2015. 04. 12. – Quasi modo geniti vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 04. 12.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Jn 20,19-29

Alapige:

19Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: „Békesség néktek!” 20És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. 21Jézus erre ismét ezt mondta nekik: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” 22Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyetek Szentlelket! 23Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” 24Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. 25A többi tanítvány így szólt hozzá: „Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” 26Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: „Békesség néktek!” 27Azután így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.” 28Tamás pedig így felelt: „Én Uram, és én Istenem!” 29Jézus így szólt hozzá: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.”

Prédikáció:

Mint újonnan született csecsemők: nem egészen problémamentes gondolat. Nikodémus az egyik bibliai szereplő, aki éppen ezzel az állítással szemben fogalmazza meg kétségét. Persze ha egy irodalmi figura kétkedik, az többnyire azért van, hogy még jobban el lehessen egy hitigazság részleteit magyarázni. Érvényes ez a bibliai kétkedő figurákra is, azért kételkednek, hogy a kétség nyomán új részletek derülhessenek ki, a tanítás érvényének, igazságának új szempontjai váljanak nyilvánvalóvá. Ilyen a Tamás apostolról szóló történet is.

Persze a kétség nem mindig időszerű, vagy nem mindig konstruktív. A Kenyában legyilkolt 147 egyetemista közül talán volt olyan, aki kétségek között élt. A Dzsihádisták kérdésére, hogy muszlim-e, vagy keresztény, azt mondta, hogy keresztény, de lehet, hogy ettől még nem állt nagyon stabilan keresztény hitében. Mégis kellett hoznia egy döntést, amikor megkérdezték, hogy melyik vallás híve. Lehet, hogy komoly kétségek gyötörték. Nagyon rossz lehet úgy meghalni valamiért, legyen az egy vallás, vagy bármi más, hogy kételkedünk benne. És mennyivel könnyebb a halált is elvállalni akkor, ha stabil meggyőződésből állunk a fegyverek torkolattüzébe. A kétség és a hit viszonyában nem kérdés, hogy melyik a kívánatosabb, mégis a kétség létezik, és foglalkozni kell vele, nem mint tőlünk idegen, minket soha el nem érő dolggal, hanem mint olyan állapottal, mely éppúgy hozzátartozik a hithez, mint fényhez az árnyék.

Ezért is mondhatjuk azt, hogy a kételkedés állapotában lenni olyan, mint köztes létben lenni, még nem vagyunk sem a jobbparton, sem a bal parton. Köztes létben vagyunk, megszületés előtt.

Amikor kételkedünk, cselekvésképtelenek vagyunk. mint a még meg nem született csecsemő az anyaméhben. Nem tudunk mozogni, nem látunk, nem hallunk csak befelé figyelünk, csak ott bent, önmagunkban, lélekbe dolgozunk, és ez a belső munka minden energiánkat lefoglalja. A kétség a bizonytalanság egy formája, ha a hosszú kételkedést nem is ismeri mindenki, de a hosszú bizonytalan várakozást sokkal többen. Amikor például egy állásajánlatot kap valaki, de még hónapokat kell a bizonytalanságban várni addig, mire körvonalazódnak a tényleges esélyek. És ez alatt a hosszú várakozási idő alatt erőnk felemésztődik. A bizonytalanság és a kétely ebben hasonlítanak, annyi a különbség, hogy a kételyben mi magunk végezzük a belső munkát, a keresést, de kívülről, külső szemlélő számára ugyanúgy fest egy bizonytalan várakozásban élő ember, mint egy kételkedő ember. Erőnket lefoglalja a válasz, a relatív bizonyosság keresése.

Minden vallásban arra törekednek, hogy az egyén mielőbb kikerüljön ebből a köztes állapotból.

Ezt egyes vallások hivatalos képviselői úgy oldják meg a problémát, hogy a kétkedő személy felé azt közvetítik, hogy nem a hit a döntő, vagyis tagadják a hit jelentőségét, és csak az isteni törvények betartására teszik a hangsúlyt, mondván, hogy a cselekedetek számítanak úgyis egyedül.

Mások azt tanítják, hogyha csak egy kétkedő gondolat is befurakszik az ember tudatába, azt gonosz szellemek egész sora követi, hogy tönkretegyék az illetőt. Vagyis arra sarkallják a kétkedőt, hogy hazudja azt magának, hogy nincs benne kétkedő gondolat. hogy hazudjon még saját magának is, hiszen a kétkedő gondolat a romlás első jele, ami után az egyén csak egyre lejjebb és lejjebb fog jutni a lejtőn.

A kétségre adott válasz az egyik legjobb tesztkérdés akkor, ha kíváncsiak vagyunk, hogy egy vallás, vagy egy felekezet igazi arca milyen, ha azt valóban meg akarjuk ismerni.

Amikor Jézus arról beszélt, hogy lesznek akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok, akkor arra figyelmeztetett, hogy egy vallás, vagy ideológia hivatalos arculata és lényegi magatartása között jelentős különbségek lehetnek. Ennek közismert erkölcsi megjelenése a képmutatás. Minden olyan vallási, ideológiai rendszer, mely betarthatatlan, vagy alig-alig betartható szabályokat állít követői elé, az képmutatásra kényszerít. A képmutatás Jézus szerint a legkárosabb a hitet kereső, vagy hitben élő ember számára, mert egy idő után nem az igazság, hanem az illúzió, a mind tökéletesebb illúzió lesz a kívánatos számára.

