2015. 04. 03. – Nagypéntek (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 04. 03.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

2Kor 5,14-21

Alapige:

„Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.”

Prédikáció:

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunktól, Jézus Krisztustól. Ámen

Nagyhéten kénytelenek vagyunk szembesülni mindazzal, amiről a kereszténység szól. Lehet akármilyen a kapcsolatunk a vallással, a gyülekezettel, olvashatunk Bibliát egyáltalán nem, vagy minden nap, nagypénteken és húsvétkor mindenképpen szembesülnünk kell a hit alapjaival és igazságaival. Jézus Krisztus és az ő keresztje, kereszthalála nem kerülhető ki a mai napon. Ma nem lehet „csak” Istenről beszélni, ma nem lehet a hitet puszta szeretet-vallássá csupaszítani. Ma még a „maguk módján” hívőknek is el kell gondolkodniuk azon, hogy miben is hisznek igazán a maguk módján. Nem is egy puszta temetési szertartás vagy egy gyászfolyamat, aminek ma a részesei vagyunk. Arról szól a mai nap, hogy rátaláljunk annak az értelmére, megérezzük annak a súlyát, hogy valaki az életét adta értünk.  Elkerülhetetlen, hogy magunkat, egyedül és a közösségünkkel is megtaláljuk ebben a történetben.

Én, személy szerint nehezen viselem, ha bármilyen csekély áldozatot hoznak értem. Tudom, hogy erre olykor szükség van, és időnként rászánom magam arra is, hogy szívességet kérjek, de mindig mérlegelem, hogy kitől milyen mértékben teszem ezt. A segítségkérés része az életünknek, hogy boldoguljunk. Megtesszük egymásért. Gyerekként egyszer elgondolkoztam azon, hogy anyukám az ő jégkrém-adagját odaadta nekünk, hogy a testvéremmel együk meg mi. Akkor arra gondoltam, hogy ha nekem gyerekeim lesznek, oda fogom tudni nekik adni a jégkrémemet? Azóta megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor le tudok mondani valamiről valakinek a javára, és azt is, amiről a gyerekkori töprengésem szólt, hogy van, amikor pedig nem tudom megtenni. Nem tudok kiengedni valamit a kezemből, mert túlságosan akarom, és mert nem fontos a másik annyira. Szomorú ezzel szembesülni.

Évről évre, a böjt legvégén nem arról gondolkodunk, hogy valaki valamilyen tárgyi dologról lemondott volna értünk, nem egy étel, nem egy élmény és nem egy lehetőség elmulasztásáról, arról lemondásról van szó. Halálról van szó, az életről való lemondásról, az egészséges ember számára a legalapvetőbb ösztönnel való szembefordulásról: az élni akarásról. Félelmetes belegondolni azokba a pillanatokba, amikor egy ilyen döntés megszületik. Amikor valaki számára világossá, valóssá válik, hogy nemet kell mondania a saját életére. Nem kényszerből, hanem szeretetből. Amikor Pál apostol arról beszél, hogy Krisztus szeretete szorongatja, akkor arról a felismerésről, megérzésről beszél, hogy Jézus halála és feltámadása érte történt. Nehéz élni ezzel a tudattal. Nehéz megérezni ennek az áldozatnak a súlyát. Van, akit ez meghat, könnyeket csal a szemekbe, van, aki ideges, frusztrált lesz ettől. De egy ilyen áldozattal szemben nem maradhatunk közömbösek, ez az áldozathozatal szorongat minket.

A kereszthalálra kérdező kérdésekre az apostol nagyon érthető választ ad. Azért kellett az Istennek emberré lennie és emberként szenvednie és meghalnia, hogy békessége legyen ennek a világnak. Kérdezhetjük, miféle békességet szerzett nekünk Jézus kétezer éve a kereszten, ha tele van az életünk erőszakkal, háborúval, vérontással, üldözéssel, fizikai bántással, lelki terrorral, nyomáskényszerrel, elvárásokkal. A népirtások csupasz valóságától, a világháborúkon, forradalmakon át, a családi erőszakon át változik az erőszak színe és színtere. Világméretűből alakul az egyre szűkebb csoportok, közösségek sajátjává. Fizikai természetből alakul mentális, lelki természetté. De jelen van. Jelen van a közösségben és jelen van bennünk. A frusztráció, az agresszió, az erőszak, a brutalitás. És amikor ez összeadódik, amikor egy-egy közösségben az egyes ember sérelme, elfojtott dühe felerősödik, kitör, akkor születnek a tragédiák.

