2015. 11. 08. – Szentháromság ünnepe utáni 23. vasárnap – Ítélet (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 11.08.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

2Thessz 1, 3-10

Alapige:

„Szüntelen hálával tartozunk Istennek értetek, testvéreim, amint ez méltó is, hiszen hitetek nőttön nő, és az egymás iránt való szeretet gazdagodik mindnyájatokban, úgyhogy mi magunk dicsekszünk az Isten gyülekezeteiben veletek, állhatatosságotokkal és hitetekkel, amellyel minden üldöztetést és nyomorúságot elviseltek. Ez annak a jele, hogy Isten igazságosan fog ítélni, amikor titeket méltónak nyilvánít az ő országára, amelyért szenvedtek is. Mert hiszen igazságos dolog az Isten előtt, hogy gyötrőiteknek gyötrelemmel fizessen, nektek pedig, akiket gyötörtek, enyhülést adjon mivelünk együtt. Mert amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának. Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek az Úrtól és az ő dicső hatalmától, amikor eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek, aminthogy ti is hittel fogadtátok bizonyságtételünket.”

Prédikáció:

Megjártam a poklot: ismerős mondat. Magam is mondtam már ezt, mástól is hallottam. Sok embernek van olyan tapasztalata, melyet leginkább úgy tudna jellemezni, hogy az maga volt a pokol.
A nyolcvanas években vonattal mentünk egy teológustársammal Brassóig, decemberben. Vittünk némi baby-tápszer- és gyógyszersegélyt a Brassói Gyülekezetnek, amennyi két nagyobb hátizsákban elfért. A vonaton nem, vagy alig volt fűtés. Sűrűn ellenőriztük a fűtőtestet, és érezni véltünk, némi melegedést, de sosem annyit, hogy megszűnt volna a vacogtató hideg a kabinban. A világítás épp csak annyira ment, hogy nem volt sötét, de olvasni mellette, ahhoz már gyenge volt. Ilyen viszonyok között utazni. Utazni? A határig még úgy ahogy haladtunk, de ott, a határon aztán hosszú órákig állt a vonat, és el nem tudjuk képzelni, milyen ellenőrzés tart ilyen sokáig, közben pedig idegeskedünk azon, hogy kipakoltatják-e a csomagjainkat, merthogy volt benne néhány Biblia és más egyházi iratterjesztési anyag, amit abban az időben tilos volt kivinni.
Telt-múlt értelmetlenül az idő, semmit nem tudtunk csinálni, csak hol felálltunk, hol leültünk és közben csapkodtuk a lábszárunkat, hogy elinduljon benne rendesen a vérkeringés. Még mindig csak állunk, és várunk és közben majd megzavarodunk a hidegtől, düh és önsajnálat között vergődve, aztán végül elindul – hosszú órák után a vonat. Egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás, pokoli volt. És nem sok enyhülést jelentett a folytatás sem. Brassó nagyon messze van… /Ezek után a következő hónapokban még kétszer szántam rá magam, hogy nekivágjak, mert megtapasztaltam, hogy a határon túliaknak nagyon sokat számított… ezt most nem részletezném. Aztán egy év múlva megbukott Causescu diktatúrája./
Ha a pokolit próbálom elképzelni, akkor valami ilyen állapot jut eszembe: vég nélküli kínos várakozás egy cellában, vagy kabinban, ahol az unalom elűzésére, a kínok enyhítésére nincsenek eszközök, és ettől a tehetetlenségtől az egész még elviselhetetlenebb.
A mandan indiánok úgy képzelték a poklot, hogy ott hideg lesz, nem kénköves tavak, meg tűz, nem, semmi ilyesmi, egyszerűen csak hideg… Éppen, hogy nem ég tűz, hogy melengető lángjánál felengedjenek a dermedt tagok. Akit már kényszerítettek arra, hogy télvíz idején hosszú időn keresztül várjon kint a hidegben, az tudja, miről van szó.
Talán a külső sötétség, melyet megtalálunk egy-két jézusi példázatban, annak a tartalma hasonlít valamennyire ehhez. A külső sötétség ugyanis nyilván nem kellemes meleg hely…
Aki a Thesszalonikaiakhoz írt 2. levelet írta, nem sokat tudott az itt élők helyzetéről. Az üldöztetés és ezzel kapcsolatos viszontagságokra utal, és igyekszik lecsillapítani az izgalmat és nyugtalanságot, és hirdeti: Az igazság megkívánja, hogy Isten visszafizessen az thesszalonikaiak üldözőinek, oly módon, hogy ezek az üldözők legyenek az üldözöttek. Azok, akik Jézus evangéliumára nem hallgatnak, az örök bukás büntetésétől fognak szenvedni, az Úr jelenlététől távol.

