2015. 08. 02. – Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 08. 02.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Jer 1,4-10

Alapige:

„4 Így szólt hozzám az Úr igéje: 5 Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. 6 De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok! 7 Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! 8 Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! – így szólt az Úr. 9 Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most a szádba adom igéimet! 10 Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!

Prédikáció:

Jeremiás elhívása egy ismert történet, szép szöveg, szép és szívhez szóló mondatokkal. A próféta elhívása a mai világban könnyen megfeleltethető, első sorban egy lelkész elhívásának, másodrenden valamilyen egyházi szolgálatba állók elhívásának, kántorénak, felügyelőének, hittantanárénak. Négy dolog azonban túlmutat az igeszakasz szavaiban a lelkészi, vagy más egyházi pályák világán. Olyan pontjai vannak ennek a szövegnek, amelyek a minden ember életében előforduló érzéseket, fordulópontokat írják le.
Az első ilyen, Istennek az a mondata, amit oly sokszor hallunk idézni: “mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek…” Ez valami olyat mond el rólunk és a minket teremtő Istenről, ami az ember egyik legmélyebb vágyát, igényét érinti meg. Azt, hogy ismerjenek. Ez az egyik olyan dolog, amitől, talán, a legjobban félünk és amire talán a legjobban vágyunk. Hogy legyen valaki, aki igazán, mélyen, kívülről-belülről ismer, tudja és érti a szavainkat, a kimondatlan gondolatainkat, átlát a cselekedeteinken. Vágyunk arra, hogy legalább egy valaki szeressen és elfogadjon és megértsen, de ne csak azért értsen meg, mert szeret és elfogad, hanem mert átéli és úgy érti, ismeri az összefüggéseinket. Az Istennel való kapcsolatunk, ilyen fokon, talán csak a szülő-gyermek, illetve a férfi-nő kapcsolatban képeződhet le az összetartozásban, egymásra hangoltságban. Van, aki megtalálja és megéli ezt, van, aki örökre keresi és vágyik rá. Olyan kapcsolatokra, amelyekben nem kell magyarázkodni, amelyekben nem kell indokokat, érveket felsorakoztatni, magunkat, a dolgainkat igazolni. Olyan kapcsolatokra vágyunk, amelyekben nemcsak elfogadnak, hanem igazán meg is értenek minket, a lényegünket.
Christina Aquilera egy énekesnő, igazán híres 6-8 éve volt. Karakteres hangja mellett szerette feszegetni a határokat a témaválasztásban, nem a végletekig, de volt egy-két figyelemre méltó gondolata. Pl. a Beautiful című szám, ami magyarul annyit jelent, hogy ‘szép’. (Nem fogom levetíteni, mert félek, hogy nem talál megértésre, de mégis, hadd beszéljek róla):
 Az énekesnő értelmezésében nemcsak egy szál sárga gerbera lehet szép, azaz, nemcsak az, amit a közízlés szépnek ítél meg bizonyos kritériumok, normák alapján. Csupa peremen élő emberekről énekel, akik meg is jelennek a zenéhez készített videóban. Egy meleg férfi pár, egy transzfesztita férfi, egy anorexiás lány, egy vézna kamaszfiú, egy kiközösített fogszabályzós kislány, egy piercinges punk fiú… Csupa olyan ember, akik azt élik meg, hogy se nem szeretik, se nem értik őket. Mert mások. Azt élik meg, hogy nem értik az emberek a lényegüket, mert nem férnek bele az ízlés felállított kereteibe, a köz- és sokszor a vélt keresztény erkölcs kritériumaiba. Általánosságban a társadalom befogadásának határai