2015. 06. 21. – Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 06. 21.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Lk 15,1-10

Alapige:

1A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt. 2A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: „Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.” 3Ő erre ezt a példázatot mondta nekik: 4„Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? 5És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, 6hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. 7Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.” 8„Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja? 9És ha megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet elvesztettem. 10Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek.”

Prédikáció:

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.

Képzeljétek el, hogy birkákra vigyáztok a réten. Mind a tiétek, talán megdolgoztatok értük, vagy örököltétek, de nagy lehetőség számotokra, hogy boldoguljatok az életben, hiszen egy száz fős nyáj egy szerényebb vagyon! Esteledik, számoljátok őket, de egy sehogy sem akar meglenni. Nektek lehet, hogy a legszebb veszett el. Sajnáljátok,kár érte, jó lenne megkeresni. … Nektek a legnyomorultabb, kis sánta maradt el valahol. Nem sokat ér, de a szívetek szakad meg, hogy ott béget valahol valami bozótba, vagy retteg attól, hogy mikor tépik szét a farkasok. Érte kellene sietni… Na de mi lesz a többivel?!

Lukács evangéliumában Jézus három példázatot kapcsol össze: az elveszett juh, az elveszett drachma és a tékozló fiú történetét. Egy elveszett állat, egy elveszett tárgy és egy elveszett ember állnak a történetek középpontjában. A végkifejlet mindháromszor az, hogy megkerülnek, a juh is, amely eltévedt, a pénz is, amely elgurult és a fiú is, akinek meg kellett tennie ezt a „kitérőt”, hogy rájöjjön és értékelni tudja, hova és kihez is tartozik.

Első hallásra, talán, nagyon egyszerűnek és érthetőnek gondoljuk a példázatok üzenetét. Mindkét történetben van valaki, akinek fontos az, ami elveszett, és addig megy utána, addig keresi, míg meg nem találja. A hagyományos értelmezésben ez a kereső maga az Úristen, és az elveszett „dolgok” pedig mi, emberek vagyunk. Ebben a gondolatban pedig az örömhír az, hogy Isten megtalál bennünket, akármerre tévedünk vagy gurulunk el. Ez a megtaláltság pedig bűnbánatra és hálaadásra hívja azt, aki egykor elveszett volt. Elveszett és megtaláltatott. Befejeződnek a történések, ezek az igék lezárnak egy eseményt. És talán igaz is bizonyos szempontból ez a befejezettség. Jézus is így beszél a kereszten: elvégeztetett. Azt is mondhatta volna, hogy megtaláltatott. Ez a világ és rajta minden, ami mozog a megtaláló Isten kezében van. De ki van és benne mi is ki vagyunk téve gonoszságnak, hazugságnak, szeretetlenségnek, tragédiáknak, súlyos sebeket hagyó hibáknak, de alapvetően és végérvényesen az Isten kezében és hatalmában létezünk.

De hogyan is élünk ezzel a tudattal? Milyen szerepünk és mennyi felelősségünk van nekünk az „Isten megtaláltjai” státuszban? Hogyan látjuk magunkat ebben a gondolatban? Az Úristen előkerített minket a tévelygéseinkből és innentől kezdve befejezettnek tekintjük a „bűnösségünket”? Érezzük a feszültséget a példázat „megtaláltatottsága” és a valósága folytonos „tévelygése” között…

A keretversből megtudjuk a szituációt, Jézushoz mennek a nyomorultak. Sokan és igyekeznek. A Biblia nyelvén ők a „vámszedők és bűnösök”. Az erkölcsös, törvény- és istentisztelő emberek, a Biblia nyelvén a farizeusok pedig nem állhatják ezt, hogy a rabbi, közösséget vállal, beszélget velük. Hangot is adnak ennek: „Ez bűnösöket fogad magához és együtt eszik velük.” Meglehetősen elitista magatartás ez, amit az istenfélő ember nem engedhet meg magának másokkal szemben. Jézus ezen a ponton kezd bele a történetek mesélésébe. A szöveg szerint az írástudóknak kezd el beszélni. De miről?!

