2015. 10. 25. – Szentháromság ünnepe utáni 21. vasárnap – Biblia (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 10.25.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Jn 20, 30-31

Alapige:

30Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. 31Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.

Prédikáció:

Mottó: „Az írás csak az élmény salakja.” /Franz Kafka/

Az ihletettség kérdése idegen szempontként furakodott be a Szentírás használóinak világába. Mindez még az ókorban történt, amikor a Nagy Sándor halála utáni időkben a zsidó kolónia Alexandriában megismerkedett a görög filozófiával.

A kérdést az első jegyzett filozófus, Hérakleitosz így veti fel: „Buta ember minden szóra magánkívül van. Homéroszt érdemes lenne a versenyekről kikergetni és megkorbácsolni… Sibylla azonban őrjöngő szájjal komoly és egyszerű szavakat hangoztatván ezredéveket áthat hangjával, istene által.”

Hérakleitosz az ihletettség és az eksztázis között nem tesz különbséget, és azt állítja, hogy létezik egyfajta rajongás, mely az eksztázisig is eljuthat. De ez az eksztázis megkülönböztetendő az igazitól, melyben a jósnőnek istene adja a szavakat a szájába.

A másik fontos állomás az ihletettség filozófiai megközelítésében Szókratész. Ő abban a bizonyos védőbeszédében foglalkozik az ihletettség kérdésével is, és annak vizsgálatát már az írott szövegekre is kiterjeszti: „Felkerestem a költőket, és elővettem azokat a költeményeiket, amelyekre úgy láttam, a legtöbb gondot fordították, és apróra kikérdeztem őket, hogy értették, amit mondtak, hogy egyszersmind tanuljak is tőlük, de szégyellem megmondani nektek, úgyszólván mindenki, aki jelen volt, náluk okosabban tudott hozzászólni ahhoz, amit szereztek. Egyszóval megtudtam a költőkről is, hogy nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben, mint a jövendőmondók és a jósok, mert ezek is sok szépet beszélnek, de semmit sem tudnak arról, amiről beszélnek.”

Így az ihletettséget Szókratésznál egyfajta tudatosság nélküli inspirációnak nevezhetnénk. Ez az öntudatlan inspiráció pedig még a szövegek keletkezésénél is kimutatható – véli a filozófus.

A kezdetén vagyunk annak a folyamatnak, mely során egy szöveg ihletettként lesz minősítve. Csak idő kérdése volt, és természetesen nem kellett rá sokat várni, hogy a Szentírásról is kialakuljon az inspiráltság tana. Ám rögtön felvetődnek kérdések:

            Egyesek azt az álláspontot alakították ki a Szentírással kapcsolatban, hogy – más szövegekhez képest a tekintélye az ihletettségében van.

            De miben áll, miben mutatkozik meg ennek az ihletettségnek a karaktere? A szentlélek diktálta a szöveget, szóról szóra, betűről betűre? És ha igen, melyiket: az eredeti hébert, és görögöt, vagy netán valamelyik fordítást? Vagy abban rejlik az ihletettség, hogy a Szentlélek megakadályozta, hogy hibás, téves szöveg szülessen?

Vannak, akik számára a Biblia más könyvek fölöttiségét ez a bizonyos ihletettség és az ebből adódó tévedhetetlenség jelenti. A Szentírás ihletettségét 2 Tim 3,16-17 igéjével volt szokás alátámasztani:  „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.”

            Csakhogy ez a „teljes írás” nem pontos fordítása az Újszövetség eredeti szövegének. Ugyanis a „holosz” – teljes szó helyett a „pasz” – mindent jelentő szó áll itt, vagyis nem a Bibliai könyvek gyűjteményéről ír Pál, hanem „minden írásról”. És még csak nem is az ihletett szó áll itt, abban a passzív formában, ahogy a magyar fordításban olvassuk, hanem egy melléknévi igenév alakjában: ihlető. Úgyhogy az eredeti igehelyet valahogy így kellene fordítanunk: Minden írás, illetve könyv, mely inspiráló, az hasznos a tanításra…”

            Mindez nem a Szentírás tekintélye ellen szól, csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire agyaglábakon áll ez az ihletettség-tan, és az, hogy ez a Szentírásra kívülről ráerőltetett szempont mennyire nem tudja megválaszolni azt a kérdést, hogy miben is áll végső soron a Szentírásnak a tekintélye?