„Mert igazságos dolog az Isten előtt, hogy szorongattatással fizessen azoknak, a kik titeket szorongatnak.” Aztán: „bosszút áll azokon, a kik nem ismerik az Istent, és a kik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának. A kik meg fognak lakolni örök pusztulással az Úr ábrázatától, és az Ő hatalmának dicsőségétől.”

Az i.sz.80 körüli idők keresztényeit – miként az első nemzedék hívőit is egyfajta nyugtalanság kerítette hatalmába, amelyet a templom lerombolása és a zsidó nemzet pusztulása váltott ki. Úgy látszott, mintha ez az eseménysorozat lett volna a `világ’ valódi és sajátos értelemben vett immár küszöbön álló végének előhírnöke. Jeruzsálem pusztulása paradigmává vált, amelyet a keresztény igehirdetés azoknak a nehézségeknek megvilágítására használt, amelyek a hívőkre várnak a döntő pillanatban. Ezért vezeti be a végidőkről szóló részt a tanítványoknak a Jeruzsálemi Templommal kapcsolatos kérdése.

Máté evangélista a felolvasott szakaszban olyan irodalmi sémákat használ, melyek ismerősek lehetnek Dániel Könyvéből vagy a Jelenések könyvéből. Ezt az irodalmi műfajt apokalitikusnak szokták nevezni.

A hatvanas években a XX. Század talán legjelentősebb zsidó teológusa Martin Buber kiadott egy könyvet: „Prófécia és apokaliptika címmel.” Buber élesen szembeállítja a próféciát és az apokaliptikát.

Buber szerint a prófétai látásmód Isten és Ember között egy párbeszédet feltételez és az embernek döntéseivel lehetősége van megváltoztatnia saját egyéni történelmének, de akár a világtörténelemnek a menetét is. Nem így az apokaliptikában, ahol van egy Könyv, melybe minden előre meg van írva. A történelem és a vég előre leírattak. Az ember csak nyomon követheti az eseményeket, igazodhat hozzájuk és várhatja a történelem végét, Isten ítéletét.

Jóllehet Buber szembeállítása részben jogos, de tartalmaz ellentmondásokat, melyekre Jacob Teubes evangélikus teológus mutatott rá.

Taubes szerint Buber nem akarja észrevenni azt az új alternatívát, ami az apokaliptikus szövegekben megjelenik, ami pedig nem hogy csak az apokaliptikus irodalom fő témája, hanem a nyugati történelemé is. Az új kérdés intenzitása ugyanakkora, mint a prófétai kérdésé, az egyes személyeket és a gyülekezetet egyaránt érinti. A kérdés pedig nem más, mint, hogy “az ember észreveszi-e a világkorszakok változását vagy elzárkózik a történelemben feltörõ új elõl”. Az új alternatíva kettéosztja az embereket olyanok csoportjára, akik érzékelik a már érzékelhetõt, tehát az új világkorszak közeledtét, és olyanokra, akik elzárkóznak elõle. “Az apokaliptikus ‘kell’ nem olyanfajta szükségszerûséget jelent, mint ami a semleges természeti törvény sajátja. Az apokaliptikus ‘kell’ megelõlegezi a történelem végét a hit aktualitásában.

