2015. 02. 08. – Hatvanad vasárnap (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 02. 08.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Lk 8,4-8(15)

Alapige:

Amikor nagy sokaság gyűlt össze azok közül is, akik városról városra csatlakoztak hozzá, ezt mondta nekik példázatban: “Kiment a magvető vetni. Vetés közben némelyik mag az útfélre esett, és eltaposták, vagy megették az égi madarak. Némelyik a sziklás földre esett, és amikor kihajtott, elszáradt, mert nem kapott nedvességet. Némelyik a tövisek közé esett, és amikor vele együtt felnőttek a tövisek is, megfojtották. Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott.” Majd emelt hangon hozzátette: “Akinek van füle a hallásra, hallja!”

Prédikáció:

Kedves Testvérek,

a mai igehirdetési alapige a magvető példázata.  Általában ismerjük, sokat hallottuk, tanultuk gyerekkorunkban is. Én emlékszem, hogy nemcsak hittanórán, hanem hatodikos koromban irodalomórán is tanultam Jézusnak erről a példázatáról. Képzeljük el ezt a kis történetet úgy, mintha Jézus nem is magyarázta volna meg a tanítványoknak. Képzeljük el, hogy csak úgy hallgatjuk ezt a mesét, és próbáljuk meg azt is, hogy kizárjuk előzetes ismereteinket, és nem próbáljuk meg megmagyarázni mi sem, hogy vajon mi micsoda a történetben. Így hallgassuk meg most a Magvető történetét Lukács szerint!

Amikor nagy sokaság gyűlt össze azok közül is, akik városról városra csatlakoztak hozzá, ezt mondta nekik példázatban: “Kiment a magvető vetni. Vetés közben némelyik mag az útfélre esett, és eltaposták, vagy megették az égi madarak. Némelyik a sziklás földre esett, és amikor kihajtott, elszáradt, mert nem kapott nedvességet. Némelyik a tövisek közé esett, és amikor vele együtt felnőttek a tövisek is, megfojtották. Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott.” Majd emelt hangon hozzátette: “Akinek van füle a hallásra, hallja!”

            A 8. fejezet elején azt olvassuk, hogy Jézus járta a városokat és falvakat és „hirdette Isten országának az evangéliumát.” Nincs odaírva a példázat elejére konkrétan, hogy olyan a mennyek országa, mint a magvető magvetése, de a bevezető mondatokból tudjuk mégis, hogy Jézus arra akarja tanítani az embereket, hogy Istennel milyen az élet, mennyire másak a mechanizmusok, mint a mi életünkben, hogy milyen is a mennyek országa. Magot vetni sokféleképpen lehet, ha a veteményesben répát, vagy borsót vetünk, akkor nem vagyunk olyan bőkezűek, gondosan kell, hogy elszórjuk a magjainkat, különben dzsungel lesz a borsóból, a répa pedig hajszálvékony marad, ha egymás hegyire-hátára ültetjük a sok magot. De azt is tudjuk, hogy a búzaszemeket pedig nem lehet egyenként vetni, hiszen a hektárok lassan telnek még akkor is, ha bőkezűen, nagy lendülettel szórjuk a magokat. A magvető mindenképpen tudja, hogy mit csinál, ez a lényeg. És tisztában van azzal is, hogy van olyan, hogy járulékos veszteség, valamilyen módon áldozatkésznek kell lenni, mert nem térülhet meg minden kis magocska és minden verejtékcsepp. Lesz, ami kárba megy, de mégis, reménysége minden földet művelőnek, hogy lesz, ami termést hoz. Sokmindennek a függvénye, hogy mitől és hogyan, de valahogyan biztos lesz eredménye, valahogyan biztosan bekapcsolódik a földműves munkája az élet körforgásába… A magvető elvégzi munkáját, bevégzi azt minden évben, és újrakezdi minden vetéskor, minden ősszel. Szétszóródnak a magok, és csend van, szótlan, jeltelen csend a földben. Nem tudjuk mi lesz belőle. Azt sem, hány mag találta meg a jó földet, és mennyi az, ami látszólag jó helyre esett, és mennyi hullott a biztos pusztulás földjére. Nincs eredmény addig, amíg ki nem bújnak az első csírák a földből. Még zöldek, mikor aztán rájuk esik a hó és tavasszal folytatódik a növekedés a beérés. Hosszú idő, amíg bíztató jeleket láthat a magvető, és még hosszabb időnek kell eltelnie, amikor is végre learathatja a beérett termést. A jó földműves tudja mit csinál, tudja hova és mikor veti a vetőmagját. És türelmes, vár, kivárja a növekedés, a beérés idejét.

            Mit mond nekünk ez a történet az Isten országáról? Ezt a két dolgot mindenképpen. Azt, hogy Isten türelmes és tudja mit csinál.

1. Tudja mit csinál, még akkor is, ha ennek a világnak és sokszor saját sorsunk alakulása, vagy a számunkra fontos életek alakulása homályos, nem tudjuk, merre is tart pontosan. Vagy éppen érthetetlen, mert a körlülmények, az előzmények alapján mást várnánk, és sokszor kilátástalan, mert úgy el tudnak romolni kapcsolatok, életutak, amikből már nincs reménységünk jobbat kinézni. Vannak végzetes sorsok, amikbe se beleszólni, sem azokat megjavítani nem tudjuk. De Jézus példázata annyit elmond, hogy Isten tudja, mit csinál. Istennek más perspektívái vannak, mint nekünk, nagyobb ívűek, nyitottabbak, merészebbek, rugalmasabbak és szilárdabbak, hacsak abból indulunk ki, hogy bizonyos helyzetekben mi milyenek hogyan nem tudunk gondolkozni és cselekedni.