René Girard francia irodalomkritikus, filozófus beszél a bűnbakképzésről. Arról, hogy az emberi közösségeknek már a kezdetektől fogva szüksége és igénye volt arra, hogy az életben maradás érdekében valahogyan levezesse feszültségét. Arról van szó, hogy a bennünk halmozódó sérelmek, fájdalmak, harag, düh ne fordítson bennünket egymás ellen, illetve ne forduljon bennünk önmagunk ellen. Jobb, ha ez valamire, egy valakire, egy emberre összpontosul. És ez egy olyan mechanizmus, melyben a közösség ernyője alatt mindenki megtalálhatja az utat saját agressziójának a kifejezéséhez. Egy ilyen mechanizmusban az ember az utánzás elvét követi abban, hogy kifejezze, kiadja a benne felgyülemlett feszültséget, az elégtétel vágyát. Ekkor születik meg a bűnbak, akire „mindent” rá lehet tenni. A kezdeti közösségek ezt az embert meg is ölték. „Ez a gyilkosság pedig hallatlan fordulatot hozott” – írja Girard nyomán Cserháti Sándor. „Az imént még vérgőzben tomboló tömegre hirtelen békesség szállt, egyszerűen azért, mert egyik pillanatról a másikra ellenség nélkül maradt. Olyan lenyűgöző tapasztalat lehetett, hangsúlyozza Girard, hogy voltaképpen ez a szent születésének pillanata. Azé a transzcendens kétarcú erőé, amely minden archaikus istenélmény alapja.” Kemény szavak, kemény gondolatok ezek. De Jézus elítélések folyamatéban is megtalálható ez a gondolat (Jn 11,49-53): Lázár feltámasztása után a zsidó vezetők megfogalmazzák, hogy Jézussal valamit tenniük kell. Kajafás főpap pedig egészen konkrétan kimondja: „jobb nektek, hogy egy ember haljon meg a népért, minthogy az egész nép elvesszen.” És miért? Mert a zsidók féltek a rómaiaktól. Féltették a hatalmukat, az életüket. Nem tudták hova tenni Jézus viselkedését, Jézus szavait sem. Megzavarta a köreiket, a gondolkodásukat, a vallásos gyakorlatukat, frusztrálta őket, kétségbe ejtette őket. És az ember akkor a legveszélyesebb, amikor fél. Mert olyankor kontrollálatlanul cselekszünk, és olykor bármit megtennénk, hogy oldódjon ez a félelem. A passiótörténetben, ha visszagondolunk, Pilátus még próbálkozott, hogy „megmentse” Jézust. De a tömeg Barabás elengedését választotta, Jézus nevére csak annyit tudott mondani egy hangon, hogy „feszítsd meg”. Ez a mondat pedig minden kérdésnél erősödött és egyre hangosabb, amelybe mindenki beleadhatta a hangját. Jézus pedig lehajtotta a fejét, kilehelte a lelkét…. Erre sötétség lett és csend. Békesség? A keresztény hagyomány nem kéri számon a Jézus korabeli tömeget. Jézus Krisztus halálát nem az akkori zsidóság bűnének tartjuk, nem vonjuk ki magunkat alóla, hanem azt mondjuk, hogy ő miattunk és értünk is meghalt. Benne pedig Isten megbékéltette magát a világgal. Nem Isten csillapította Jézus Krisztuson az ő haragját, hanem az ember haragja, fájdalma, frusztrációja és dühe oldódott fel a kereszthalálban. Nem Isten kívánta az áldozatot, hanem az ember erőszakigénye, mely védtelen önmagával szemben.  Az én vétkem, az én haragom, az én tehetetlenségem, a te vétked, a te haragod, a te tehetetlenséged. Ez függ ma a keresztfán. Ez az, amit Jézus Krisztus magára vett, aminek alávetette magát.  Nem kényszerből, hanem szeretetből, hogy békességünk legyen.

„Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” Ámen.