Egy pásztorról és annak száz juháról. „Ha valakinek közületek”, kezdi. Tehát, arra hívja a hallgatókat, hogy helyezkedjenek bele a történetbe. Jézus kérdése látszólag költői, amit gyanús természetességgel kérdez, de amire mégsem olyan egyértelmű a válasz: „Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja?” Nehezen képzelem el, hogy bármelyik Jézust hallgató farizeus igennel felelt volna a kérdésre. Igen az Isten ilyen, és aki elveszettnek érzi magát, az vágyik arra, hogy az őt megtaláló Teremtő a vállára vegye és hazavigye. De az az ember, akinek elég a maga igaza, elég a maga törekvése arra, hogy jó, erkölcsös életet éljen, az nehezen bólogat egy ilyen történetre. Nem kell első századbeli írástudónak lenni ahhoz, hogy az ember így gondolkodjon. Ma is jelen vannak ezek a mechanizmusok: Értéke annak van, amiért dolgozunk. – Értékünk akkor lesz, ha dolgozunk. – Értékelni akkor fognak minket, ha azt tesszük, amit elvárnak tőlünk. – Sőt, szeretni is akkor fognak minket, ha azt, akkor és úgy csináljuk, ahogyan elvárják tőlünk. Jézus szembemegy ezzel a felfogással. Isten nem így és nem ilyenek szeret vagy fogad el. Megingatja ez a váltás az ember elbizakodottságát abban, hogy képes önerőből jól vezetni az életét. Megingat, és félelmet kelt. Mert akkor mire számíthatunk, hogyan boldogulunk, hogyan maradunk meg, ha nem rajtunk múlik? Ezt a félelmet veszi az Úristen a vállára, de idáig el kell jutni. Amihez Jézus a hallgatóit meglehetős iróniával vezetné el: „Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint 99 igaz miatt, akiknek nincs szükségük megtérésre.” Miféle öröm?! És milyen kilencvenkilenc igaz, akiknek nincs szükségük megtérésre?!

Nem lesz semmiféle olyan öröm, hogy az Isten országában a sok tökéletes közé bekerült végre egy tévelygő, de megtért, szerencsétlen ember. Egyszerűen arról van szó, hogy ne gondolja magát senki többnek, mint ami, különbnek a másiknál meg pláne ne azért, mert igyekezetével arra törekedett, hogy törvény szerint éljen, vagy ha lefordítom, erkölcsösen és hasznosan Isten és emberek előtt.

Miről van itt szó tehát? Egyrészt arról, hogy hagyjunk fel azzal az önpusztító gondolkodással, hogy Isten vagy mások csak akkor szeretnek és fogadnak el, ha tökéletesek vagyunk, és mindent úgy csinálunk, „ahogy kell” és elvárják. Másrészt pedig felejtsük el azt az elitizmust, ha egyáltalán felmerül ilyesmi, hogy vannak, akik méltók az Isten szeretetére, mert igyekeznek érte, és vannak, akik annyira elrontják a dolgaikat és az életüket, hogy ők nem lehetnek esélyesei ennek. Harmadrészt pedig, aki pedig elveszve érzi magát, akár a Biblia szavaiban, akár a saját életében, a társadalomban, vagy a munkájában, az elvárások és felelősségvállalások között, annak Jézus szavai igen komolyak, azt Isten keresi és meg fogja találni. Nem egyszer, s mindenkorra, hanem ha kell, újra és újra. A kilencvenkilenc várakozó bárány pedig nem azért béget ott egy csoportban a példázatbeli mezőn, mert annyira intelligens, hogy tudja, nem szabad elkóborolni, irányt, célt téveszteni (hamartia), hanem talán azért, mert már megtalálták párszor.

Végül pedig egy gondolat az elgurult drachma kapcsán: különös antropomorfizálása ez az Úristennek, de talán azért keres minket embereket, mert nélkülünk hiányérzete van. A szeretete, törődése nem hagyja nyugodni ettől a hiánytól. Ezért sepri már évezredek óta ezt a világot, hogy megtalálja a tízből elgurult egy drachmát. Azt olvastam egy helyen, hogy ez a tíz drachma egy esküvői ékszerre, a menyasszony egy díszére utal, amelye tíz ezüst érme található. Olyan szerepe volt ennek, mint ma az eljegyzési gyűrűnek. A drachma önmagában viszonylag nem nagy érték, egy napszám. Konkrétan pedig egy, kb. 4g súlyú ezüstpénz (1 gramm ezüst ma 130-150 Ft), tehát 1 drachma olyan 6-700 Ft durván átszámolva. Persze, akinek kevés van, annak ez is sok, de erről nem beszél a példázat. Viszont, ha egy ilyen fontos jelkép egy darabja az ezüst érme, akkor már másmilyen értéke van. Ha elveszik egy, ott hiány keletkezik, egy látható, elszomorító nagy hiány, amit az ember nem állhat, meg kell keresnie. Isten hűség-jelképének egy-egy darabjai vagyunk. Hogy hogyan és miért, az misztérium, de így van. Hiányérzete van a Teremtő Istennek, amíg nem kerülünk (vissza) a helyünkre! És a mai nap jó híre, hogy Isten nemcsak keres, de meg is fog találni minket! Ámen

Istenünk, állítsd meg a gondolatainkat olyankor, amikor azt képzeljük, hogy elfelejtettél, vagy nem vagyunk fontosak a számodra. Vagy, ha azt képzeljük, hogy nincs hatalmad és akaratod arra, hogy megváltozzon az életünk! Erősíts meg bennünket abban, hogy ez lehetséges és valóságosan történik is! Ámen