júda, Izráel is biztonságban él, és így fogják nevezni: Az ÚR a mi igazságunk! 7Eljön majd az idő – így szól az ÚR -, amikor nem azt mondják többé, hogy él az ÚR, aki fölhozta Izráel fiait Egyiptom földjéről, 8hanem azt, hogy él az ÚR, aki fölhozta, hazahozta Izráel házának utódait észak földjéről és mindazokból az országokból, amelyekbe szétszórta őket; és a maguk földjén fognak lakni.

Prédikáció:

Elkezdődött az ádventünk – nem az ádvent, úgy általában, hanem az ádvent, ami a miénk. Mitől a miénk? Egyrészt a koszorú miatt, amit nekünk, evangélikusoknak köszönhet a világ. De nem ettől lehet csak miénk az ádvent, hanem attól, hogy várunk. Hogy tudjuk ez a világ nem a világok legjobbika, hogy átmeneti és hiánytól beteg. Ezért ebben a világban a hit egyenlő azzal, hogy fordulatra várunk, hogy azt várjuk, hogy teljessé tegye isten ezt a hiánytól szenvedő világot. Várunk: Arra, hogy közelebb lehessünk megváltásunkhoz, amit megint csak nem általánosságban képzelünk el, hanem a sajátunknak érzünk. A közelség a lényeg mindenben.

Nem véletlenül ez volt a fő üzenete Pál apostol Athéni igehirdetésének: „Isten nincs messze egyikünktől sem.” Vagyis közel van.

A közelség az, amely megváltoztatja a hozzáállásunkat, a közelség érzésének köszönhetjük, hogy elköteleződünk, hogy szeretet ébred bennünk, hogy fontos lesz számunkra, hogy a sajátunknak érezzük.

Az ádventi gyertyákkal kapcsolatban kialakult az a hagyomány, hogy az első gyertya az ószövetségi prófétákra utal, akik megjövendölték a messiás eljövetelét.

Az egyik ilyen prófécia a felolvasott alapigénk Jeremiás könyvéből, mely Dávid király egy leszármazottjáról beszél, aki helyreállítja a jogot és az igazságosságot, aki elhozza a szabadságot, a rabság után, és aki a szétszóratásból újra egyesíti a népet.

Ez a reménység éltette évszázadokon keresztül a  Jahvéban bízó embereket, és próbálták megérteni az egyre elhúzódó várakozást.

Van egy történet, mely mély-értelműen beszél a messiás eljöveteléről, illetve a közelségről.

A történet a Talmud-ból való: egy olyan gyűjteményből, melynek egy része már a Jézus előtti időben is ismert volt.

Jósua ben Lévi egy legendás alak, aki arról vált híressé, hogy látomásaiban Illés prófétával beszélgetett. Egyik alkalommal megkérdezte Illés prófétát: – Mikor jön el a messiás?

  • Menj, kérdezd meg őt magát! – Válaszolta neki Illés.
  • Hol lehet őt megtalálni? – Kérdezte Jósua.
  • Róma kapujában. – Volt a válasz.
  • És miről lehet felismerni?

Erre a kérdésre Illés megadott néhány ismertetőjelet: – Ott ül a város kapujában a szegény koldusok között, akik amellett betegek is. Ők mindig egyszerre nyitják fel kötéseiket fekélyeiken, míg az, akit Jósua keres, csak egyenként cseréli le a kötéseket a fekélyein, hogyha Isten hívja, azonnal teljesíthesse küldetését.

Jósua azonnal elindult Rómába, hogy megkeresse a messiást. El is jutott rómába, a város kapujához, ahol a magadott ismertetőjelek szerint felismerte a Messiást, és jelentkezett nála.

  • Béke veled tanítóm és mesterem! – Köszöntötte a Messiást Jósua ben Lévi.
  • Béke veled, Lévi fia! – Válaszolta a Messiás.
  • Mikor jössz el uram? – Tette fel Jósua a sorsdöntő kérdést.
  • Válaszolta a Messiás.

Jósua boldogan ment haza, de semmi nem történt. Ezért legközelebb megkérdezte Illéstől, hogy miért volt ez? Illés visszakérdezett: – Mit mondott neked a Messiás? – Hazudott nekem, mert azt mondta nekem, hogy ma eljön, és nem jött el. – Mire Illés: – Nem értetted, hogy mit mondott neked. A Messiás ugyanis egy zsoltárverssel válaszolt neked, csak rövidítve: – Ma, ha hallgattok a szavára.

Ez a történet gyönyörűen és nagyon költőien beszél arról, hogy miért nem mindegy az, hogy a hívők vajon hogyan várják Uruk eljövetelét. Hiszen ez a történet nekünk is szól, hiszen mi is várunk, bár nem arra, akit még nem ismerünk, hanem arra, akit ismerünk ugyan, de csak megaláztatásában, földi működésének egyáltalán nem dicsőséges voltában. Ismerjük őt, de nem a dicsőségében, azt csak akkor fogjuk meglátni, amikor ismét eljön, hogy befejezze az emberi történelmet és elhozza a véget.

De addig nem láthatunk ebben a világban mást az ő dicsőségéből, mint egy szállást nem találó családot a betlehemi barlangistállóban, egy kötényes rabszolgát, aki lábakat mos, egy töviskoronás, nádpálcás alakot, akiből gúnyt űznek a katonák, akit paráznák és vámszedők találunk, vagy a fekélyes koldusok között, akiktől csak annyi különbözteti meg, hogy mikor cseréli a kötéseit.

De a hívő ezt csak akkor tapasztalja meg, ha közel kerül ezekhez a tapasztalatokhoz:

Az elmúlt hetekben kétszer is hallhattuk Mt 25 fejezetéből azt a jézusi példázatot, melyben a legfontosabb mondat ez: ha megtettétek ezt eggyel is a legkisebbek közül, velem tettétek meg.

A kicsiség a héber gondolkodásban a nagyság, azaz a dicsőség ellentéte.

Tehát nem mindegy, hogy hogyan telik ez a várakozás. Milyen közelségben vagyunk hozzá. Mert annál kevésbé fájdalmas, vagy sivár ez a várakozás. Hiszen megértjük, hogy a távolmaradásának célja van. Hallgatása pedig nem büntetés, hanem szeretetének jele.

Hogy milyen ez a hallgatás? Thomas Mertont idézem: „Isten némaságában rejlő erővel visszük véghez zajos műveinket, el egészen addig, míg csak sanyargatott világmindenségünk építőelemeit részeire nem szedjük szét. Isten hallgatása szilárdítja meg a talajt, amelyen harcainkat vívjuk; ha esni hagyna minket, tetteink hangos fontosságával együtt zuhannánk porrá zúzódva a feledés feneketlen mélyébe.”

De Ő mindezideig megtartott minket, nem hagy belezuhanni a feledés feneketlen mélyébe. Értünk van még a hallgatása, távolmaradása is. Ámen