2015. 04. 06. – Húsvét hétfő (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 04. 06.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Lk 24, 13-35

Alapige:

13Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. 14Az eseményekről beszélgettek. 15Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. 16De szemük képtelen volt felismerni. 17Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. 18Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” 19„Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. 20Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. 21Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. 22Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, 23s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. 24Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” 25Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. 26Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” 27Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. 28Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. 30Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. 31Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. 32„Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” 33Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. 34Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. 35Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.

Prédikáció:

Keresztény Gyülekezet,

egy-egy ismert történet újraolvasásakor mindig felfigyel az ember egy újabb részletre. Ma az a mozzanat ragadott meg, ahogyan Jézus „trükközik“ a két tanítvánnyal: tovább akar menni, ezzel provokálja ki, hogy marasztalják őt. És így valósul meg az asztalközösség és a felismerés.  Egy-egy ilyen mozzanat az számomra, amely megtöri, vagy átformálja a Jézusról alkotott/közvetített „hivatalos“ képet. Egy-egy ilyen mozzanat az, amely közelebb hozza hozzánk Jézust, igazán emberivé teszi.

S az is nagyon szép, ahogyan Jézus lassan beleférkőzik ennek a két embernek a gyászába. Beszélgetni kezd velük, és eléri, hogy ezek az emberek elbeszéljék, kibeszéljék azt, ami foglalkoztatja őket, amit próbálnak feldolgozni. Aki átélt egy halálesetet, az tudja milyen állapot a gyász. Aki vesztette már el közeli hozzátartozóját, az fel tudja idézni azokat az érzéseket, állapotokat, amelyekbe ilyenkor kerülhet az ember. Szomorúság, fájdalom, értetlenség, dac, bénultság… Megfagynak a gondolatok, eltűnik a realitás, csak lebeg az ember, sodródik az eseményekkel, szomorú, vagy még az sem, csupán sokkos.

   Két tanítvány megy Emmaus felé. Beszélgetnek, vitatkoznak. Talán már elmúlt az első sokk. Már képesek beszélni arról, hogy Jézus nincs többé, vitatkoznak is, de még mindig, feltételezhetően nagyon eleven bennük, ami történt, még közel sem dolgozták fel azt. Jézus melléjük szegődik, és megkérdezi, hogy miről beszélgetnek. Erre ők szomorúan megállnak. Azt gondolják, hogy mindenkinek hasonló megrázkódtatás Jézus halála, hogy mindenki erről beszél, mindenkit ez foglalkoztat. Csodálkoznak, hogy valaki nincsen képben. Ki lehet vajon, ez a kívülálló, aki nem került az események hatása alá? „Látásukat valami akadályozta, és nem ismerték fel őt.” És elmondják Jézusnak az ő történetét. Jézus pedig hallgatja. A két tanítvány Jézusnak panaszkodik Jézus halála miatt. El vannak foglalva a veszteségükkel, a csalódottságukkal, azzal, hogy Jézus itt hagyta őket, hogy úgy fogták el és végezték ki, mint egy rablót. Olyannyira nehezedik ez rájuk, hogy nem látják a fától az erdőt. Nem látják a halott Jézustól az élő Jézust, az elképzelt istentől a valódi Istent. Igaz ez ma is. Sokszor az az érzésem, hogy a vallás, az egyház, a lelkészek által közvetített istenkép elhomályosítja, eltakarja Isten valódi arcát.   A tanítványok azt mondják, hogy reménykedtek abban, hogy ő váltja majd meg Izráelt. De már harmadik napja semmi, ráadásul a teste is eltűnt. Ennyi.

   Elmondásukból kitűnik, hogy nem értették meg, amit Jézus mondott. Hogy Jézus kit és hogyan szabadít meg. De hát, ki érti ezt? Közülünk ki tudja felfogni ezt elsőre, másodszorra, harmadszorra, hogy miről is van szó? Ki érti meg és kinek valóság az életében, hogy Jézus meghalt értünk? Ki rakja össze a sok érthetetlen darabot, ezt a furcsa mozaikot, hogy mit is keres Isten ebben a világban, hogy mi közünk is van nekünk egy kétezer éve élt és kivégzett valakihez? Ki érti és ki érzi, akár itt közülünk, hogy úgy igazán van a Biblia történeteihez? Kinek fontos, hogy egy zsidó férfi kétezer éve az életét adta valamiért, valakiért?

Kinek jelent ma bármit is Húsvét örömhíre? Kinek igazi örömhír, hogy Jézus Krisztus feltámadt?

Sokszor belefeledkezünk dolgokba. Beletemetkezünk munkába, projektekbe, kapcsolatokba, és úgy belemerülünk, hogy nem veszünk észre, nem érzékelünk fontos, érdekes, olykor teljesen nyilvánvaló dolgokat. Elbeszélünk egymás mellett, elnézünk, elhallgatunk egymás mellett. Volt egy vak évfolyamtársam az egyetemen. Dia valami ilyesmit mondott egyszer: nem baj, hogy nem látok, mert így Jézus arca lesz az első, akit megpillanthatok majd… Diának nagyon jó humora volt, a vakságra is így tekintett, nevetett a vakos vicceken.

