2015. 08. 23. – Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 08. 23.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

2 Kor 3,4-11

Alapige:

4Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt. 5Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van. 6Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. 7Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, 8hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata? 9Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata! 10Sőt ami ott dicsőséges volt, már nem is dicsőséges az azt felülmúló dicsőség miatt. 11Ha ugyanis a mulandó dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó.

Prédikáció:

Kedves Testvérek!

Nem emlékszem, vagy mióta csak az eszemet tudom, hogy lett volna ilyen Augusztus Huszadika. Mikor 6 körül felkeltem, és láttam, hogy borús az ég, és hallottam az eső hangját, azok a szervezők jutottak eszembe, akik különösen nyugtalanul fürkészhették ugyanígy kora reggel az eget. Nem alhattam túl sokáig aznap, mert nagyfiamnak háromnegyed 7-kor már a zeneiskola előtt kellett lennie. Nagyfiamról tudni kell, hogy az elmúlt években esőkabátot nem sikerült még felvetetni vele. Az a véleménye, hogy minden esőkabát beázik, úgyhogy nem volt könnyű a helyzet. Arra sikerült rábeszélni, hogy a zenekaros egyen-póló alá vegyen fel egy másikat, hiszen az úgysem látszik. Még arra is hajlandó volt, hogy az esőkabátot elvigye, végszükség esetére, de mint kiderült az a táskában volt és ott is maradt a virágkarneváli menet egész idején. Aztán ahogy láttam sorra a 13 fokban, a szakadó esőben felvonulni a tánccsoportokat, vállatlan ruhákban, mely alig takarta csupasz testüket, arra gondoltam, hogy másnak több aggódni-valója van, mint nekem. Akkor még nem tudtam, hogy a menet le lett rövidítve, és mindössze a Főnix-Csarnokig mentek, és ott forró tea várta őket.

Fiam végül is megúszta meghűlés nélkül.

Otthon pedig azon gondolkoztam, hogy nem mások, mint az a sok-sok önkéntes mentette meg a virágkarnevált. Olyan önkéntesek, mint például a fiam, olyanok, akik nem kaptak ezért semmilyen ellenszolgáltatást, pénzt azért, hogy a huszadika előtti hetüket erre áldozták, mindennap három órás próbákon vegyenek részt, és aztán a lehetetlen körülményekkel mit sem törődve végigcsinálják a menetet, és a legjobbat nyújtsák, amikor eljön a várva várt pillanat és odaérnek a lelátók elé. Ezek az önkéntesek nem voltak szankcionálhatóak. Ha például az amúgy is sokáig alvó fiam kinézve az ablakon azt mondta volna, hogy végül is van nélküle is elég trombitás a zenekarban, nincs kedve hozzá, nem ér meg neki egy tüdőgyulladást ez a virágkarneválon való részvétel. Akkor ennek a döntésének nem lett volna már következménye, mint hogy valahogy nélküle is elfújták volna a trombitások a szólamukat, de mi lett volna, ha az összes trombitás hasonlóan gondolja?

Min múlnak dolgok? Azon a lelkesedésen, ami a semmivel sem szankcionálható, nem a büntetéstől való félelmen tájékozódó, csak a belső elszántságon alapuló önkéntes vállalást jelenti.

Amiről Pál apostol beszél ebben az újszövetségi szakaszban, az hasonló ahhoz, amiről ez a kis példa-történet is szól, a virágkarnevál megmentéséről. Ezek a belső erők igazán akkor válnak láthatóvá külső szemlélő számára, amikor válság van, amikor rendkívüli helyzet van.

Pál apostol alapkérdése az az, hogy miként, hogyan valósul meg valami. Valami, aminek sok buktatón, akadályon kell átjutnia. És arra a megállapításra jut, hogy a kulcsfogalom az a hikanosz-szó. Ezt a görög szót igen nehéz magyarul egy szóban lefordítani.

Jelenti azt, hogy valaki valamit ügyesen megold, jelenti azt a helyzetet, amikor valaki bort tölt a poharunkba, és mi szólunk, hogy köszönjük, elég lesz. De jelenti azt is, hogy valaki megbízható, hogy – a példára visszatérve, nem fog 20-án reggel a katasztrofális időjárást látva inkább az ágyában maradni.

Az ógörög hőskölteményekben még igei használata is előfordul, ott pedig azt jelenti, amikor álomban ihletet kap valaki.

Hát ilyen szerteágazó annak a jelentése, ami Pál apostol szerint önmagunktól, a magunk erejéből nem tudunk produkálni.

Némi logikai ellentmondás mutatkozik akkor, ha ezt a szerteágazó fogalmat mi egyszerűen „alkalmasságnak” fordítjuk. Hiszen aki volt már alkalmassági vizsgán, az tudja, hogy ott csak magára számíthat. Saját ügyességére, hosszasan kifejlesztett készségeire, épségben megőrzött testi adottságaira. Sőt, szerintem alkalmasságot Isten nem tud adni. Amit ő adni tud, az messze túl van az alkalmasságon. Amit Ő tud adni, az az ösztönzésnek, a cél találásnak, az egymás iránti felelősségnek és egymásra figyelésnek az alapja, az, ami itt is hétről – hétre megismétlődik, hogy az istentisztelet székei nem maradnak üresen.