            Ez a példázat nem az üres optimizmus parabolája. Olcsó szólammá válhat a reménység, ha szüntelenül csak ismételgetik nekünk, vagy  mi ismételgetjük magunknak, hogy Isten majd mindent jóra fordít, csak hinni kell, és minden jó lesz, úgy jó, ahogyan szeretnénk, hiába van vesztesége a vetésnek, a nyereség majd kárpótol. Kárpótol? hiszen a veszteség az veszteség. Veszteség a kiirtott állatfajok sokasága, veszteség a hó nélküli tél, az eső nélküli nyár, a kiirtott erdők… A személyes életünkben pedig veszteség, elveszíteni valakit, akit szeretünk, elveszíteni az álmainkat, amiért dolgoztunk, elveszíteni a tudásunkat, a készségeinket, sorolhatnám… a veszteség az veszteség marad, amiért nem kárpótlás kell, hanem amit meg kell élni, amit fel kell dolgozni. A járulékos veszteségben a legkegyetlenebb, hogy szükséges. Megmagyarázhatatlanul és kérlelhetetlenül szükséges. Isten pedig nem kímélte magát sem az áldozatvállalástól a veszteség elszenvedésétől. Az ember szeretné ezt megtenni. Minekünk az ösztönünk diktálja, hogy megpróbáljuk elkerülni azt, ami fáj, ami nehéz, ami hiányt, csalódást okoz. A reménység útja azonban az áldozatvállaláson és a veszteségek átélésén keresztül vezet a teljesség felé. A reménység pedig nem próbálja elnyomni a szorongás és a félelem hangját, a veszteség fájdalmát a százszoros kárpótlás és nyereség ígéretével. A reménység megpróbál szembenézni azzal, ami kockázatos, ami fájhat, ami hiányt, veszteséget okozhat. A reménység megtanít lassan, lepésről-lépésre letenni önmagunkat Isten kezébe, azt a részünket, amely ódzkodik az áldozatvállalástól, azt a felünket, amely retteg az elvesztéstől, azt a darabunkat, amely nem akar hiányokkal létezni. És közben türelemre tanít minket is.

            2. Ahogyan Isten is türelmes. Mert amilyen sokféle lehet a vetés, olyan sokféleképpen éljük meg, hogy találkoztunk Istennel. Ahhoz, hogy ez meglátszódjon rajtunk, idő kell. Kinek több, kinek kevesebb. De Isten vár, türelmesebben és bölcsebben, mint mi. Csendben, egészen csendben vár, a kereszt csendjében. Mert tudja mit csinál és mert türelmes. Tudja, hogy nekünk idő kell. Idő, amíg a fülünktől a szívünkig ér egy gondolat, egy hallott történet, egy elolvasott mondat. Idő kell, amíg valósággal megélt életté válik egy meggyőződés. Idő kell, amíg megharcolódnak a harcok, amíg világossá rajzolódnak az utak. Idő kell, amíg eszünkbe jut a rég feledett hívás, biztatás. Nekem így, neked úgy.

            Sokszor gondolkodom azon, hogy milyen nehéz lehet a szülőknek, leginkább, amikor tinédzsereket látok az utcán, vagy mondjuk a Plázában, feltett lábbal majszolják a sült-krumplit, furcsa ruhákban vannak, hangosan nevetgélnek, stb…Amivel nincs baj, csak arra gondolok, hogy én is ilyen voltam, lehet, és hogy milyen nehéz lehetett elhinni azt, hogy megkomolyodom, hogy változik majd és jó irányba alakul az értékrendem, a viselkedésem… Amíg fiatal az ember, addig nehezen nézik ki belőle, hogy értelmes, jóravaló felnőtt lesz belőle, vannak, akiknél azért ez egyértelmű, de sokakban nehezen látjuk meg a potenciált, talán bennünk sem látták anno… Vagy mégis volt valaki, legalább egy valaki, aki elhitte, hogy nagy és jó dolgok történhetnek majd velünk…

            A világunkkal kapcsolatban is vannak optimisták és pesszimisták. Érezzük, és talán tudjuk is, hogy nem fenntartható az az életmód, amit a jóléti társadalmak emberei a földön élnek. Az energiafelhasználás, a húsevés, a káros anyagok produkálásának ilyen mértéke nem tartható fenn sokáig. Ez a ma kihívása, amivel szembe kell nézni. Az élet számtalanszor volt már kilátástalan a földön. Visszatekintve egy nagyobb perspektívában láthatjuk ezt mi is. Előretekinteni már nehezebb.  A felelősséget azonban viselni kell a tetteinkért. Izzadni a napon, harcolni a betegségekkel az enyhe télben… Isten tudja mit csinál, de mi nem biztos.

Isten azonban türelmes, még mindig, és újra és újra. És milyen jó és áldásos lenne, ha minket is érdekelne, hogy Isten mit és hogyan csinál. Csodálatos és áldásos dolog, amikor elkezdjük keresni és kutatni, hogy Isten hogyan van jelen ebben a világban, és hogyan lép be az én életembe. Az enyémbe így, a Tiédbe úgy. De annyi bizonyos, hogy azzal, hogy emberré lett, azt üzeni, hogy az ember nem közömbös számára. És valahogyan ma is jelen van, vagy így, vagy úgy, de cselekszik, türelemmel és kétségek nélkül. Ámen.