A vak embert meghívja a barátja egy italra. Kérdezi a vak: jó de mit igyak?
- Tudod mit? Amilyen józan életü vagy igyál tejet. – feleli a barát.
- Jó de mi az a tej? – kérdi a vak.
- Hogy-hogy mi az a tej? Te még nem ittál tejet?
- Nem még soha. – feleli a vak.
- A tej.. a tej az egy fehér ital – mondja a barát.
- Mi az hogy fehér? – kérdezi a vak.
- Fehér… Fehér mint a hattyú.
- Mi az hogy hattyú? – kérdi a vak.
- A hattyú… a hattyú az egy nagy testü görbe nyakú madár.
- Mi az hogy görbe? – kérdi a vak.
A havernak elfogy a türelme, elkapja a vaknak a karját kifeszíti egyenesre.
- Figyelj ez most egyenes.
  Behajlítja a vak karját.
- Ez pedig görbe. 
Megszólal a vak
- Aha, most már tudom mi az a tej.

Van az az állapot, amikor hiába hallgatunk meg dolgokat. Hiába magyaráznak nekünk el valamit, többször, többféleképpen, ilyen-olyan módszerekkel, eszközökkel. Nem fogjuk fel, nem jut el a tudatunkig. Képtelenek vagyunk megérteni. Mert valami elhomályosítja a látásunkat, és nem értjük a magyarázó szavakat. Sokszor érzem azt, hogy úgy beszélünk egymásnak, vagy a lelkészek az embereknek Istenről és Isten dolgairól, mint ahogy a vak és a barátja egymással.

Lehet, hogy csak rossz a szókincsünk, vagy nem egy hullámhosszon beszélünk, és ezért nincs megértés. Vagy bizonyos tényezők homályosítják el a látásunkat.  Lehet, hogy túl fáradtak vagyunk, és ezért van, hogy alig látunk. Lehet, hogy túl sok a teher rajtunk, túl sok fájdalom van a szívünkben. Lehet, hogy nem látunk a haragunktól, a dacunktól, de az is lehet, hogy mondjuk egy szerelem vakít el bennünket. Vagy éppen csak a napfény, mertnem a helyes irányban nézünk. Az is lehet, hogy egyszerűen csak zajlik az élet, és nem tud érdekelni, kicsit sem, hogy Húsvét van, és hogy miért van Húsvét már több, mint kétezer éve.

És akkor jön Jézus, és tesz valami olyat, amitől megnyílik a tanítványok szeme. Amitől bekattan, hogy ki is Ő, amitől összerakják az érthetetlen részeket. Ő az. Ha itt van, akkor nincs a sírban. Ha nincs a sírban, akkor feltámadt. Ha feltámadt, akkor igaz volt minden, amit mondott… Amikor bekattan valami, egyszer csak minden megváltozik, egyszer csak tisztán látunk. Kikerülünk a beragadt állapotunkból, észrevesszük, ami az orrunk előtt van, rádöbbenünk annak az igazságára és valóságára, amit már annyiszor elmagyaráztak nekünk, mégsem értettük.

És van ilyen, megtörténhet, csak kérni kell. Ne becsüljük le az imádság és az evangélium erejét! Ha a mustármagnyi hit hegyeket mozgat, a hegyek maradhatnak, nekünk épp csak az is elég lenne olykor, ha egy kis hit, egy kis bizalom ébredne bennünk. Hogy  meg tudjunk bocsátani, vagy le tudjuk tenni végre azt, ami régóta nem hagy nyugodni, vagy hogy éppen szomjúság, érdeklődés támadjon bennünk Isten igéje iránt, Isten iránt… és így tovább. Ezekért mind lehet és kell is imádkozni. Annyi mindent lehetne kérni. Annyiféleképpen lehetne kérni Istent, hogy szűnjön meg a vakságunk. Annyiszor felül kellene vizsgálnunk a belső működésünket, hogy ha eltompulnak az érzékszerveink, ha megvakítanak, megsüketítenek, lebénítanak bennünket események, emberek, akkor megálljunk, és ne menjünk tovább, amíg nem jövünk helyre, amíg újra nem az lesz a legfontosabb, hogy Istenre figyelünk. Jó lenne mindig megállni és kérni, könyörögni és imádkozni, ha valami nem jól működik. És ha már kérünk, annyival könnyebb lenne hittel és bizalommal kérni! Mint ahogyan a megszálott fiú apja is kérte Jézust: „Hiszek Uram, segíts a hitetlenségemen!” Hiszek Uram, segíts a vakságomoSegíts a vakságomon, mert nem látom, nem értem, nem fogom fel.

Olyan jó lenne, ha a húsvéti örömhír igazán eltalálna bennünket, felrázna, felszabadítana, bekötözne, megerősítene, kinek mire van szüksége, a lényeg, hogy átjárna, és megújítana! Olyan jó lenne, hogyha a húsvéti örömhírt őszinte örömmel, ujjongással fogadhatnánk! Mert az örömhír most a tisztánlátás örömhíre, Isten szabadítása és békessége!

És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Jézus ideül, és valami ismerőset tesz. Valami olyat, ami megtöri a vakságot. Egyhang, egy illat, egy mozdulat,  áldó szavak, valami, ami ismerős, valami, ami kimozdít, valami, ami után minden új értelmet nyer!

Erre megnyílt a szemük és felismerték…

Ünneplő, húsvéti gyülekezet! Kívánom, hogy legyen olyan mozzanata az idei húsvétnak, amely új értelmet nyer, valami olyan, ami ismerős, amitől bekattan valami, világossá válik valami a kereszthalál és a feltámadás misztériumából! Ámen