2015. 05. 17. – Konfirmáció (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 05. 17.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Miután ezt mondta, így szólt hozzá: „Kövess engem!” 20Péter ekkor megfordult, és látta, hogy követi az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán ráhajolt a keblére, és megkérdezte: „Uram, ki az, aki elárul téged?” 21Őt látta tehát Péter, és megkérdezte Jézustól: „Uram, hát vele mi lesz?” 22Jézus pedig így szólt hozzá: „Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!” 23Elterjedt tehát az atyafiak között az a mondás, hogy ez a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: „Ha akarom, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?” Jn 21,19-23

Prédikáció:

Kövesdi Miklós humorista szerint olyan az evangélikus egyház, mint egy kamasz fiú, aki mindig hallja, hogy nem a méret a lényeg, de nem hiszi el. Mindig küzdünk azzal, hogy mi a jobb nekünk, ha a nagyok közt vagyunk a legkisebbek, vagy a kicsik közt a legnagyobbak. Nincs mit tenni ezzel, lehet változtatni, de az nem az igazi, ezért próbáljuk a legtöbbet kihozni belőle.

Én is mondogathatom, hogy nem a létszám a lényeg. Bár ősszel még az én fejemben is más létszám jelent meg, majd a családok egyike másika a következő évre időzítette a konfirmációt, amivel nemhogy nincs baj, hanem az a legjobb, ha később van. Pécsen voltam segédlelkész, ott az egyik komlói anyuka azt kérte, hogy a két testvért együtt konfirmáljam, a nagyobb, a lány már elérte a 13 évet, a fiú pedig a tizenegyet.

Aztán magam is tettem azért, hogy a létszám még tovább morzsolódjon, amikor az egy szem fiút és szüleit rábeszéltem a következő évi konfirmációra, hogy Leventének ne kelljen egy szem fiúként két lány társaságában töltenie a konfirmációi felkészítő órákat, hiszen jövőre Kirill fiam társaságára bizton számíthat.

Hát így lett ebből az évből kétszemélyes konfirmációs év. Miért is jobb ez, mintha magányosan kellene megküzdenie egy-egy tanítványnak az akadályokkal. Egyedül sokszor elég nyomorult helyzetben találjuk magunkat. Vegyünk egy felvételit, egy felelést, egy zeneiskolai vizsgát. De nem szükségszerű, hogy így legyen. A jesivákban, izraeli iskolákban mind a mai napig tanulópárok vannak. Úgy van számonkérés is.

Ebben a történetben, amit felolvastam, Péter és János alkotnak egy párt.

A két fő bibliai történeteket idéz meg, Jézus kiküldi tanítványait, mégpedig kettesével. Nem egyesével, hanem párokban.

Ebben a felolvasott történetben is két tanítványt látunk. Pétert és Jánost. Különös kapcsolat ez kettőjük között. Péter már egy idősebb ember az evangéliumok születésének idején, János pedig éppen ellenkezőleg, egészen fiatal. Mégis, számos esetben ők alakítanak párt. Az utolsó vacsorán, a feltámadás tanúiként és most Jézus távozása előtt.

Egy búcsú pillanatait idézi az evangéliumi történet. Előzőleg Péternek Jézus háromszor felteszi azt a kérdést, hogy szeretsz-e engem, és Péter csak harmadik nekifutásra képes arra, hogy a megfelelő szóval válaszoljon. és hangzik hozzá a felszólítás, legeltesd az én juhaimat. De még mielőtt Jézus végleg eltűnne, még Péter hátranéz, hogy lássa, ott van-e még valahol mögöttük, némileg lemaradva János, a fiatal tanítvány, akivel olyan fontos eseményeknél volt együtt. „Uram, hát Vele mi lesz?” Teszi fel a kérdést.

Jézus pedig annyit mond neki: „Ha akarom, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?”

János, akit az evangélium gyakran szeretett tanítványnak nevez, nem az az ember, a nyájnak, az egyháznak nem az a tagja, akiért aggódni kellene. Miért?

A szeretett tanítványok megmaradnak. Nem a szeretett tanítványokért kell aggódni.

