2015. 10. 18. – Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 10.18.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Ef 5,15-21

Alapige:

15Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, 16kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. 17Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata. 18Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, 19mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, 20és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.

Prédikáció:

Pál apostol kiválasztott szavai az Efezusi gyülekezethez három téma körül csoportosulnak: az első az alkalmas idő, illetve az idővel való bölcs gazdálkodás, amely az Isten akaratának keresésére támaszkodik. A második a boldogság, az öröm igazi megélése, és egy rövid gondolat az engedelmességről. Mindhárom olyan dolog, ami éppen központi helyen van az életemben, de talán nem vagyok ezzel egyedül, mert az ember magán- és közösségi életét is alapvetően megszervezik ezek a körvonalak: idő, öröm/ünneplés, engedelmesség.

Illusztrációért nem kell a szomszédba mennünk. Gondoljunk csak a tegnapi templomszentelési istentiszteletre.  Egy hirdetésben korábban eltévesztettem, és hálaadó istentiszteletet mondtam a renovált templom újraszentelése helyett. Azért, mert számomra a hálaadó istentisztelet címke jobban kifejezi azt, ami ilyenkor történik, mint templomszentelés. Hogy miért? Többek között azért is, mert ószövetségi nyomon haladva, az szentté válik, ahova az Úristen „belép”, ami Istennel érintkezésbe kerül, az részesül az Isten szentségéből. A szentelés aktusa, az nekünk, embereknek fontos, hogy bennünk tudatosuljon az, hogy ez az épület az Isten tiszteletére, dicséretére van odaszánva, ez az épület kimondva is színhelyévé vált az Istennel való találkozásnak az igében és a szentségekben. A szentelés szó ebből éreztet valamit. Az istentisztelet Isten megszólítása, lényege, hogy elbeszéljük Istent és az ő cselekedeteit értünk Jézus Krisztusban. Ezen belül pedig a hálaadó istentisztelet megnyitja az ember szívét a köszönet és a további könyörgés szavára, mert Isten újból nagy dolgokat vitt véghez a közösség életében. Tartalmában igazán,  erről szóltak a tegnapi nap igehirdetése, imádságai és énekei is: hogy szívből köszönjük, Istenünk, amit kaptunk és kérünk, hogy hadd élhessünk vele tetszésedre, dicsőségedre, és a közösségünk épülésére.

            Amiért itt, most hálát adhatunk, az számomra egy májustól októberig tartó folyamat eredménye, egy manapság „szokásos” projekt, pályázat gyermeke. De pénteken, ahogyan itt beszélgettünk az előkészületek során, Csenge és én nagyon elgondolkoztunk, amikor könnyes szemmel azt mondták nekünk, hogy „…hiszen ti nem láttátok, hogy mi volt itt korábban”. Amikor minden fillér felhasználását át kellett gondolni, mert kevés volt. Akkoriban egy ilyen méretű felújítás elképzelhetetlen volt. De a gyülekezet mégis gyarapodott, a nehéz időkben is. Sok ember nagy áldozata nyomán, idővel, az idő és egyéb javak bölcs gazdálkodásával, küzdelmével, imádságával. Amit nem lát az a szem, amely épp csak becsöppen ide egy két éve. De vannak,akik itt élték és szolgálták végig az életüket. Vannak, akik visszatekintve a bőrükön érzik, mit is jelentett, és mikor volt az alkalmas idő. Vannak, akik visszagondolva egy kincsként szemlélhetik a múlt ívében Isten jelenlétének nyomatit azokon a történéseken keresztül, amelyeket véghezvitt az életükben, a gyülekezet életében, hol szűkebb, hol bőségesebb esztendőkben.