Mi a legtöbb, amit adni tudnak nekünk? Mi a legtöbb, amit kaphatunk? Az, ha ösztönzést adnak nekünk, ha impulzust kapunk ahhoz, hogy elinduljunk arra, amerre már rég készülünk, de még nem voltunk elég elszántak hozzá, hogy megtegyük. Mit tett Jézus a tanítványaival? A három – vagy talán csak egy év alatt olyan impulzusokat adott, mely alapján el lehetett kezdeni a tanítványi hálózat kiépítését a Római Birodalomban. Ezért mondhatja Pál apostol, – aki ebből sajnálatosan kimaradt – hogy Az Úrtól, vagyis Jézustól van a mi „hikanosz”-unk, a mi ösztönzésünk, a mi ihletünk. Hiszen ez volt Jézus módszere – fejtől fejig haladni, és ösztönzést adni. Impulzust, motivációt adni az embereknek ahhoz, hogy ahhoz a csapathoz tartozzanak, amelyik jobbá, Isten-arcúbbá akarja tenni a világot.

Akinek van gyereke, és az már iskolás korú, vagy járt egykor iskolába, az tudja, hogy a legnagyobb dolog, ha egy tanár motiválni tudja a gyereket, akit reá bíztak. Hány éve kínlódunk azzal, hogy egyik-másik gyerekünket nem tudja a tanár kellően motiválni, és ezért teljesítménye nem megfelelő. Egy darabig úgy gondolja az ember, hogy a motiváció egyfajta megtanulható technika, és hogy a tanár rossz technikát alkalmaz, azért nem sikerül neki a megfelelő módon motiválnia a gyerekünket. Aztán egy idő után rájöttem, hogy a motiválás nem tanulható. Nem azon múlik a motiválás képessége, hogy ki mennyit tud róla, mennyit tanult, vagy olvasott róla. Amikor létrejön a motiválás, amikor megtörténik, hogy egy gyerek motivált lesz, az pedagógusi karizma.

Ez nem számon-kérhető, ez nem része a munkaköri leírásnak. Ha létrejön,az csoda. Az éppolyan transzcendens esemény, mint az inkarnáció, vagy a Szentlélek Kitöltése.

Pál apostol – felolvasott igénkben – hosszan hasonlítja a Mózesi törvény és az ÚJ Szövetség alapjainak másságát. De itt elhangzik egy kulcsfogalom: a Lélek Szolgálata.

Mi más a Lélek Szolgálata, ha nem annak felismerése, hogy „hikanosz”-t, vagyis kellő ösztönzést, motivációt csak Isten adhat? Mi módon tudunk a lehető legnagyobb teret engedni a Lélek számunkra való térnyerésének, helykeresésének, ha nem azzal, hogy képzeletünk nyitott a Lélek megnyilvánulására.

Ehhez, ennek a szélesre nyitáshoz egy konkrét példát kívánok elmondani:

Égerházi Imre festőnek egy alkalommal Szíj Rezső művészettörténész tette fel a kérdést, hogy: Neked nem felmenőd az Egerházi Képíró János? Róla azt lehet tudni, hogy I. Rákóczi György fejedelem Váradon, 1631-ben címeres levelet adományozott, melynek címerét is ő maga festette. Az oklevél elmondja, hogy az ifjú nemes Egerházi János már gyermekségében tanulásra adta magát, s a festőművészetben nagy előhaladást tett. Több kiváló embernek, de különösen Bethlen Gábor fejedelemnek dolgozott, s kitűnt az arany, ezüst s velük a különböző választékos színek kezelésében és csodálatos alkalmazásában. A nemeslevél külön kiemeli, hogy ő festette a fejedelem alvinci és gyulafehérvári palotáinak mennyezetét; de ezen kívül ő javította ki a gyulafehérvári kisebb torony óraköreit, azok számjegyeit, a torony fedelét pedig zöldre festette. A máig megmaradt műve a Gyulakautai Református Templom kazettás mennyezete. Amikor Égerházi Imre festő egy alkalommal ellátogatott ide, akkor a meglepetéstől elállt a lélegzete, mert felismerte a mennyezeti kazettákon azokat a motívumokat, formákat, színeket, melyeket a festményein ő maga szokott megjeleníteni, és amiről úgy gondolta, hogy az ő saját művészetét karakterében meghatározzák.

Nem is vagyunk tudatában annak, hogy milyen hatások alatt vagyunk. Talán az sem döntő, hogy mit gondolunk családi meghatározottságunkról, mert az úgyis erősebb annál, mint amit naivan gondolunk róla.

A Lélek szolgálata tehát különös dolog. Lehet, hogy amit teszünk, több generáció óta gyűlő feladat, küldetés, „hikanos” – ahogy Pál apostol mondja.

Hiszen Isten biztos, hogy hosszú távban gondolkodik. Sokkal hosszabb távban, mint mi, hiszen csak mi sietünk. A dolgok csak nekünk sürgősek. Ő ráér. Neki ezer esztendő annyi, mint egy nap. /2 Pét 3,8

Pál apostol, aki ílyen szépen írt a Lélek munkájáról, máshol arról szólt, hogy: „…meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára..” Fil 1:6

A határidő ebből jól látszik: nem idén, vagy jövőre, hanem Jézus Visszajövetele a határidő. Addig dolgozik, működik közöttünk Isten, Jézus Krisztus Által, a Szentlélek közreműködésével. Lehet, hogy amit az 1600-as években kezdett el, azt 2020-ban fogja folytatni, és minderről talán magunk semmit sem tudunk, csak egykor majd – amikor majd színről színre látunk, akkor fog számunkra összeállni a teljes kép, melyben mindannyian nagy örömmel gyönyörködhetünk. Ámen