Nem azokért kell aggódnunk, akiket szeretünk. A szeretet ugyanis olyan erős, hogy elszakíthatatlan kötelékként befolyásolja az életünket, hogy bármi történhet, az akkor is megmarad.

Pál apostol nem véletlenül mondja: „sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban megjelent. Róm 8,39”

A szeretet azonban nem egy gúzsba kötő erő, mely lefog, és cselekvésképtelenné tesz. A szeretet teret enged. Mozgástérrel, játéktérrel ajándékoz meg. A szeretet éppen az, hogy teret engedünk a másiknak. Természetesen mindezt határok között kell elképzelni.

Huizinga könyve a Homo Ludens 1938-ban jelent meg: „A kultúrát nemes játékban alapozták meg és nem nélkülözheti ezt a játéktartalmat, ha legkiválóbb minőségét akarja elérni stílusban és méltóságban… Az igazi kultúra nem lehet meg egy bizonyos játéktartalom nélkül, mert a kultúra bizonyos önuralmat és önfegyelmet tételez fel. Azt a képességet, hogy ne saját tendenciáinkban lássuk a legvégsőt és a legmagasabb célt, szóval annak elismerését, hogy bizonyos önként elismert határok közé vagyunk szorítva.

Platón azt mondja a Lakomában, hogy „az embert arra alkották, hogy az Isten játszótársa legyen, és ez a legjobb benne. Így tehát engedelmeskedjék ennek a szózatnak és élje az életét a legszebb játékokat játszva, épp fordítva, mint most.”

Úgy, ahogy a Példabeszédekben olvashatjuk: „Én a bölcsesség: játszottam előtte minden időben. Játszottam földjének kerekségén, és gyönyörűségemet leltem az emberek fiaiban.” /Péld 8,30-31

Ugye a zsidó hagyomány a Hokmát, a bölcsességet megszemélyesítette. Egyfajta preegzisztens létezést tulajdonított neki. Micsoda kép: a bölcsesség Isten színe előtt játszadozik, a földkerekség az ő játékának színtere, és ebben a játékában telik gyönyörűsége az emberek fiaiban.”

Maga a játék esztétikai kategória. A szépség hívja létre.

A gyönyörködés hozzátartozik a játékhoz. Valójában a játék a szépségben való részesedés lehetősége mindenki számára.

A szépség, a szépségek forrása maga Isten. Hiszen Ő is szép. Isten szép. Olyan szépség Ő, aki bevonja magát az embert is a szépség folyamatába.

Ha pedig Isten szép, akkor az első parancsolat aligha teljesíthető a művészet eszközei nélkül.

Jean Paul írja: „Isten, ha egy kereskedőnél kicsit poétikusabban tekint a világra, már halálra unta magát imádságainkon, beszédeinken és énekeinken. Hiszen olyanok vagyunk a számára, mint a kakukk, mely mindig ugyanazt a nótát fújja.”

Művészinek, vagy játékosnak lenni – merthogy ugye a kettő lényegében ugyanaz – ez a legfőbb létfeladat.

Valamiféle művészi és játékos elragadtatással viszonyulni, mert csak az elragadtatás rigmusai, és a hozzá kapcsolódó játék ritmusai óvják meg a jelent a közönybe és tohu va bohuba süllyedéstől.

Tegnap a sok évet külmisszióban töltő Bálint házaspár tartotta az egyik délutáni előadást, és beszámoltak a kenyai misszió dolgairól is. Volt egy kép, melyen megfáradt tekintetű, komor arcú gyerekeket láttunk, mint kiderült, folyamatosan éheztek, egyik másik 5-6 éves olyan megfáradt képet mutatott, mint egy öregember. amikor aztán a misszió biztosította nekik a napi rendszeres étkezést, kivirult az arcuk, felébredt bennük a játékkedv, újra játszottak, újra nevettek és visszatért életükbe a derű és boldogság.

Az ember ilyen hatásokra újragondolja mindazt, amit emberségről, segítésről, az élet értelméről, másoknak adott mozgástérről gondol.