            Azt mondja az apostol az efezusi levélben, hogy az idők gonoszak. Érezzük, tudjuk ezt. Az idő kérlelhetetlen, nincs tekintettel arra, hogy milyen törékeny az ember elszántsága, az ereje, milyen véges az ember energiája, a gondolkodótehetsége. Az idő múlik, könyörtelenül telik a határidők, , az ígéretek, a tornyosuló feladatok felett, és a szép és értékes pillanatokban is úgy telik, mintha. Az idő kérlelhetetlenségét éreztük az itt folyó munkák közben májustól egészen most péntek délutánig. Ezzel kontrasztban pedig, emléktáblákat készítettünk a több, mint  1oo éves padlózatból. És majd biztosan megfestik 1oo év múlva is a jelenlegi, új padlónk csempedarabjait is! A mi versenyfutásunk az idővel ilyen kontrasztban áll Isten türelmével, hűségével, állandóságával.  Számos ige- és énekvers beszél arról, hogy Isten megcselekszi, amit eltervezett, hogy hűséges és nem hagy erőnkön felül kísérteni, és hogy megáll az ő örök kegyelme. Isten előtt „egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap”. És mennyire nehéz nekünk megérteni ezt az időtlenséget, hiszen kisgyermekkorunk óta sürgetnek bennünket a szükségeink, a vágyaink, az elképzeléseink. Egy kisgyermek nem tud várni, ha éhes, ha álmos, ott cselekedni kell. De a felnőttek is elvesztik a türelmüket nagyon sok helyzetben, a portán a sorban, a közlekedési lámpa pirosánál, vagy egymással szemben, amikor nem jutnak dűlőre egy helyzetben: miért nem érti, miért nem úgy csinálja, miért nem mondja… Az idő múlása körül mindig sok a miért?. Én magam is, tudom, hogy nehezen várok, sokszor nagyon türelmetlen vagyok, sosem sütök pl. olyat, amit éjszakára a hűtőben kell hagyni, és csak utána lehetne megkezdeni… a nagyon izgalmas eseményeket, rég várt találkozásokat alig bírom kivárni… és sokszor Istennel szemben is türelmetlen vagyok, miért nem teljesülnek a kéréseim, miért nem „én következem a sorban”, mikor változik meg valami, Isten  mikor nyilvánul meg számomra is látható és egyértelmű módon, mikor hallgatja meg az én imádságaimat… Hogy mi miért történik, azok a mi emberi kérdéseink, a várakozás-beteljesülés, várakozás-változás, egyáltalán várakozás-történés a mi időfogalmainkban létező viszonyok. A Biblia számos képpel érzékelteti, hogy az Úristen örök és állandó dinamizmusában, nem határidők és várakozási idők mentén szerveződnek a dolgok, hanem következmények és kölcsönhatások nyomán. Isten akarata és szeretete szervezi és mozgatja ezeket a kölcsönhatásokat, amelyeknek hamar nekifeszül az ember a türelmetlenségével, a várakozásban érzett értetlenségével. Pál szavai szerint nem türelemtréningre van szükség, hanem Isten akaratának a megértésére. Az pedig olyan, ami az érdeklődésben, a keresésben, kutatásban rajzolódik ki az ember számára. Isten dolgairól gondolkodni, Istenről hallani, olvasni, elmerülni a vele való közösségben, rácsodálkozni az alkotásaira és az ajándékaira – ezek azok, amikben megszületik az ember érzékenysége arra, hogy mi az Isten akarata. És ebben hozzáállásban és lelkületben születik meg az ember szíves engedelmessége. De így van ez az emberekkel való kapcsolatunkban. Minél jobban szeretünk valakit, minél jobban ismerjük valakinek a gondolkodását, a szándékait, a törekvéseit, annál könnyebben, szívesebben engedelmeskedünk, szülőnek, felettesnek, férjnek, feleségnek, Istennek…

            A tegnapi nap sokaktól hallottam, hogy jól esett a forralt bor, és sokak kezében láttam a vörösboros poharat is. Számomra a finom bor hozzátartozik az ünnepléshez. A borban van valami nemes és van valami nagylelkű. Isten mintha oly sok alkalommal kínálná fel nekünk: itt van igyátok,  mert finom! Igyátok és oldódjatok fel a görcseitekből. Itt van, igyátok, örüljetek őszintén, szívből mindannak a jónak, amivel betöltelek benneteket! Itt van, igyátok, mert gyógyít! És itt van, igyátok, mert ez az én vérem, mely tiértetek is kiontatott, bűneitek bocsánatára! Részegeskedni, mértéktelenségbe vinni bármit is, nem boldogság, ezt a szíve mélyén mindenki tudja. Ha ebbe a hibába esünk, ott valami gond van a mélyen, valami hiány, valami fájdalom… A bor mértékét már az ókori görögök is jól ismerték. Úgy tartották, hogy … (LP).

Hamvas Béla magasra teszi a mércét, amikor azt mondja, hogy „helyesen bort csak az tud inni, aki…”

Érezzük, hogy talán nem kell túlműveltnek lenni ahhoz, hogy az ember érezze, értékelje a jó bort. Hamvas Béla szenvedélyét érdemes elolvasni a Bor filozófiájában, de emellett, én azt gondolom, hogy elegendő az ember számára a nyitott szív, és a készség, hogy elfogadjuk az ajándékot, ami azért adatott, hogy felszabadítsa az örömünket és gyönyörködtessen bennünket ízei szépségeivel. Nem kell szembeállítani a bort és a zsoltárokat, meg lelki énekeket. Őszintén érzem és hiszem, hogy megférhet a kettő egymás mellett, ha szívből történik az élés bármelyikkel, mert a lelki énekek sem használnak önmagukban, ha nem szívből énekli őket az ember. Az egyik legjobb barátom, akivel gyakran egy pohár borral ünnepeljük a viszontlátást, még az egyetem ideje alatt, a latinszigorlat környékén küldött nekem egy latinnyelvű üzenetet telefonon. Miután valahogy sikerül megfejteni az sms-t, egy zsoltárrészlet volt benne. Mint kiderült, aznap azért kaptam a latin zsoltárt, mert az Útmutató igéje ez volt: mondjatok egymásnak zsoltárokat! Sosem gondoltam előtte, hogy ez ennyire egyszerű.

Isten akaratát kutatni, igazán örülni, ünnepelni, bort inni és engedelmeskedni – mindent csak őszintén, szívből szabad!