2015. 05. 24. – Pünkösd vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 05. 24.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Apcsel 2,1-13

Alapige:

1Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, 2hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. 3Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. 4Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. 5Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek. 6Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. 7Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: „Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? 8Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén: 9pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, 10Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, 11zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.” 12Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: „Mi akar ez lenni?” 13Mások azonban gúnyolódva mondták: „Édes bortól részegedtek meg.” 

Prédikáció:

Néhány napja a város nagyerdei parkjában fiaim egy üvegpalackot ástak ki a földből. Egy sztár-üdítős üveget. A park rendbetétele során egy helyen jól megmozgatták munkagépekkel a földet, és láthatóvá vált egy palack szája. Ezt szabadították ki fiaim a földből. Legalább negyvenöt-ötven évesnek kell lenni ahhoz, hogy erre a tiszavirág életű üdítőre emlékezzen valaki. 1970-es évek elején lehetett ilyet vásárolni. Aztán eltűnt az üdítőitalok kegyetlen versenyében. Én ittam gyerekkoromban ilyet, de ne kérdezze meg senki, hogy milyen volt, nem emlékszem rá. Ez az üdítő azonban megidéz egy egész korszakot. Képzeletben elrepít minket az 1970-es évekbe. Ezt az időszakot a történészek a változatlanság évtizedének nevezik. Akik már éltünk ekkor, emlékezhetünk a Kádár korszak sajátságaira, az egypártrendszerre, a hivatalos egyetlen ideológiára, a marxizmus-leninizmusra, és egyházunkban pedig a diakóniai teológia korszakára, mely egyfajta kompromisszum, és nagyfokú engedmény volt a szocialista rendszer támogatása irányában. Ha a fiatalok számára szeretném összefoglalni a korszak lényegét, akkor ezt mondanám: Nem lehetett szabadon beszélni.

Emlékszem az utcán beszélgető emberekre, akik – a témától függően néha lehalkították a hangjukat.

Talán nehéz ezt ma elképzelni, amikor a hírekben arról hallani, hogy valaki ellenzéki képviselőként az európai parlamentben amellett emeli fel szavát, hogy vonják meg Magyarországtól az európai uniós forrásokat, mindezt következmények nélkül megteheti. Nehéz ezt elképzelni ma, hogy voltak, sőt vannak olyan országok, ahol a szólásszabadság csak egy vágyott álom. Ha elmennénk Észak-Koreába, akkor a bőrünkön éreznénk a félelmet. Nemhogy nem lehet nyíltan beszélni, de szinte a gondolatokba is bele akar látni az észak-Koreai totalitárius rendszer. Abban sem bízhat az ott élő ember, hogy a családja körében nincs besúgó. Nagyszülők, házastársak, szülők, bárki lehet besúgó, aki jelent, aki feljelenti a rendszernek akár a saját családja tagját is.

Suki Kim nemrég megjelent könyvében erről a fojtogató rendszerről ír. Észak – Korea elit egyetemének számító intézményében vállalt tanári állást. Irományát, a mostanában megjelent könyvet pendrive-on csempészte ki az országból, melyet ragtapasszal a bőrére ragasztott, hogy a motozásnál ne vegyék észre.

Ezt írja könyvének bevezetőjében: Az idő ott mintha más ritmusban telt volna. Amikor valaki a külvilágtól elzárva él, minden egyes nap pontosan ugyanolyan, mint az előző. ez az egyformaság addig gyúrja a lelket, amíg az ember egy lélegző, táplálkozó, ürítkező lénnyé válik, amely napfelkeltekor ébred, és napnyugtával nyugovóra tér. Ez az üresség minden lassan múló nappal mélyebbre és mélyebbre szivárog, miközben mindenki láthatatlanná és jelentéktelenné válik… Abban az irgalmatlan vákuumban semmi nem mozdult. Nem adhattunk hírt magunkról, és hozzánk sem jutottak el hírek. Nem volt kit felhívni, és nem csörgött ránk senki. Nem volt olyan e-mail, levél, gondolat, amely megfelelt volna a rezsim előírásainak.

Ez a teljes pünkösd mentesség. Erről ír, a vákuumról, a csendről, a félelemről, a hallgatásról, a némaságról és a mozdulatlanságról. A pünkösd nélküliségről.

Hiszen mi más a pünkösdi történet, ha nem a félelem legyőzése, a csend megtörése, kilépés a hallgatásból és a cenzúrával mit sem törődve, szabadon, nyíltan beszélni és vállalni a meggyőződésünket?!

Az apostolok ideje ugyan nem volt egy totalitárius rendszer, de majdnem az volt. Kicsit lassan reagált, és elég nehézkes módszerekkel dolgozott, bizonyos esetekben a demokratikus elvek is feltűntek, de a szólásszabadság nem létezett, mint eszmény. És nagyon szigorúan ellenőrzött területe volt az életnek a vallás, annak gyakorlása, és az azzal kapcsolatos tanítás. Már létezett inkvizíció, jóllehet nem így nevezték.

A Jézus – korabeli zsidó dokumentumok között a vallástörvényi előírásoknak ilyen szabályait találjuk: Aki a szombat tiszteletét, vagy a Mózesi Törvény egyéb előírását tudatosan és akarva átlépi, az Isten-megszentségtelenítő. – Ennél a passzusnál eszünkbe kell, hogy jusson Jézusnak több olyan cselekedete, amikor szándékosan szombati törvényt sértett, és közben azt hirdette, hogy nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért.