            A régiek – görög filozófiától még érintetlen nemzedékei – egy egyszerű kifejezéssel éltek: „Tisztátalanná teszi a kezet.” Ez a kifejezés híven tükrözi az egzisztenciális érintettség lényegét, és az ebből adódó konzekvenciákat a Szentírás tekintélyére vonatkozóan Walter Mostert így fogalmazta meg:

„Aki tapasztalja azt, hogy az Írás saját életének igazságáról beszél, az Írás autoritását felülmúlhatatlannak fogja tartani, de éppen nem akarja többé más autoritásokkal szemben megvédeni. Aki ezt nem tapasztalja, éppen annak nem fog segíteni egy formalista Írás-autoritás elrendelés. Hogyan érné el emberi rendelkezés azt, amit az ige maga sem ér el? Aki hisz, az azt is tudja, hogy nem az Írásnak mint kinyilatkoztatásnak az elismeréséből él, hanem – mert bűnös – az élet ígéretéből az Írás igéje által… Ezért a hívő, amennyiben egy nem hívőhöz szól, egyedül az Írás tárgyát fogja szorgalmazni, amely őt élteti, felszabadítja és megváltoztatja. Mivel a hívő tudja, hogy nem az Írás, hanem Krisztus váltja meg.

„…hasonló ahhoz a gazdához,

aki ót és újat hoz elő  éléstárából.” (Mt 13, 52)

„Minden írás, mely ihletet ad, hasznos a tanításra…” (2 Tim 3,16)

Vajon belegondolunk, amikor kézbeveszünk egy Bibliát, hogy milyen szerény ez a név: csak annyit jelent, hogy „könyvek”. Meghökkentően szerény, és azok akik lobogtatták az elmúlt évszázadokban, vagy épp a mi jelenünkben lobogtatják politikai vagy etikai nyomásgyakorlás céljából, azok nyilván nem gondolnak bele abba, hogy ez egy olyan könyvgyűjtemény, mely eredetileg nem akart mást, csak azt, hogy könyvnek tekintsék, vagyis irodalomnak, amit egyszerűen olvasásra szántak, de persze abból a célból, hogy olvasás közben megtörténjen az, hogy az olvasó azt mondja: ez megfogott, ez megihletett engem.

Mert ez a legnagyobb dolog, amikor megihlet bennünket valami. Persze az ihletről többnyire azt szoktuk gondolni, hogy az valami művészeknek való luxus.

Néhány éve, amikor a gyülekezet vállalkozóbb tagjaival eljutottunk Wittenbergbe, és az egykori Fekete Kolostor szobáit, helyiségeit jártuk végig, az egyik sarokban egy tábla állt, mely arra figyelmeztetett, hogy itt lehetett egykor felmenni abba a toronyszobába, ahol Luther azt a bizonyos ihletett pillanatát átélte, ami tulajdonképpen az egész reformációt elindította, amikor megértette, hogy mit is írt valójában Pál apostol a Római Levélben.

Gondoljunk bele: Csak a reformátor és egy könyv, egymaga egy irodalmi művel egy szobában.

És átéli, hogy: „…úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be, és az egész Szentírás más értelmet nyert előttem.”

Ez nem egyszerűen élmény, ez egy ihletett pillanat volt, sőt hozzátehetjük, mi az ihlet, ha nem ez? Amikor valaki átéli, hogy teljesen új világ nyílik ki előtte, egy olyan világ, amelyről nem is sejtette korábban, hogy létezik.

Pál apostolnak abban a mondatában, hogy „minden írás, mely ihletet ad…” a ihlet – szó helyén az a kifejezés áll, amit a Szentlélekre is használ az Újszövetség.

Pál apostol híres mondata 2 Tim 3,16-ban így szól szabad – vagy épp jelentése szerint pontos – fordításban: „minden olyan könyv, mely közelebb  visz Istenhez, és az Istenben való hithez, azt használni kell a tanításban – és hozzátehetjük: a gyermek- és felnőttoktatásban egyaránt.