 A Nyugati eszkatológia elsõ oldalain már megjelenik a szabadság fogalma, késõbb pedig a szabadság két fogalma tűnik fel. A történelem a szabadság tragédiája, véli Taubes. Ezért lehetséges egyáltalán történelem, mert “Isten szabadságot akart, s mert a világ ősmisztériuma, a világ ősdrámája egyúttal a szabadság misztériuma és drámája is” mondja Teubes. Az ember a szabadság helye, és egyben a harc helye is, amely élet és halál, idõ és örökkévalóság között zajlik” A történelem lényege a szabadság” véli Taubes. Csak a szabadság csinálhat történelmet, ez emeli ki az emberiséget a természet körforgásából. A szabadság első megnyilvánulása az a lényegi “nem”, amit az ember az első isteni parancsra adott. Ez a “nem” szükségképpen “nem” kellett hogy legyen. A bűn teremti meg a történelmet. De a szabadságnak két formája létezik, az egyéni, individuális és az abszolút szabadság, és ez a kettő soha nem érvényesülhet egyszerre. Taubes tagadja az abszolút szabadság megvalósíthatóságának lehetőségét. Csak az individuális szabadság számára kínálkozik egyetlen lehetőség az érvényesülésre, mégpedig az, hogy felismeri, hogy szabadsága csak földi szabadság, az időben és nem az örökkévalóságban érvényesülő szabadság. Az emberi történelem tulajdonképpen nem más, mint egy hosszú pillanat a teremtés és a megváltás közötti pillanat, amelyben az abszolút szabadság nem valósulhat meg, amely pillanat a végességről és a halálról szól. A teremtés és megváltás közti időben lezajló emberi élet csak az egyéni, individuális szabadságot mondhatja magáénak. Az örökkévalóságban viszont majd megismerhető lesz az abszolút szabadság, amely az örökkévalóságban egyben meg is valósul. Erre az eljövendő, de még nem jelenlevő szabadságra irányul az apokaliptika kérdése, nem pedig az emberi életben megtalálható korlátolt szabadságra. A véges emberi életben tehát véges emberi szabadsággal rendelkezünk, hatalmunk abban áll, hogy felismerjük helyzetünket, és nincsenek kétségeink azzal kapcsolatban, hogy ez a világ a halál martaléka lesz, hogy ez a világ végességre ítéltetett

Érdemes megnézni alapigénk eredeti görög szavait: A bosszú szava helyett a bírói eljárásnak azt az aktusát is lehet érteni, amikor a bíró meghozza a döntést. A „meg fognak lakolni” helyén pedig az igazságszolgáltatás, az igazság szava áll, és végül az örök halál, pusztulás, helyén a romlást, veszedelmet jelentő szó áll.

Egy árnyalattal talán enyhébb a kép, de nem annyira, hogy megoldaná a problémánkat.

Kezdő lelkészként sok ifjúsági alkalmon szegezték nekem a kérdést, hogy mi a helyzet a kárhozatról szóló tanítással.
Több olyan fiatallal volt dolgom, aki kerek – perec megmondta, hogy szégyenletesnek tartja, vagy éppen nevetségesnek a kárhozatról és pokolról szóló egyházi tanítást.
Nagyon hamar szembesülnöm kellett azzal, hogy én ilyen nagyon fontos kérdésekre csak a lehető legjobb, azaz a legátgondoltabb szavakat válaszolhatjuk.

De hozzá kell tenni: a pokoli szenvedések elképzelésében minden kultúra és vallás nagyfokú találékonyságról és fantáziáról tesz tanúságot. Nem keresztyén sajátságról van szó.

Jorge Luis Borges argentín író esszéi között találni egy témánkba vágót: A pokolbüntetés időtartama – címmel. Kimutatja benne, hogy a keresztyénüldözésektől a modern korig egyre inkább elapadóban van a pokolról való elmélkedés, és ironikusan hozzáteszi, hogy mára általános erőtlenség jellemzi eme intézmény propagandáját.
Igazán egyetlen érvet talált a klasszikus teológiai irodalomban – egyébként neki tényleg elhihetjük, hogy mind végig is olvasta – az pedig így szól: „Azért létezik menny és pokol örökkévalósága, mert a szabad akarat méltósága azt követeli meg. Vagy örökre megvan bennünk a cselekvés képessége, vagy csak ábránd az énünk.” Ez az érv teljességgel drámai, egy iszonyú rendet kényszerít ránk, azt a szörnyű jogot, hogy elvesszünk. Ezt aztán tovább ragozza: azt a szörnyű jogot, hogy szüntelenül a rosszat cselekedjük, hogy elutasítsuk a kegyelem közeledését.

