2015. 08. 30. – Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 08. 30.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Jób 14, 1- 6

Alapige:

Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal.

Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg.

Még az ilyen embert is rossz szemmel nézed, engem is törvénybe idézel?!

Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlen egy sem.

Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amit nem léphet át,

akkor légy hozzá elnéző, hogy békén lehessen, és legyen annyi öröme, mint egy napszámosnak!

Prédikáció:

„Szegény embert még az ág is húzza.” Jut eszembe a mondás, ha az ószövetségi Jób történetére gondolok. Az ő története próbatételekről szól. Bemutat egy életet, amely elszenvedi a az elképzelhető összes evilági veszteséget. Jób elveszíti vagyonát, ingóságait, elveszíti családját, gyermekeit és végül egészségét, testi épségét is. Egy színjáték az ő élete, ahol a Sátán vádolásában az istenfélő ember integritása, ragaszkodása kérdőjeleződik meg. Vajon az ember csak akkor és addig törődik Istennel, míg jól mennek a dolgai? Vagy, ha másképpen fogalmazunk: meddig tudja elviselni az ember a veszteségeit, szenvedését, fájdalmait zúgolódás, lázadás, istentagadás nélkül? Nem az Úristen indítványa az a példázatban, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket, illetve, hogy válaszokat keressünk rájuk, hanem a könyvbeli Sátáné. És igen, ma sem, első sorban, az Istenben bízó és Istenben megelégedett ember kérdései, aggodalmai ezek. A bizalom, a ragaszkodás, a hűség törékeny dolgok. Leginkább a krízis idején mutatkozik meg gyökerük, erősségük. Ha a magam életére tekintek, csak szégyenkezhetem azon, hogy mennyiszer nem értékelem és nem adok hálát azért az életért, amit élhetek. Mert sokan vannak körülöttem, akik nehezebb körülmények között is jobban meglátják Isten gondviselését és mindenért hálát tudnak adni, amilyük van. Szélsőséges dolog az a mértékű veszteség, amelyet Jób elszenved. Nincs is ilyen, gondoltam korábban, de mostanában az illusztrációt a valóság egészen közel hozza hozzánk: vannak életek, melyek számára a puszta egzisztálás mellett semmi nem maradt… Sokan törődnek velük, sokan nem. De valahogyan túlélnek ők is, a kérdés számomra az, hogy milyen hittel, milyen istenképpel a szívükben, függetlenül attól, hogy keresztények vagy muzulmánok…

Ismerjük jól Jób történetét, Isten embere szenved és panaszkodik, nagy megállapításokat tesz. „Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal.”. Ez a kijelentés általános érvényű, minden embert anya szült erre a világra… Régebben azt mondták a várandós nőre, hogy áldott állapotban van. Ma leginkább azt mondjuk: terhes. Beszédes lehet ez a változás, az emberi élet verbális szinten már magzat korában is terhet jelent?! Milyen kilátásokkal születünk így a világra? Sok jót nem ígér és ahogyan Jób is lamentálja, ez a rövid és mulandó élet tele van szenvedéssel és nyomorúsággal. Értjük ezt, hiszen az ember minden nap viszontagságok sorain megy keresztül, küzdve küzd, de a Madách-i mondattal szemben egyre kevésbé bízik. A sorsunk és nehéz életünk felett való panaszkodást nem mi találtuk fel, sőt a kemény munkát kívánó élet sem a XXI. század sajátja. A Biblia és a történelemkönyvek lapjairól tudjuk, szüleink, nagyszüleink meséiből ismerjük, hogy a mindenkori ember élete ilyen. Ellenben attól aktuális Jób mondata, mert Isten a mindenkori törékeny és mulandó életű emberhez itt is és most is szól, itt is és most is figyel rá. Isten nem kizárólag a szenvedéseinkben és nehézségeinkben jön közel hozzánk, de fontos tudni, hogy az életünk viszontagságai nincsenek rejtve előtte. Nem az a bizonysága ennek, ha jóra fordulnak a dolgaink vagy bejönnek a számításaink, hanem az az érzés és tudás, hogy nem kell egyedül szembenéznünk a kihívásainkkal, mert valaki, tőlünk hatalmasabb kezében tartja az életünk történéseit. A krízishelyzetek pedig olykor még a legkeményebb lelkeket is megtörik és Istenhez hajtják az embert. Szeretek így gondolni Jób történetére, arra, hogy a legnagyobb kiszolgáltatottságban és megpróbáltatásban sem fordul el Istentől. Nem hagyja szó nélkül azt, ami történik vele, de Isten ajtaját veri a keserűségével. Nem fordul el, nem máshol keres válaszokat, hanem Istent faggatja, vonja kérdőre, olykor akár kemény szavakkal is. Akinek őszinte és élő kapcsolata van Istennel, az nem udvariaskodik az imádságaiban. És ez biztatás számomra is és számotokra is: Hogy, ‘mondd már ki’, ‘mondd már el’, hogy mit akarsz, hogy mi a rossz, hogy mi fáj, hogy mit nem értesz, hogy mi a baj…És itt nem az indulaton, hanem az őszinteségen van a hangsúly!

