2015. 09. 20. – Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 09. 20.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Ef 3,14-21

Alapige:

 

14 Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által; hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok, az Isten mindent átfogó teljességéig. Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.

Prédikáció:

Kedves Testvérek,

ennek az igeszakasznak ma három pont adja számomra a vázát.

Az első az apostolnak az a mozdulata, hogy térdre borul Isten előtt. A második dolog az imádságának/könyörgésének a tartalma, ami tulajdonképpen maga a gyülekezet, a harmadik pedig a dicsőségmondás, amivel Pál az imádságát zárja. Egy lelkészkollégám ezt az igeszakaszt Jézus főpapi imádságával vonja párhuzamba, ez az apostol (vagy a nevét és tekintélyét kölcsönző szerző) levélbeli közbenjáró imádsága a gyülekezetekért, értünk.

  1. Tegnap, a presbitérium egy részével az Országos Presbiter Találkozón jártunk. Hasonló méretű, és programjait tekintve is hasonló felépítésű rendezvény volt ez a mi májusi missziói napunkhoz. Persze közel sem volt annyi részem a szervezésben és a lebonyolításban, mint a Nagytemplomban itthon, de mégis nagy volt bennem az empátia a szervezők iránt, mert tudom mivel jár egy ilyen alkalom. A technika, az időkeret, nagyon sok a rizikós tényező, és ha valaki hibázik, ha valaki nem pontosan végzi a munkáját, az mindenre kihat. Éreztem a tegnapi nap folyamán is a krízispontokat, amikor nem működik a vetítés, nincs hang a mikrofonban, túl hosszan beszélnek az előadók. Az ember ezeken a pontokon hajlamos eljutni a kétségbeesésig, odáig, hogy össze is omolhat minden, mert hirtelen minden előre felépített, bebetonozott váz olyan törékenynek tűnik. És ezzel kontrasztban pedig megszólal egy gyülekezeti ének, aminek olyan hangja és ereje van, hogy az ember minden kétségét és aggodalmát kiejti a kezéből, mert érzi, hogy ami itt történik, az valami fantasztikus. Számomra ilyen volt a tegnapi záróének, a Velem vándorol utamon Jézus. És a végén, persze, fellélegeztünk, hogy igen, vége van, sikerült, megvolt, megvalósult… és talán nem is olyan rosszul, mint néha éreztük menet közben.

Csodák bármikor történhetnek velünk. Persze, hogy mi a csoda, azt mindenki maga dönti el a saját kritériumrendszere alapján. És sokszor olyan élményeket élünk meg csodaként, amit más nem tud átérezni, ami másnak lehet, hogy nem is olyan különleges, vagy fontos. A csoda az életünkben mindenképpen egy nagyon személyes élmény, még akkor is, ha közösségben történik. És az is kérdés, hogy számunkra mi mozgatja a csodákat. Véletlen egybeesések? Sorsszerű történések? Vagy Isten keze munkája minden? Ezt nem is vonnám kétségbe, inkább azon érdemes itt elgondolkodnunk, hogy miért is tartjuk Isten jelenlétét és megnyilvánulásait olykor csodának ebben a világban? Sokszor megszégyenítő tapasztalat, de bizonyos dolgokat azért élek meg csodaként, mert képtelen voltam bízni abban, hogy Isten meghallgat és megsegít. Ilyenkor inkább választom a szkeptikusságot, a pesszimizmust, nehogy csalódjak, ha netán nem sikerül, és a kudarctól nehogy még nagyobbat csalódjak abban, hogy Isten nem hallgatott meg… De szeretném hinni és remélni, hogy csodák úgyis történhetnek, úgyis meglepődhetünk és Isten úgyis véghez vihet nagy dolgokat az életben, hogy erősen bízunk benne! De ehhez mindenképpen ugrani kell. A bizalomhoz, az Istenbe vetett reménységhez van egy pont, ahol ugrani kell az ismeretlenbe, a bizonytalanba, azzal a tudattal, hogy ebben az ismeretlenben majd valaki megtart, és nem rajtam múlik, hogy hova jutok. Ez egy halvány reménysugár ilyenkor az ember szívében, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell majd tennünk, de mégis, a megvalósulást, a sikert, a növekedést az Úristen adja. Isten Lelke tesz minket képessé arra a megfelelő időben a megfelelőt mondjuk és tegyük. És a nehézség, a feszültség itt rejlik a dologban, hogy az alkalmas idő nem rajtunk múlik, nem mindig tudjuk előre. Ez olykor egy vakugrás, tényleg képes leszek rá? Tényleg meg tudom csinálni? Tényleg megtettem mindent, aminek az eredményét várom? És van, hogy a bizonytalanság a végsőkig elkísér, mindaddig, amíg egyszer csak megelevenedik bennünk Isten ereje.