Annyit itt hadd vessek közbe, hogy talán ennek tükrében nem véletlen, hogy Luther annak idején szakított a szabad akaratból felépített teológiai kártyavárakkal.

Végül a zárómondat: „Érthetetlen sorsunkban, melyben olyan gyalázatok uralkodnak, mint a testi fájdalom, minden képtelenség lehetséges, még egy örökké tartó pokol is, ám számomra az sem kétséges, hogy istentelenség hinni benne.”

Lelkünkben ott hordunk egy élményvilágot. Egy olyan élményvilágot, melyet leginkább a mennyország és a pokol fogalmával lehet kifejezni.
Azok, akik mesterségesen ebbe a mennyországba, vagy paradicsomba juttatták magukat, ópium, vagy más drog segítségével, azoknak az a sorsuk, hogy át kell, hogy éljék mindkettőt. De Quincey írása a legismertebb a témában: egy angol ópiumevő vallomásai – a címe.
Az ópium kínjai című fejezetben – többek közt azt írja: „Éjszakáról éjszakára úgy éreztem, mintha szakadékokba, napfénytől elzárt feneketlen mélységekbe zuhannék, mélységes mélyre, és nem volt reményem arra, hogy még egyszer feljutok a felszínre. És még ha felébredtem is, nem éreztem, hogy felemelkedtem… Ez a kétségbeesett sivárság már-már öngyilkosságba sodró sötétséggé sűrűsödött körülöttem…

A maga saját pokol-élményeit szükségképpen megtapasztalja az, aki kinyújtja kezét mesterséges paradicsomok után. Így összegezhetjük azt, amit az ópiumevő tanulságként leír.
De a mi lelki élményeink, melyeket akár pokolinak is nevezhetünk, egyáltalán nem szolgálhatnak érvként egy tényleges, mondjuk úgy – Isten által teremtett – pokol igazolására.

Jézus beszélt gyehennáról, vagy külső sötétségről, tehát van pokol. Így szól a fundamentalista érvelés. Ez a látásmód hajlamos megfeledkezni arról, hogy még szigorúan bibliai értelemben sem azt mondta Jézus, hogy valaki a gyehenna tüzére jut, hanem azt, hogy méltó a gyehenna tüzére: azaz, aki ezt és ezt teszi, – például bolondnak nevez valakit – nem érdemelne mást. Jézus úgy beszél gyehennáról, és külső sötétségről, mint akit pedagógiai okok vezérelnek.

Végül a két gondolat, melyekre évekkel ezelőtt találtam rá, és azóta is ezeket tartom a legjobb megfogalmazásoknak:

Isten előtt bűnösnek éreztem magam, lelkiismeretem állandóan háborgott és semmiképpen sem tudtam abban bizakodni, hogy őt az én elégtételeim kiengesztelik. Így én haragudtam Istenre, s ha nem is volt bennem hallgatag káromlás, nagyon erősen zúgolódtam Isten ellen. Ezt mondtam: Hát nem elég, hogy a nyomorult és örökre elkárhozott bűnösöket az eredeti bűn következtében mindenféle baj terheli a tízparancsolatbeli törvény által, – nem, ez az Isten az evangéliummal a régi szenvedésre még új szenvedést halmoz és az evangéliumban is az ő félelmetes igazságát, és haragját tárja fel! Így toporzékoltam, dühös, felzaklatott lélekkel és az idézett íráshelynél kíméletlenül viaskodtam Pállal; emésztő vágy égetett, vajha megtudhatnám, mit is akar itt Pál apostol.
Ez mindaddig tartott, míg végül hosszú napokon és éjszakákon át tépelődvén, Isten kegyelméből az igék belső összefüggésére fordítottam figyelmemet. Éspedig: “Istennek igazsága jelentetik ki abban…, miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.” Ekkor Isten igazságát úgy kezdtem értelmezni, mint azt az igazságot, melyben az igaz ember Isten ajándékozása folytán él, mégpedig hitből. Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy ti. ez az igazság elfogadott (passiv) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: “Az igaz ember hitből él”.
Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be.