2015. 03. 22. – Böjt 5. vasárnapja – Judica (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 03. 22.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

1 Móz 22,1-14

Alapige:

1Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. 2Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! 3Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. 4A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. 5Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. 6Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. 7De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? 8Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. 9Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. 10De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, 11kiáltott neki az ÚR angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok 12Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. 13Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. 14Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az ÚR gondoskodik. Ma ezt mondják: Az ÚR hegyén a gondviselés.

Prédikáció:

Amikor az Ószövetségnek ez a története előkerül, akkor az emberek leggyakoribb reakciója az, hogy magukra vonatkoztatják Ábrahám próbatételét és megtörve mondják: „én biztosan nem tudnám megtenni“. Azt is hallottam már, hogy valaki belegondol abba, hogy még akkor sem tudná egy ilyen helyzetben bántani/feláldozni a gyermekét, ha több van. Azt gondolom, hogy ez a történet sok réteget hordoz magában, nagyon sok kérdést fel is vet, de semmiképpen nem célja az, hogy elrettentsen bennünket azzal, hogy Isten azt várja tőlünk, hogy képesek legyünk feláldozni, bántani, megölni a saját gyermekünket. Nem gondolom, hogy ma, ennek az igeszakasznak a kapcsán konkrétan ezt a kérdést kellene feltennünk, hogy „mi vajon képesek lennénk-e“ erre. Az a kérdés pedig egyenesen abszurdnak tűnik, hogy „szeretjük-e Istent annyira, hogy érte kezet emelnénk a gyermekünkre“. És ezek nyomán, úgy érzem, az sem célja a történetnek, hogy megszégyenítsen bennünket azzal a konklúzióval, hogy nem gondoljuk elég komolyan az Istenhez fűződő kapcsolatunkat, ha elutasítjuk magunktól még a feltételezést is, hogy ily módon a gyermekünk életére törjünk.

Ha csak figyelünk a történet szavaira, ahogyan felépül az elbeszélés, érezhetjük, hogy a szereplők, apa és fia végtelen távolságba kerülnek egymástól, hiába mozognak együtt végig a történetben. A háromnapos hallgatás és Ábrahám velőt rázó szólama, amelyet refrénként ismétel az őt kérdezőknek: „Itt vagyok“, az utazás, a gyalogolás az áldozat helyére, mind azt fejezik ki számomra, hogy hogyan távolodik el egymástól ez a két ember, hogyan kerülnek ki az őket összekötő apa-gyermek kötelékből. Jézus szenvedéstörténetére gondolva, azt érzem, hogy az Atya és a Fiú között is ilyen távolság, ilyen űr keletkezett a kereszten. Úgy tűnik, hogy a cselekvésnek a feltétele mindkét esetben az, hogy megszakadjon valami. Jézus úgy tudja alávetni magát a világmértű büntetés elszenvedéséhez, ha teljesen függetlenné válik az Atyától. Hacsak egy pillanatra is, de el kell jutnia a kérdésig: „Atyám, miért?… miért hagytál el engem?“. Az 1Móz 22-ben pedig ez a kérdés nemcsak Izsák kérdése, de Ábrahám kérdése is lehet ugyanúgy: Mihez van szükség ennek a távolságnak a megéléséhez?

Ábrahám próbatételéről beszél a történet, és az angyal közbenjárása azt a gondolatot közvetíti, hogy az áldozatra való elhatározás bizonyítja, hogy Ábrahám „megfelelő mértékben“ istenfélő, mert még az egyetlen (törvényes) fiát sem kímélte volna, hogy ezt bebizonyítsa. A próbatétel realitás a mi világunkban is, napjainkban is. Nemcsak a mindennapi életünk, de a hitünk is folyamatos próbáknak, kísértéseknek van kitéve. Hogy ez milyen formát ölt, az nem egyforma: mindenki életében másmilyen, hiszen más dolgokhoz ragaszkodunk, más és más módon szeretjük a hozzánk közel állókat és kezeljük a tőlünk távol állókat. És más-más viszony fűz minket az értékeinkhez, anyagi dolgainkhoz is. És így különböző helyzeteket élhetünk meg próbatételként. Azonban a Húsvét evangéliuma, Jézus Krisztus feltámadása felszabadít bennünket az alól, hogy a próbatételeknek való megfeleléssel, azok kiállásával igazoljuk, hogy „eléggé“ vagy egyáltalán istenfélőek vagyunk.  Jézus Krisztusban szabad utunk van Istenhez még akkor is, és különösen akkor, ha gyengének mutatkozunk, ha nem érzünk elég erőt magunkban, hogy kiálljuk a próbatételeket. Mert Isten ígérete szerint biztosan meghallgatja a gyenge ember imádságát és lehajol az alázatos szívű emberhez, aki „üres kézzel“ megy elé. Üres és kitárt markokkal: amely azt is kifejezi, hogy „sajnálom, de ha a gyerekemről lenne szó, én nem tudnám megtenni, hogy kezet emeljek rá“.

 A próbatételek lehetnek intő jelek az életünkben arra vonatkozóan, hogy a hangsúlyok elcsúsztak. Izsák nemcsak egy gyermek lehet, hanem bármi vagy bárki, akinek a szeretete megkötöz bennünket, vagy akit éppen mi kötözünk meg a szeretetünkkel. Ragaszkodhatunk úgy ötletekhez, álmokhoz, ingóságokhoz, vagy éppen a társunkhoz, hogy az elvakít minket és gátol a cselekvésben – a józan életvezetésben és Isten szeretetében.

