2015. 09. 06. – Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 09. 06.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Gal 6,2-4

Alapige:

 2Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét. 3Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát. 4Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval. 5Mert mindenki a maga terhét hordozza.

Prédikáció:

A mai vasárnapon, amikor a teher-hordozás témáját teszi elénk bibliai alapigénk, Ferdinand Hodler svájci szimbolista festő egyik képét választottam kiindulópontnak. A kép eredeti címe „eurythmia”, ami jó ritmust jelent. Hodler a kép kapcsán így nyilatkozott: A halál úgy közelít hozzánk, hogy életünk minden pillanata egy szép, nyugodt mozdulat és egy azzal ellentétes másik. Egész életünket ez tagolja, ez ad neki valami egészen másfajta ritmust. A halál gondolata roppant erővé válik, ha tudatában vagyunk. Öt férfi, akik szembe mennek a halállal. Ők megértették mit jelent szellemi erővé változtatni a halált. Éppenséggel a halál permanenciája, folyamatossága az, amit meg kell értenünk.

Vajon mi az a teher, melyről Pál apostol beszél? Mi lehet az a teher, melyet egymástól átvehetünk, de ugyanakkor hordozzuk a sajátunkat? Ez a teher – ezek szerint nem vehető át teljesen. Ez a teher nem olyan, mint az iskolatáska, vagy a bevásárlószatyor, mely átnyújtanak, és attól kezdve az én terhem. Ez a teher ugyan hordozható más által is valamennyire, de ez nem változtat azon, hogy nekünk magunknak kell hordoznunk. Attól, hogy más segít, még nem szűnik meg ez a teher, csak könnyebbé lehet.

Általában félre szokták érteni a Pál apostoli szavakat. Többnyire elfelejtkeznek a magyarázók arról, hogy a végén azt mondja, mindenki a maga terhét hordozza. ez ugyanis nem a szegénység terhe, vagy nem a betegség terhe. Nem életünk körülményeihez kötődik. Ez a teher, melyről Ő beszél, egy egyetemes teher. Ilyen terhe mindenkinek van, és egyetlen ilyen teher létezik, ez pedig a halál, vagy pontosabban a mulandóság terhe. Annak a tudata, hogy mindannyian mulandóak, halandóak vagyunk.

Ahogy Hamvas Béla írja: A lélek kellős közepén, benn, mélyen elrejtve, a lélek halandósága ül. Ott ül ez a végtelen tünékenység, ez a fájdalmas veszendőség. Aki felébred arra a tudatra, hogy minden, így maga is halandó, annak lelke közepére beül ez a teher.

Korfu szigetének északi partján található Sidari, egy jelentéktelen kis település, de a homokos strandja igen népszerű. És ha az ember a homokból kiálló sziklákat figyeli feltűnik két, a parttól kissé távolabb lévő szikla. Ezek – a helyiek legendája szerint – kővé vált szerelmesek, és a legenda azzal egészül ki, hogy aki elúszik köztük, vagy átúszik a mindkét irányban nyitott barlangon – e tekintetben ellentmondásosak az útikönyvek, annak örökké tartó lesz a szerelme. 18 éve jártunk itt a feleségemmel. Minap felelevenítettük ezt az emléket. Mi nem úsztunk át a sziklák között, és még együtt vagyunk, persze még csak 18 év telt el azóta. Felmerül a kérdés: mi az, hogy örökké tartó szerelem? A nagyon sokáig tartó? Talán azok a szerelmesek, akik nagyon azt akarták, hogy szerelmük örökké tartson, azért váltak kővé, mert ezt a fajta sosem változó örökkévalóságot akarták, amilyen a kő. Gondoljunk a bibliai Lót feleségére, aki azért vált kővé, mert képtelen volt elhagyni a múltját, és benne maradt a régiben.

Pedig az idő könyörtelenül halad. A terhünk, mulandóságunk terhe pedig ott ül lelkünk mélyén, annak kellős közepén.

Más megfogalmazást adva ennek: mi vagyunk az idő. Nem csupán ismerjük az időt, nem csupán arról van szó, hogy ki vagyunk szolgáltatva neki. Ennél többről van szó. Mi magunk demonstráljuk az időt. Az idő illusztrációi vagyunk. Annyira eggyé válunk az idővel, hogy mi magunk válunk az idővé.

