2015. 03. 15. – Böjt 4. vasárnapja – Laetare (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 03. 15.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Jn 6,1-15

Alapige:

1Jézus ezután elment a Galileai-tengernek, a Tibériás tavának túlsó partjára. 2Nagy sokaság követte őt, mert látták azokat a jeleket, amelyeket a betegeken tett. 3Jézus pedig felment a hegyre, és ott leült a tanítványaival együtt. 4Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. 5Amikor Jézus körültekintett és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, így szólt Fülöpnek: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” 6Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni. 7Fülöp így válaszolt neki: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.” 8Egyik tanítványa, András, a Simon Péter testvére így szólt hozzá: 9„Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyinek?” 10Jézus ezt mondta: „Ültessétek le az embereket.” Nagy fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. 11Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. 12Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: „Szedjétek össze a felesleges darabokat, hogy semmi ne menjen kárba.” 13Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyérből való darabokkal, amelyek feleslegesek voltak azoknak, akik ettek. 14Az emberek, látva a jelt, amelyet tett, ezt mondták: „Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba.” 15Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.

Prédikáció:

Az elmúlt héten a Lutheránus Világszövetség 2o17-es konferenciáját előkészítő találkozón vettem részt, ahol elkezdtük a konferencia teológiai-zenei részének előkészítését. A konferenciát Afrikában, Namíbiában tartja a Lutheránus Világszövetség, így a csoportunkban afrikaiak is voltak, Namíbiából és Tanzániából. Az egy hetes, a tagországok képviselőinek szóló tanácskozó/döntéshozó jellegű konferencia csúcspontja egy majd‘ egész napos vasárnapi istentisztelet egy futball-stadionban, megemlékezéssel a reformáció 5oo évfordulójára. A konferencia egésze az LVSZ tagországait képviselőknek szól, de vasárnap a stadionba bárki jöhet majd. Hogy miért is mesélem el mindezt? A vasárnapi alkalommal kapcsolatban két dologra hívták fel a figyelmet az afrikai kollégák. A max. 1ooo fős konferencia mellett nagyon sok helyi emberre számíthatunk. Nagyon sokra. Kis időbe telt, míg a csoporttagokkal felmértük, hogy mit is jelent a nagyon sok: több ezret. Mert Afrikában, ha esemény van, akkor oda mindenki megy. Ha meghallják, hogy valamilyen rendezvény van, akkor egymásnak adják a híreket, felkerekednek, és jönnek. Rászánják a napjukat, az idejüket, a gyaloglást, hiszen valami történik. És a másik dolog, amire figyelmeztettek  az afrikai testvérek, hogy ha Afrikában valami történik, akkor ott van szeretetvendégség. Muszáj enni, különösen, ha ünneplés van. Mert az hozzá tartozik. Több ezer ember, együtt, figyelnek valamire és éhesek lesznek.

            Meg kellett, hogy osszam ma itt a testvérekkel ezt a párhuzamot. Nagyon úgy tűnik, hogy mi szervezők, 2o17-ben egy olyan helyzetben fogjuk találni magunkat Windhoekben, mint Jézus és a tanítványai az evangéliumi történetben. Az emberek jönnek, mert kíváncsiak, mert valami vonzza őket, rengetegen lesznek, akik odaszánják a napjukat, az energiájukat, a figyelmüket. És nekünk jól kell lakatnunk őket lelki-szellemi táplálékkal. Ami nagy felelősség, de jelenleg eltörpül a gondolat mellett, hogy hogyan lehet ötezer, vagy még több ezer embert megetetni, megvendégelni. Mert könnyen úgy járunk, mint a tanítványok: valamennyi rendelkezésre áll, de ha sokkal többen jönnek, akkor kérdezhetjük: „de hát mi ez ennyinek?” Ritkán adódik olyan helyzet az életben, amely a valóságban is megközelíti a Biblia némely számadatát. Nem tudjuk, hogy Jézus pontosan ötezer férfit és ugyanennyi nőt és/vagy gyereket látott-e el ennivalóval. Érezzük, hogy nem is ez a fontos, hanem az, hogy lett elég. A történet alapvető mondanivalója nagyon egyszerű, Jézus körül van elég. Jézus maga osztotta meg csodás módon a kenyeret és a halt úgy, hogy többszöröse lett a maradék a kiinduló mennyiségnek, és még mennyien ettek és laktak jól. Ez ma nekünk annyit jelent, hogy a Jézus „nyomában járó” élet folyamán mindig lesz elege annak, aki hiszi, hogy Isten gondot visel róla. A kicsinyhitű ember pedig megtapasztalja, hogy ez nemcsak az ételre igaz, hanem a pénzünkre is, az energiánkra, az időnkre… Jézus az ételszaporító csodatételével nem a szegénységgel és éhezéssel száll szembe elsősorban, hanem valami olyan jelenséggel, ami talán minket, ezt a mai gyülekezetet mélyebben érinti, mint az éhezés, ez az aggodalom, a kicsinyhitűség. Akár egy-egy konkrét feladat előtt, akár életünk egy szakaszában, amikor tornyosulnak előttünk az elvégzendők, sűrűsödnek a problémák, bonyolódnak a kapcsolatok. Nem kell, hogy ételhiányról legyen szó, gondolhatunk az élet bármely területére. A kétség szava mindenhol ott van: Vajon elég lesz? Vajon meg tudom csinálni? Vajon helyre lehet hozni? Vajon el lehet érni? És ezek a kérdések még pesszimistábbá válhatnak, ugyan már, hogyan is sikerülhetne?