Pál apostol idejében még nem létezett biblia, abban az értelemben, ahogy azt pár évszázad múlva használták. Még nem volt lezárva a bibliai könyvek gyűjteménye. Tehát az nem utalhatott a Bibliára, mint lezárt, egy egészként, teljes gyűjteményként kezelt, nagybetűs Írásra. A zsidóság a maga héber nyelvű kánonját is csak Kr. U. 100-ban, a jamniai zsinaton zárta le, akkor került általuk véglegesítésre, hogy melyek a héber kánon könyvei.

Milyen helyzetben, és kinek írja Pál ezt a tanácsot? Egy fiatal tanítványának, Timóteusnak, akit a zsidó vallás elvei szerint nevelt az édesanyja, ezért jól ismerte az ószövetségi iratokat, gyermekségétől fogva. De Pál apostol éppen arra akarja bátorítani, hogy a jól ismert ószövetségi könyveken túl más könyveket is vegyen kézbe. Legyen nyitott más irodalmi művekre is, olvasson sokat, ahogy Pál maga is tette ezt. Euripidészt például bizonyosan olvasott, mert egy alkalommal még az egyik levelében idézi is.

Pál apostol egy olyan rendszerben gondolkodott, mely nyitott az újra, egy nyitott rendszer, mely azáltal, hogy nyitott, képes a megújulásra is.

Bár a Biblia egy lezárt könyv, a tartalmába nem lehet belepiszkálni, de az értelmezése nyitott. Azért olvassuk, mert magunk is átéltük, amit Luther a Bibliával kapcsolatban, hogy újjászületünk, és mintha tárt kapukon át egy új világba lépnénk, sőt, magába az Édenkertbe. Ebben rejlik az ereje, az ihlető volta, hogy újabb és újabb felfedezésekre jutunk vele kapcsolatban. A Biblia tehát csak formailag zárt, a tartalmában nyitott mű, mert folyamatosan nő a jelentése.

Ennek talán a leginkább kifejező metaforáját Jorge Luis Borges írta meg a Homokkönyv – című novellájában:

A történet szerint a főhőshöz, aki ért a régi könyvekhez, egy nap egy mozgó könyvárus állít be:

– Nem csak bibliát árulok. Mutathatok magának egy szentkönyvet, ami talán érdekelni fogja. Bikanir közelében szereztem. – Mondja, majd kinyitotta a bőröndöt, és az asztalra tette a könyvet. Egy vászonkötésű, nyolcadrét kötet volt. Minden bizonnyal sok kézben megfordult már. Közelebbről megvizsgálva meglepett a könyv szokatlan súlya. A könyv gerincén ez volt: Holy Writ, és lent a Bombay felirat. – Valószínűleg a tizenkilencedik századból származik – jegyeztem meg. – Nem tudom. Sohasem sikerült kideríteni – válaszolt. Találomra kinyitottam. A betűket nem ismertem. A szegényes tipográfiájú, elnyűttnek látszó oldalakon két-két hasáb volt kinyomtatva, mint egy bibliában. A szöveg sűrű szakaszokba volt osztva. A felső sarkokat arab számjegyekkel látták el. Ekkor szólalt meg az ismeretlen: – Jól nézze meg. Soha többé nem látja viszont. – A kijelentésben fenyegetés lappangott, a hangjában azonban nem. Megjegyeztem a helyet, és összecsuktam a kötetet. Nyomban ki is nyitottam; de hiába kerestem a horgony tollrajzát, forgattam egyik lapot a másik után. Megszólaltam, hogy palástoljam zavaromat: – A Szentírás valami hindosztáni nyelvű változatáról van szó, nemde? – Nem. – Aztán halkra fogta a hangját, mintha titkot árult volna el: – A síkság egyik településén szereztem néhány rúpiáért és négy bibliáért cserébe. A tulajdonos nem tudott olvasni. Föltételezem, hogy amulettnek nézte a Könyvek Könyvét… Azt mondta, hogy könyvének Homokkönyv a neve, mivel sem a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége.

(Jorge Luis Borges argentín író „Homokkönyv” című novellájának részlete

Ez tehát egy példázat a Könyv, a Könyvek Könyvének végtelenségéről, hozzátéve, hogy ez a végtelenség belőlünk magunkból – az emberi lélek és az Isten találkozásából fakad.