szűkek számukra, könyörtelenek velük szemben. Nem arról van szó, hogy miért nem szép, vagy miért nem helyes, ha mondhatunk ilyet egyáltalán, hogy két férfi csókolózik, vagy, hogy valakinek testékszerei vannak és égnek áll a festett haja, hanem arról, hogy mit él át az ember olyankor, amikor azt érzi, hogy nem illik bele ebbe világba az ő igazi valójában. Ezek az emberek az énekben megjelenítik azt az idegenségérzetet, amely bárkiben, bennünk is megfogalmazódhat: hogy nem illünk egy közösségbe, nem illünk a társadalomba, nem illünk bizonyos körökbe, vagy, akár, hogy nem vagyunk valók erre az egész világra, vagy mert nem vagyunk elég jók, okosak, szépek, nincsenek meg a képességbeli vagy anyagi adottságaink, vagy csak mert egyszerűen mások vagyunk. Nincs társunk, nincs közösségünk, nincs helyünk a világban, mert kilógunk, mert mások vagyunk. Ki ebben, ki abban, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. De a szükség ugyanaz: ne kötelességből szeress és fogadj el; ne értékelj, hanem érts meg; ismerj  meg és értsd meg a lényegemet! … A klipben megjelenik a kiút keresése is. Ahogyan a vékony karú kamaszfiú emelgeti a súlyokat. Ebben benne van az összes erőfeszítésünk, a lelki súlyemelések, a konkrét fizikai törekvések, a leplezés, a változtatni akarás, hogy valahogyan passzoljunk, abban a reményben, hogy azt könnyebben befogadja a világ. Talán, ha mások leszünk, akkor valaki majd érti a nyelvünket…
Ahhoz, hogy Isten bármit is kezdhessen velünk, hallanunk kell, és meg kell értenünk azt a kapcsolatot, ami közöttünk van. Nem azért, mert ez feltétele Isten cselekvésének, hanem mert ezek a lépcsőfokai. „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt világra jöttél megszenteltelek”. Nemcsak lelkészi szolgálatra, nemcsak prófétaságra, hanem létező, számító és nyomot hagyó emberré ebben a világban. Azt nem tudjuk belátni, hogy minden emberi életnek konkrét célja van, hiszen látunk, olyan életeket, és olyan halálokat, amelyeket nem értünk, amelyet ellentmondanak a logikának, vagy éppen a hit bizonyos meggyőződéseinek. Helyesebb inkább azt mondani, hogy minden életnek értéke és értelme van. Isten senkit sem teremt feleslegesen, vagy hiába. Az, hogy célt találunk-e az életünknek, az a személyes utunk kihívása. És ennek a keresése Isten szavában vet alapot: Isten már ismer bennünket a kezdetünk előttről fogva. Nem nyel egyet keresztény szeretetből, hogy elfogadja, amilyenek vagyunk, hanem ismer és érti a lényegünket.
Ennek a következő pontja pedig, hogy keresi a kapcsolatot, a nyelvünket, amelyen megszólít és feladatok, célok felé vezet minket. Az is lehet, hogy konkrét látomásokban, de lehet, hogy éppen olyan lehetőségekben, kapcsolatokban, örömökben vagy éppen tragédiákon keresztül, melyek összefüggéseit csak később, visszatekintve látjuk meg. Az életünk kihívások sora: amikor először be kell lépni egyedül az óvodába, amikor előszőr kell megjelenni valami idegen helyen támogatás, segítség nélkül, pl. orvosnál, amikor meg kell írni egy érettségit, vagy eredményesen jelen lenni egy állásinterjún, vagy kimondani az oltár előtt, hogy igen, vagy szembenézni a halállal az utolsó pillanatban, amikor vége van… A feladatvégzés, a helytállás, de akár a puszta jelenlét egy olyan közegben, ahol idegennek és oda nem illőnek érzem magam, az szorongással, kétségekkel jár: nem vagyok elég jó, elég szép, elég tehetséges, egyáltalán, közel sem alkalmas feladatokra. Még a legmagabiztosabbakat is megtalálják olyan helyzetek az életben, amelyekben meginog az a tapasztalat, hogy persze, menni fog, mert megoldunk mindent! Isten beleszól a kétségeinkbe: „Ne félj, mert én veled leszek!”