            Jézus nak ez a csodatétele nem arra tanít bennünket, hogy minden krízishelyzetben optimistának kell lennünk, és hinnünk abban, hogy Isten majd kimunkálja a boldog végkifejletet. Jézus inti a tanítványait, hogy szedjék össze a maradékot. És ezt a mondatot sokkal komolyabban kellene vennie ennek a világnak, húszemeletes házak tetejéről kéne lelógatni az óriás hirdetőplakátokat, hogy felébredjenek az emberek, hogy minél többen rájöjjenek és megszívleljék Jézus szavainak komolyságát: SEMMI NE VESSZEN KÁRBA! Jézus figyelmezteti a letaglózott, ámuló tanítványokat arra, hogy ez most egy ilyen alkalom volt, amikor a szükséghelyzetben a sokszorosa került eléjük annak, amennyire szükségük volt. Ezt meg kell becsülni, erre oda kell figyelni. Azonban, az Úristenbe vetett bizalmat nem szabad felcserélni a boldog, sikeres végkifejletbe vetett reménykedéssel. Jézus csodát tett, mert ott akkor éppen arra volt szükség, az aggodalmat a megoldás valóra vált csodája oldja fel. És a keresztény ember megtapasztalja, hogy mindig lesz annyi a számára, amennyi elég. Legyen az kenyér, ruha, idő, energia, bölcsesség, bármi. A szükségeink miatt nem kell aggódnunk, hanem kis dolgoktól kezdve az egészen nagy horderejű döntésekig, helyzetekig rábízhatjuk magunkat Jézus csodatévő leleményességére és áldó kezeire. Mert a belé vetett hit megszabadít az aggodalmaskodástól, ami megkötözi, gyengíti az embert. Ebbe szól bele ez a történet. Nem kell ebben és ezzel élnünk, mert az Istenbe vetett bizalom legyőzheti a kétséges kérdéseket, amelyek megbénítják a cselekedeteket, gondolkodásmódokat.

            Viszont a reménységgel élő ember élete sem egy ígért sikersorozat, egy folyamatos felfelé ívelés. Jézus a követését illetően nem árul zsákbamacskát, azt mondja, hogy vele járni olyan, mint az eke szarvára tenni a kezünket, és belefogni a szántásba. Nehéz munka, izzasztó. Bár azt is mondja, hogy „az én igám könnyű és terhem nem nehéz”, de mégis igáról, és terhekről beszélünk. És Húsvét felé közeledve arra is emlékeznünk kell, hogy a dicsőséges feltámadást megelőzte a Gecsemáné-kerti imádság, az „atyám, mindazonáltal legyen meg a te akaratod”. Szenvedés van a keresztény ember életében is. És Jézus nyomában az „igazi” tanítvány ezt is vállalja. Szabadon, nem kényszerből, nem nyereség reményében, hanem mert valami belső indíttatás, ragaszkodás így diktálja. Bátorság és szabadság, ezek a szavak jutnak eszembe, amikor Jézus követésére gondolok, és akkor is, amikor olvasok egy olyan történetet, mint a mai igénk is, és elképzelem, ahogyan Jézus nem aggódik, nem szorong, hanem hálát ad és cselekszik. Nem félelemből, hanem bátorsággal és szabadon. És ez a két fogalom, két életérzés kapcsolódik a mai nemzeti ünnepünkhöz is. A szabadságért való küzdelemben sokan az életükért áldozták, mert ez valami esszenciálisan fontos dolog. Nemcsak politikai hatalmaktól, szociális rendszerektől akarunk szabadok lenni, akarjunk szabadok lenni a félelmeinktől, aggodalmainktól és tehetetlenségünktől és a bűneinktől is. Ebben is lehetünk radikálisok, akárcsak a márciusi ifjak. Csak legyen igazán fontos nekünk, hogy mi van a lelkünkben, a lelkünkkel, hiszen Jézus van, hogy sírva könyörög az Atyához az emberért. Ő tudta, hogy mi a tét. Vegyük mi is komolyan!

            A szabadságharcra emlékezünk ma, arra, hogy emberek azért harcoltak, hogy szabadon kimondhassák véleményüket, hogy önállóságuk legyen, felelős, számon-kérhető törvényhozás, hogy biztonságérzetük legyen, hogy újra egyesüljön, amit szétszakítottak és még lehetne sorolni. Harc és küzdelem volt ennek az ára, mert fontos volt. Úgy tűnik, hogy így működik ez a világ, vérnek kell folynia és az életnek kell feláldozódnia, hogy megvalósuljon a szabadság. És ebben az útban Isten sem tett másként. A kereszten a mi lelkünk szabadságáért folyt a vér és a küzdelem, mert Istennek ez ennyire fontos volt. Számomra a kereszt és a mai ünnep is annyit mond, hogy nem szabad közömbösnek lenni. Nem szabad közömbösnek és „langyos lelkületűnek” sem lenni. Rá kell találnunk arra, hogy mi az, ami fontos, és azért küzdeni kell, keresni, kutatni, vagy éppen harcolni érte. Az élet minden területén: a közéletben, a magánéletben, és különösen a lelkünk dolgaiban is. Mert ami bennünk van, az kihat az egész életünkre.

            Laetare vasárnapja van, azt jelenti: ‚Örüljetek!‘ Örüljetek annak, hogy van elég, Isten közelében, Jézus mellett, mindig lesz elég: mit enni, mit mondani, miből meríteni. Örüljetek, még ha terheitek és nehézségeitek is vannak, mert nem vagytok vele egyedül. És örüljetek, mert Valakinek már voltatok annyira fontosak, hogy a életét adja értetek. Örüljetek és tegyetek azért, ami fontos, bátran és szabadon! Ámen