Az előírások így folytatódnak: „Meg kell öt dorgálni. Ha az illető nem szívleli meg a figyelmeztetést és továbbra is a vallási törvényeinknek ellenszegül, azt halálra kell ítélni és meg kell kövezni. Aki a Tóra, vagyis Mózes Öt Könyve isteni eredetét kétségbe vonja – az megégetendő. A elődeink hagyományainak és előírásaiknak be nem tartása éppúgy büntetendő. Tévtan-hirdető, szemét prédikátor, “Bál-gyermeke”, aki az Isten népét – tervszerű agitációval – az istentelenségbe akarja vinni. Az ilyen “szemét-prédikátor” ellen vezetett eljárásban mellőzni kell az egyéb ügyekben érvényes “emberiesség rendelkezéseit.

Nos ezek a vallási törvények, melyek Jézus és az apostolok idején érvényben voltak, egy igen szigorú inkvizíciós szellemet mutatnak.

Úgy kell tehát a pünkösdi történetet elképzelnünk, hogy életveszély között, komoly fenyegetettségnek kitéve állnak ki az egyház alapítói a nyilvánosság elé, hogy megvallják hitüket. A történet valójában úgy folytatódik, hogy a nyilvános fellépés után elfogják őket, megbotozzák és eltiltják őket a további nyilvános fellépéstől.

1Amíg beszéltek a néphez, eléjük álltak a papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok; 2bosszankodtak ugyanis azon, hogy tanítják a népet, és azt hirdetik, hogy Jézus által van feltámadás a halálból. 3Ezek elfogták őket, és mivel már este volt, őrizetbe vették őket másnapig. Apcsel 4,1-3

Másnap:” …így tanakodtak egymás között:16„Mit tegyünk ezekkel az emberekkel? Mert hogy nyilvánvaló csoda történt általuk, azt tudja Jeruzsálem minden lakosa, és nem is tagadhatjuk. 17De hogy tovább ne terjedjen a nép között, fenyegessük meg őket, hogy többé ne szóljanak a Jézus nevében egyetlen emberhez se.” 18Miután tehát behívták őket, megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek és ne tanítsanak Jézus nevében. Apcsel 4,16-18

A pünkösdi történet így átkerülhet a felfoghatatlan, mesébe illő történetek sorából a nagyon is valóságos történetek sorába. És az apostolokat olyan emberekként láthatjuk magunk előtt, akik nyíltan és bátran ki mertek állni a meggyőződésükért és hitük védelmében.

A Szentlélek ilyen módon nem a csupán a nagy nyelveken szóló attrakciók kedvelője és szülője, az extázist előidéző szer, vagy édes bor, – ahogy a történet leírásában Lukácsnál is megtaláljuk, hanem az elég bátorságot és kockázatvállalást adó, a félelmeinket legyőző, a szabad szólás jogát támogató, a közösségi terek megteremtője, a kapcsolatok és információk terjedésének elkötelezettje, totalitárius rendszerek ellensége, a fortélyos félelem fellazítója, a szabadság szerelmese.

Ha a hit hallásból van, akkor a legnagyobb adományt kaptuk, azt a lehetőséget, hogy beszélhetünk, hogy elmondhatjuk, hogy vallást tehetünk hitünkről. Hogy ezt korlátozás nélkül megtehetjük, az nem természetes, nem szükségszerű, nem volt mindig így, ezért megküzdöttek eleink, sok áldozat árán élhetjük meg itt és most szabadon a hitünket.

Luthert el akarták hallgattatni, és mi lett volna a reformációval, ha a félelmeire hallgat, és tényleg néma marad? Lenne-e Magyarországon protestantizmus, ha az a 42 evangélikus és református lelkész és tanító, akiket börtönnel és rabszolgasággal fenyegettek a katolikus egyházi vezetők, a félelmeikre hallgatnak? Ha mindenki meghátrált volna és nem lett volna ez a 42 ember, aki vállalta a börtönt és a gályarabságot is, akkor felmorzsolták volna Magyarországon a protestantizmust. És lehet folytatni a sort, Bonhoeffer, Ordass Lajos és sok más hitvalló nevét felidézhetnénk, akik nem engedtek a megfélemlítésnek, a terrornak.

A Szentlélek nem hagyta magára az egyházunkat, mert adott mindig hitvallókat és reméljük ezután sem hagyja. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de abban a meggyőződésben ünnepeljük 2015-ben itt a gyülekezeti teremben a pünkösdöt, hogy bízunk abban, hogy a kellő bátorságot és kockázatvállalást adó, a félelmeinket legyőző, a szabad szólás jogát támogató, a közösségi tereket megteremtő, a kapcsolatok és információk terjedését elkötelezetten segítő, a totalitárius rendszerek ellensége, a fortélyos félelem fellazítója, a szabadság szerelmese, a Szentlélek egyházunkkal marad. És reméljük, hogy ott is feltűnik és teret nyer, ahol eddig csak félelem, elnyomás és elnémulás volt. Ámen