… Viszont, ebből nem kell üres optimizmust csinálni. Isten nem azt mondja, hogy mert veled leszek, akkor minden sikerülni fog, akkor be fognak jönni a számítások, akkor üstökösként ível a pályafutás, és majd csak úgy csillognak a sikereink, mert szárnyakat kaptunk minden lehetetlen feladatban. Ez is megtörténhet, de az ígéret valami sokkal mélyebb dologra vonatkozik: arra, hogy akárhogyan alakul, akármennyit sikerül teljesíteni,az úgy lesz jó, mert Isten ott lesz, minden az ő jelenlétében történik. Isten felemeli a megfelelés, a teljesítmén kényszereit; ismeri a működésünket, azt, hogy miért jó valami, amit jól csinálunk, és miért nem sikerül valami, amit elrontunk, vagy amiben gyengék vagyunk. Nem kell magyarázni, nem kell indokolni, menteni az életünket, a dolgainkat. Nyitott könyv vagyunk egy olyan tenyérben, amely nem tapos bele ebbe a nyitottságba, hanem félti és védi ezt a nyitottságot: a törékenységünket, a sebezhetőségünket. Mert ismer és ért minket már a kezdetünk előttől fogva. Ez az Isten küld el minket: „Menj, ahova csak küldelek…”, csináld, amit csak mondok, mert ez a lényeg, hogy menj és csináld, hogy benne legyél…
És a negyedik dolog az igeszakaszban a tartalom, az elhívás, a küldetés, a megtalált életértelem tartalma. Ami szintén nem egy üres ígéret a dicsőségről és a nehézségek elkerüléséről, mert van, hogy nehéz szavakat kell mondani. Van, hogy nehéz döntéseket kell meghozni. Van, hogy le kell rombolni valamit, hogy helyette új, jobb épülhessen. Például a bennünk élő falakat, a hagyomány, a neveltetés, a kultúránk azon falait, amelyek „keresztény” alapon szelektálnak ki embereket közösségekből, társadalmakból, a saját életünkből, mert mások, mint mi vagyunk. Számos területen, számos tekintetben, számos mértékben, de mások… Biztos, hogy bizonyos közösségeknek, de lehet, hogy egész társadalmi rendszereknek kellene újjászerveződniük, új alapokra épülniük, ahhoz, hogy ez a világ egy ne idegen, hanem élhető legyen a bármilyen szempontból peremen élők számára. Nemcsak a melegek vagy a fogszabályzósok számára, hanem az éhezők, az analfabéták, a menekültek, a kövérek, a fogyatékkal élők, a depressziósok, az „elviselhetetlenek” számára is…
Az „idegent” Isten szava beemeli a teremtett világba azzal, hogy elmondja, ő már nagyon régóta ismer, értékel és védi azt a törékeny, sebezhető valakit, aki ott, legbelül vagy. Isten a jelenlétét ígéri az útkeresésben, megemeli a kétségek, az elvárások vállakat nyomó terheit és megkímél a mentegetőzéstől és indoklástól, mert tudja, érti, ki vagy. Isten méltóságot ad az életednek a legmélyebb szégyenérzetedben, amit afelett érzel, hogy ki is vagy valójában. És lesz olyan, hogy majd nehéz szavakat kell mondani, nehéz döntéseket kell meghozni. Vannak és lesznek eszmerendszerek, gondolat-kordonok, sziklává szilárdult hagyomány-falak, amelyeknek le kell omlani ahhoz, hogy valami új, jobb, élhetőbb szülessen, kereszténységen kívül és belül, mert Isten mindenütt ott van, nemcsak abban, ami lelket simogatóan szép, hanem abban is, ami undorító, ami mocskos, ami törött, ami fogyatékos, ami más…
Ámen.