Az tud leborulni az Úristen nagysága előtt, aki megtapasztalta a csodáit. A csodák pedig leginkább ilyenkor törtnnek, amikor az ember beleveti magát a munába, a szolgálatba, amikor igent mond a kihívásokra. Amikor nagy dolgok valósulnak meg az életünkben, amelyről nem is álmodtunk volna, vagy úgy éreztük, erőnkön, képességünkön felüli a feladat – és lám, mégis sikerült, megvalósult!

A térd meghajtása alázatos mozdulat, van, hogy életesemények kényszerítenek minket térdre, de van, hogy magunktól, szívből hajlunk meg. A térdelő, imádkozó ember alázatos, türelmes, nyitott. És talán többet figyel, többet hallgat, mint beszél.

  1. Az apostol imádsága könyörgés a gyülekezetért, olvashatjuk úgyis, hogy könyörgés értünk. Azért, hogy megerősödjön bennünk az Isten iránti bizalom, az a lelkület, amit egyszer valahogyan elkezdődött bennünk, és hol így, hol úgy, de munkálkodik. Amikor megerősödik ez a belső ember, akkor az valami olyan, amire rácsodálkozhatunk mi magunkban is. Nem olyan, ami után sóhajtunk egyet, hogy de jó, hogy most sikerül szilárdabban hinnem, erősebben bíznom. Hanem valami olyan, ami megtörtént velem, ami átjárt, amit valaki megmunkált bennem. Talán a kegyelmi dolgok az életünkben ilyen retrospektív módon vehetőek észre leginkább, utólag, rácsodálkozva, amikor történik, vagy megtörtént…

Pál imádsága nem a sikeres életvitel és feladatvégzés céljaira összpontosít. A tájékozódás, tájékozottság igénye arra vonatkozik, hogy megismerjük Krisztus szeretetét, hogy képesek legyünk felfogni mi az igazi magasság és mélység, szélesség és hosszúság. Mert erre csak morzsákban csodálkozunk rá, vagy még úgy sem, ha Isten lelke nem nyit ki bennünket rá, nem tesz képessé az érzékelésre, érzékennyé a befogadásra. Krisztus szerete felfoghatatlan. Ahogyan, igazából minden az, ami Istenhez tartozik. A Filippi levélből ismerjük jó az áldásformulát: Isten békessége, mely minden értelmet meghalad… Nem lehet felfogni ezt a szeretetet és azt is nehéz, hogy, aki egyszer megragadott ez a szeretet, azt semmi ki nem ragadhatja ebből. Erről beszél Pál a Római levélben: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok,sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban van”. Ez az igazi csoda önmagában. És nem az, hogy én erre a sok kétségem közt egy-egy pillanatban ráeszmélek. Az már az Isten kegyelmének az ajándéka.

Az imádság központi, legfontosabb mondta ez, „hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok, az Isten mindent átfogó teljességéig”. Talán ez az egyetlen igazi kérés, amit megfogalmazhatunk Isten felé, az egyetlen alapvető kérés, amiből minden más sóhaj és könyörgés származhat: hogy Krisztus lakjon a szívünkben. Krisztus mozgassa a gondolatainkat, Krisztus irányítsa a cselekedeteinket, Krisztus indulata határozza meg az egész létünk irányultságát. Csakis ezzel párosulhat az a tájékozottság, hogy fel tudjuk fogni, amennyire az embernek lehetséges, hogy mi a szélesség s hosszúság, magasság és mélység, hogy tudjuk az életben: mi, merre, hány méter.

III. Az imádság dicsőségmondással zárul. Doxológia minden istentiszteleten elhangzik. Sokszor énekeljük is. De vajon őszintén, szívből, hányszor és mikor tudja tudja az ember? Nem kilóra mérjük az ilyet, kegyelem, amikor így történik. De amikor így történik, akkor az Isten dicsőségéről beszélő szavak átmossák az embert és meghajtják térdét, fejét. Már gyerekkorban megtanítottak rá, hogy dicsőségmondáskor az ember meghajtja a fejét. Nehezebb a mozdulat akkor, amikor a liturgiában az ember ezt hirdeti a gyülekezetnek, de bensőséges és csodálatos mozdulat akkor, amikor ezt hallom. Gyerekként megtanultam, felnpttként pedig szeretném megélni és szívből kimondani: „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen”.