Fontos szem előtt tartani, hogy a parancsolatok összefoglalásában Jézus azt mondja, hogy Szeresd az Urat, a te Istenedet és szeresd felebarátodat, mint magadat. Isten szeretete nem zárja ki a számunkra kedves és féltett emberek szeretetét, sőt, a kettő inkább összefonódik, de a fontossági sorrend mégis egyértelmű marad. Szeresd először és legjobban Isten, és a másik embert, úgy mint magadat, azaz, olyan szeretettel, amilyen földi szeretet csak létezhet. Istent szeretni pedig valami mást jelent, mint egy embert szeretni, de mégsem lehet a kettőt elválasztani, kijátszani egymás ellen pedig pláne nem.

  Ábrahám próbatétele, az ő kínja és menetelése az áldozathozatal felé felvázolja azt, hogy hitünkben milyen mélységeket élhetünk meg. Milyen kínokkal teli folyamatokon kell végigmennünk, míg kifejlődik valami a végére: mire megváltozik bennünk valami, mire rájövünk valamire, vagy mire eljutunk egy másik, magasabb szintre. Mutatja, hogy milyen sötét és magányos, a kötődéseinktől egyre távolodó utat kell olykor bejárnunk a végsőkig elmenve, a megüresedésig, a teljes eltávolodásig, hogy ráleljünk az igazi kötődésre, helyes szeretetre, egészségesebb ragaszkodásra. Ezen az úton sorra mentek előttünk az Ószövetség alakjai és böjtben évről évre végigmegy ezen az úton Jézus Krisztus is. Ez a szimbolikus út tanítson meg bennünket arra, hogy amikor mi találjuk magunkat Ábrahám sötét és magányos helyzetében, útközben az áldozathozatal helye felé, akkor Jézus is ott jön velünk az úton. Ígéretünk van arra, hogy nem kell végigcsinálnunk az ilyen helyzeteket, próbatételeket egyedül. Jézusnak hatalma van arra, hogy ezekben velünk legyen és erőt adjon nekünk elviselni azt, amit nem kerülhetünk ki.

Ábrahám történetében benne van az Istenben való bizalom eleme is. Az a reménykedés, hogy hátha mégsem kell megtenni. Ismerhetjük azt az érzést, hogy ötletünk sincs, hogyan oldódhatna meg, hogy alakulhatna úgy a helyzetünk, hogy mégse kelljen megtennünk, egy részünk le is mond a feloldásról, de valahol mégis reménykedünk, hogy lesz más mód, Isten valahogyan közbelép. De amíg ezen örlődik az ember, addig a távolság és a sötétség egyre növekszik, megállíthatatlanul. A reménykedés összetett dolog. Benne van az, hogy hátha mégis van más út, de ott van benne Jézus mondata, amit legszívesebben minden vasárnap elmondanék, hogy emlékébe véssem magamnak és másoknak is: Atyám, ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan te. Tehát, a reménységben benne van a feloldásra való vágyakozás és az engedelmesség főhajtása is. Ettől van ekkora súlya.

És ha bármilyen kilátástalan, sötét, és mély a helyzet, amin végig kell mennünk, bízhatunk abban, hogy Isten a végén is ott lesz és hordoz minket akkor is, ha összetörtünk az események, a próbatételek súlya alatt. Ábrahám gondolataiban ez is ott lehetett, lehet, hogy ez tartotta életben őt a lidérces eseményfolyamban, hogy akármi is lesz, Isten majd segít elhordozni a következményeket és Isten majd feltámasztja Izsákot. Amire a Zsidókhoz írt levél is utal, amikor elbeszéli a történetet. Bár Izsák túléli az eseményeket, de Ábrahámban meg kellett, hogy történjen az áldozat, melyet csak azzal a reménységgel bírhatott végig, hogy Isten feltámaszta Izsákot, az egyszülöttet, akihez az ígéretek fűződnek. Ebben a gondolatban felfedezhetjük Jézus Krisztus feltámadásának előképét is, akihez nemcsak a zsidóságot, hanem az egész emberiséget, minket érintő ígéretek fűződtek és beteljesültek.

Ábrahámról már nagyon sokan írtak: nemcsak igehirdetéseket, Szabó Magda regényt, Weöres Sándor verset, Söören Kierkegaard filozófiai elmélkedést, teológusok tanulmányokat. Fontos története ez az Ószövetségnek és szükséges, hogy újra és újra megpróbáljuk megérteni. De az biztos, hogy nincs egymondatos megoldása vagy magyarázata az elbeszélésnek. Összetettebb, rétegzettebb annál. Amennyi különösen is fontos, az az, hogy Jézus alávetette magát az Atya akaratának, és kiállta mindazt, ami bármikor és bárhogyan elénk kerülhet próbatétel gyanánt. Ez nem ment fel bennünket a próbatételek alól, de felszabadít bennünket az alól, hogy az életünk függjön attól, hogy elég erősek és állhatatosak vagyunk-e. Isten hívja és várja a gyengét, az üres, kitárt, kérő kezeket is. Ábrahám pedig lehet a hit hőse, hogy engedelmes volt, lehet a hit elbukottja is, mert feltételezi Istenről, hogy ilyen kegyetlen dolgot kérhet tőle. Ebben nem tudok igazságot tenni, csak azt mondhatjuk, hogy Isten mindenható, bármit kárhet, bármit megtehet és a bölcsessége meghaladja a mi bölcsességünket. Nem érthetünk meg mindent Isten dolgaiból. Viszont bízhatunk, reménykedhetünk benne, a feloldás vágyával és az engedelmesség főhajtásával.

A nehézségeinket, a félelmeinkkel és egészségtelen ragaszkodásainkkal való szembenézést nem kerülhetjük el. Át kell élni, el kell merülni benne, meg kell szenvedni, végig kell csinálni, de nem egyedül. Ez az evangélium örömhíre Böjtben is. Nem kell egyedül menni az úton. Ámen