Az igeszakaszban két természeti kép példázza az élet mulandóságát. Az érdekesebb a virágról szóló, ami kihajt, majd elfonnyad. Mint a természet kicsiben. Csalfa a gyönyörködés a világ színeiben, a növények szépségében, csalfa a természet gyümölcseinek élvezete, mert mint az árnyék úgy tűnik el nyomtalanul minden szemfényvesztése a hulló levelekben, a kopár erdőkben, a magokra fonnyadt húsokban. Azonban azzal, hogy tavaszra újrahajt és újraéled minden, kétségünk sem férhet ahhoz, hogy ezt a rendet, benne az elmúlással Isten rendelte és irányítja. Jób, még ha keserűséggel is beszél, de meg van győződve erről: „Ha meg vannak határozva napjai…ha határt szabtál neki, amit nem léphet át…”. Az ehhez hasonló határozott kijelentések egyértelművé teszik Isten és ember különbözőségét. Mi az, ami Isten kompetenciája és amibe az ember ha megfeszül sem tud beleavatkozni. Ennek az egyértelmű helyzetnek a felismerése azonban a biztonságon túl a beletörődés és a lemondás érzését hozza magával. Jób hangneme a szenvedő ember kétségbeesése, szemrehányása, kicsit a beletörődése is. Jób egyenesen és mégis alázattal beszél Istenről és Istenhez. Elmondja, hogy mulandó az ember, nyomorult és ennek ellenére Isten mégis sanyargatja. Sorsa ítélet. Ítélet, azaz büntetés, de mi volt a vétke? A történet más részeiből kiderül, hogy Jób értetlen, mert ifjúkori vétkei, amelyeket megbánt már olyan régen voltak, hogy nem róhatóak fel és fiatalkorában nem kérhető még teljes felelősséggel számon. Felnőtt korában pedig saját megítélése szerint nem tett semmi olyan nagy bűnt, amiért Isten ennyi szenvedéssel sújthatná. „Engem is törvénybe idézel?”- szegezi Istennek a kérdést. Az ember eredendő bűnösségével tisztában van, kimondja, hogy nincsen egy tiszta életű ember sem Isten előtt, de a mindenkiben meglévő tisztátalanságnak épp elég nagy büntetése az élet mulandósága és végessége.

Jób története egy nagyon jól megszerkesztett tanmese. Neve is beszédes: az eredeti ellenségnek lenni gyökből „akit megtámadtak” jelentéssel bír. Más elmélet szerint a név akkád eredetű, a „hol van atyám (Isten)?” felkiáltásának jelentésével. A történészek következtetései alapján az utóbbi látszik valószínűbbnek, de a könyv mondanivalóját mind a két értelmezés támogatja. A könyv nem szerzője, hanem főszereplője nevét viseli, de a szenvedés és megmérettetés személyessége azt sugallja, a szerző Jób bőrébe bújva mondja el saját bőrén megtapasztalt nyomorúságokat. Az a hangnem, amit Jób megenged magának, az Istennel való kapcsolatának mélységét és személyességét mutatja. Jób barátai is megjelennek a színen, és, bár dicsőítik Istent, nem szólítják meg, ilyen természetű viszonyra nincs igényük. Isten a könyv végén egy mondatával igazolja is ezt: „Nem beszéltetek rólam oly igazán, mint az én szolgám, Jób”. Jóbnak nincsenek már illúziói, amikor végső elkeseredésében imádkozik: „…akkor légy hozzá elnéző, hogy békén lehessen, és legyen annyi öröme, mint egy napszámosnak”. Nem érti és igazságtalannak tartja Isten csapásait. Mivel tisztában van azzal, hogy Isten rendeléseibe nem avatkozhat bele, nem tehet ellene semmit, megszületik benne a lemondás, a közöny. Számomra ez a legijesztőbb állapot, amibe az ember kerülhet: az érdektelenség, a közöny. Amikor Isten mindenhatóságára csak, mint a megváltoztathatatlan kiszolgáltatottságunkra tudunk gondolni, akkor lehet, hogy a passzivitásban csak annyit kérünk Istentől, hogy hagyjon békén. Ahogyan Jób fogalmaz: hogy az ember „békén lehessen”. Nagy feszültségei ezek nem csak Jób könyvének, de az egész keresztyénségnek. Isten jogos vagy jogtalan ítéletei, szenvedés és áldás, bizonytalanság és rend, hit és érdektelenség…