Mi vagyunk az idő. Az idő, és nem az időtlenség. Nem léphetünk ki az időből. És egy gyönyörű naplemente, vagy a csobbanó hullámok halk zaját hallgatva talán elfeledkezhetünk az időről, még talán úgy is érezzük, hogy megállítottuk egy időre, amikor egymás karjaiban őrizzük a csendet, mint a szentség legelemibb kifejezését. De egymás terhének hordozása, annak a titka nem a változatlanság, hanem az együtt változás. Nyilván lényünk egy részének ugyanannak kell maradnia, hogy személyünkben ugyanazok lehessünk, de ettől még mi vagyunk az idő.

Pál mondata egészében így hangzik: Egymás terhét hordozzátok, mert így töltitek be Krisztus törvényét. Mi is Krisztus törvénye? A szeretet parancsa. Tehát akkor töltjük be a szeretet parancsát, ha hordozzuk egymás halandóságának terhét, mialatt hordozzuk a sajátunkat is.

Éppen Jézus mutatta meg azt, hogyan lehet egymás terhét hordozni azzal, hogy otthagyta az örök mennyet azért, hogy belépjen az időbe, és velünk együtt szenvedje el a mulandóság terhét.

A szeretet nem más, mint az együtt változni-tudás, vagy változni – akarás művészete. A szeretet annak a készségnek az elsajátítása, hogy hogyan kell együtt változni az időben. Hiszen nincs rosszabb, mint úgy változni, hogy társunk nem változik velünk. Hogy nem követ minket ebben a folyamatban. Ezeknek a változásoknak fájdalmas vége szokott lenni. De ha ez a változás harmóniában, egymásra figyelve, egymástól impulzusokat nyerve együtt történik, akkor az egység megmarad, és szolgálja személyes kiteljesedésünket. És áldássá válunk egymás számára.

De ehhez az kell, hogy saját magunkkal tisztában legyünk. A régi emberek tudták, hogy a beavatás lényege, hogy az embernek át kell mennie hét szimbolikus kapun. És minden egyes kapun csak akkor mehet át, ha ott leteszi azt, amihez addig ragaszkodott: vagyont, hatalmat, szépséget, tudást és ki tudja még mit, hiszen ez egyénileg különböző lehet. A lényeg, hogy le kell tenni mindazt, amiről azt gondoljuk, hogy mi attól vagyunk valakik.

Bízik László, aki sokáig a Pestújhelyi Gyülekezet lelkésze volt, mesélte nekem, hogy amikor egy alkalommal Harmati Béla püspöknél járt, a püspök több befolyásosabb pozíciót is felkínált, mondván, hogy „Te is lehetnél valaki az egyházban”. Bízik László ekkor csak annyit válaszolt: de én nem akarok „valaki lenni” az egyházban. Azért mondhatta ezt, mert ő már ekkor átment ezeken a képzeletbeli kapukon, a beavatásnak ezeken a képzeletbeli kapuin, és már letette mindazt, ami akadályozta őt annak felismerésében, hogy az ember nem tarthat meg mást, mint önmagát.

Luther halálos ágyán mondott utolsó szavai is igazán ennek az összefüggésében érthetőek: koldusok vagyunk, vagyis le kell tennünk mindent, ami akadályoz minket annak felismerésében, hogy „ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát.” – ahogy Pál apostol fogalmaz.

Az ebben az eszmélésben való előrehaladás az igazi tett. Hogy nem azok tesznek bennünket értékessé, amiről korábban gondoltuk, hanem az ezekről való önkéntes lemondásunk. Hiszen úgyis meg kell mindentől válnunk, de nem mindegy, hogy ezt milyen szívvel tesszük.

Semmi voltunk csak az örökkévaló Istennel való szembenézés során lesz nyilvánvalóvá. Az Örökkévalóhoz képest a mi 70-80 évünk semmi. Ahogy a 90. zsoltárban áll: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő és nagyobb részük hiábavaló fáradtság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.”

És ennek a zsoltárnak a végén ez a kérés, ima fogalmazódik meg: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon.”

Ez azt jelenti, hogy ne csak az idő, hanem az Örökkévaló is – mint nagy szobrász – hagyja ott a kézjegyét rajtunk. Ámen