Amikor Jézus arról tanított, hogy milyen szerepet játszik az imádság, a böjt vagy az adományosztás az Isten országa iránt érdeklődő, az után vágyódó emberek életében, figyelmezetetett, hogy ne kövessük a képmutatók példáját (Máté 6:2, 5, 16). A képmutatók hosszan és mások szeme láttára imádkoztak, szélsőséges eszközökkel próbálták felhívni magukra a figyelmet, ha böjtöltek, vagy ha adományokat adtak a Templom számára vagy a szegényeknek, de ez azt bizonyította, hogy csak a külsőségek számítottak nekik. Míg drámai szerepüket igazán hatásosan eljátszották, és a vallási erény mintáinak bizonyultak, de belül tele vannak tisztátalansággal és rabló indulattal. (Máté 23:13-33; Márk 7:20-23).

Ebben a Tamás apostolról szóló történetben éppen a képmutatás ellentéte, a nyíltan vállalt kétség a téma. Mit kell tenni azzal akin eluralkodik a kétség? Ebben a tekintetben a történet olyan megoldást kínál, mely példa lehetne minden közösség számára. A kételyeket átélő ember először is nincs szankcionálva – a kételkedőt elhordozza a tanítványi közösség. Nem rúgják ki kételkedése miatt, nem kezdik el győzködni, és nem állítják választás elé. Nem merül fel ultimátum, csupán a tényt ismerjük, hogy a tanítványi kör él ugyanúgy tovább Tamással együtt, int előtte, és nem bünteti, és nem küldi el nyíltan vállalt kétségei miatt. Egy képmutató közösségben felszínre sem kerülhetett volna Tamás kételkedése.  Ez a közösség azonban nem szigeteli el magát a kétkedőktől, Nem érzi identitásában sértve magát azért, mert soraiban felüti fejét a kétség. Az a fajta bölcsesség int itt hallgatásra minden tanítványt, hogy hitet csak Jézus adhat, és kétséget is csak ő oldhatja fel. Ha a hit isten ajándéka, akkor a kétség rá tartozik, neki magának kell a kétséggel foglalkoznia, nem a többi tanítványnak, hiszen ha nem tudnak hitet adni, akkor nem tudnak kétséget sem elvenni.

Ahogy a hit – úgy a kétség sem a mi illetékességi körünk. Csak annyit tehetünk, mint a történetben szereplő tanítványok. Elmondják mit tapasztaltak, remélve, hogy ezzel segítenek a kétkedőnek, de ha ez kevés, akkor nem tehetnek semmi egyebet, csak várnak és elviselik a kétséget. Hiszen aki a kételkedés belső valóságát ismeri, az tudja, hogy a kétség olyan, mint a terhesség, előbb-utóbb véget ér a terhesség, és megszületik a gyermek. És minden kétkedő átéli azt, amit újjászületésnek hívnak, hiszen a születéshez hasonló, nagyszabású fordulat az, amikor a kétség hitre változik.

Külön figyelmet érdemel ebben a történetben Jézus magatartása. Aki először megjelent a többi tanítványnak, és megmutatta magát feltámadottként, külön visszatér Tamás miatt. Tehetne másként is. Mondhatta volna, hogy van bizonyos természetes lemorzsolódás. Vannak, akik kidőlnek a sorból. És még így is van kilenc embere.

Jézus ebben a történetben úgy viselkedik, mint az elveszett juh példázatának pásztora, utána megy az elveszettnek, a hitben lemaradtnak. Külön időt, energiát fordít a kétkedő személyének.

Ez a mi reményünk, ez az egyház reménye, hogy kétség, hitetlenség esetén ez történik. Nem szankcionálás, nem büntetés, kizárás vagy leminősítés, hanem türelem, elfogadás, közösségben tartás, elhordozás. Jézus megmutatja magát külön annak, aki kétkedik. Mindez mégsem a kétkedés felmagasztalása. A kétségnek előbb-utóbb meg kell szűnnie. Itt nyolc nap után, máskor hónapok után, évek, évtizedek után, de meg kell szűnnie. „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” – mondja Jézus Tamásnak. ezt a mondatot csak ő mondhatja. Mi ezt nem mondhatjuk. Remélhetjük, hogy felváltja a hitetlenséget a hit, de nincs hatalmunk arra, hogy hitet adjunk. Hitet csak Isten adhat. csak ő tudja bizalmatlanságunkat, kétségeinket elvenni.

Könnyű volt Tamás helyzete, mondhatjuk a történetet lezárva. De a történet végén némi kitekintés is történik, azokra nézve, akik nem látták, és akik ma sem nem látják és nem tapintják a saját kezükkel a feltámadott Jézust. „Boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Ez azt jelenti, hogy Jézusnak van arra is hatalma, hogy mások, így mi is – Tamás tapasztalatának a hiányában is képesek legyünk hitre jutni és kimondani: „Én Uram, és én Istenem.” Ámen