Az igeszakasz a hívő élet feszültségeinek felvázolásával akkora űrt teremt, amelyet önmagában még Jób „kárpótlása” sem tud betölteni a könyv végén. Hiszen helyreáll a rend, Jóbnak újra lesz vagyona, újra lesz családja, születnek gyermekei, meggyógyul ő maga is…És a krízisidőszakokat a mi életünkben is rendre felváltják jobb, könnyebb, boldogabb periódusok. Isten szeretett minket és gondoskodott rólunk a nehézségek között és ugyanez érvényes a sikerekben is. Nem az enyhülés, vagy jóra fordulás az ő feszültségoldása életünk kérdéseire és ellentmondásaira. Nem kerülhető ki, amit Jézus Krisztusban értünk tett, hogy ne kelljen összetörnünk és belehalnunk ezekbe a feszültségekbe. Jézus Krisztusban nem szűnnek meg az ellentmondások, nem lesznek könnyebbek a terhek, nem lesznek egyszerűbbek a megoldandó feladatok, de Jézus szeretetéből és erejéből, valahogyan mégis képesek vagyunk elhordozni, megoldani, kiállni azokat. Jézus szeretetéből még arra is képesek vagyunk, hogy boldogok legyünk, hogy élvezzük az életet, hogy meglássuk a szépségeit, a fényeit, az édességét, a csodálatos összetettségét. Isten kegyelmének az ajándéka, hogy nemcsak túlélhetjük, hanem átélhetjük, megélhetjük ezeket a feszültségeket, mert ez nem spórolható meg. Jézusért egyszerre vagyunk porból vett teremtmények és a Szent Isten teremtettjei, egyszerre vagyunk törékenyek és erősek, és egyszerre vagyunk hamisak és igazak.

Jób szenvedései közt, imádságában csak nyugalmat kér Istentől, míg Jézus szavai utolsó tusakodásai közepette így imádkozik: „Atyám, ha lehetséges távozzék el tőlem ez a pohár; mindazonáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem, amint te”. A tanító, ember Jézustól szeretet parancsán túl ez a legfontosabb, amit meg kell tanulnunk: az imádság, a beszélgetés, az odafordulás Istenhez! Jób története felszabadít bennünket a frázisok, a szépen körülírt gondolatokra való törekvések alól. Ha az imádság poézisként tör fel belőlünk, hát legyen, de amikor összecsapnak a hullámok, amikor szétfeszíti az embert a keserűség, a kilátástalanság, akkor van, hogy ordítva, dörömbölő kezekkel kell verni Isten ajtaját. Nem kell ezt szégyellni, nem kell ebben még jobban összetörni, hanem ki kell mondani, ki kell kiáltani. Amikor már nem marad semmi az ember kezében, akár lelkileg, akár fizikailag, előtte sem, de akkor már végképp nincs értelme színt játszani, taktikázni, vagy óvni a büszkeséget. Fel lehet tenni a kérdést egyáltalán, hogy van Isten? … Mert hitünk és reménységünk szerint Isten lehajol és közel jön ahhoz, aki keresi és kutatja őt, nem marad néma ahhoz, aki megszólítja, faggatja, és megáldja azt, aki tusakodik vele!