2015. 02. 01. – Hetvened vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 02. 01.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Mt 20,1-16

Alapige:

1„Hasonló a mennyek országa a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. 2Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe. 3Amikor kiment kilenc óra tájban, látta, hogy mások is állnak a piacon tétlenül, 4és ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe, és ami jogos, megadom nektek. 5Azok pedig elmentek. Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban, és ugyanígy tett. 6Amikor pedig késő délután öt óra tájban is kiment, még mindig talált ott álldogálókat, és megkérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? 7Azok pedig így válaszoltak: Mert senki sem fogadott meg bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe! 8Miután pedig beesteledett, ezt mondta a szőlő gazdája a vincellérjének: Hívd elő a munkásokat, és fizesd ki a bért, az utolsókon kezdve az elsőkig. 9Ekkor jöttek azok, akik öt óra tájban álltak munkába, és kaptak egy-egy dénárt. 10Amikor azután az elsők jöttek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. 11Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, 12és ezt mondták: Ezek az utolsók egy órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől. 13Ő pedig így felelt egyiküknek: Barátom, nem bánok veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? 14Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. 15Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? 16Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.”

Prédikáció:

Miért van, hogy nem az üdv derűjéből táplálkozó felszabadult kreativitás jellemzi elsősorban a hitéletet? Talán van felszabadult öröm a magukat karizmatikusnak nevező gyülekezetekben, de hol marad a kreativitás? Unalomig ismert frázisokat hallani: a megváltozott életről, a személyes kapcsolatra jutásról Jézussal, a kereszt elé letett bűnökről és a könnyek között elfogadott Megváltóról.

Milyennek látjuk ebből a szempontból Jézust, és mennyire tekintjük az ő kreativitását példának és követendőnek?

Jézus, az Atyjának engedelmes fiú: ez volt évszázadokon keresztül a meghatározó kép róla. A romantika aztán felfedezte, hogy költő is volt, és Goethe kimondta, hogy „Jézust már csak azért is Istennek kellene tartani, mert az evangéliumot kitalálta.”

Az evangéliumon nyilván annak egészét kell érteni, beleértve a példázatokat is. Hiszen ezekben egészen példa nélküli kreativitás tárul fel. Olyan leleményesség, amely minden belső energiáját arra összpontosítja, hogy jelen-idejűvé, „itt és most” megragadhatóvá tegye a hallgatói számára Isten Országát. Hiszen „nem elméleti fejtegetéseket mondott Jézus az Isten Országáról, hanem közénk hozta, közöttünk megteremtette azt. Ezért is mondhatja: Isten országa közöttetek, vagy bennetek van, és hozzátette volna, hogy most már, vagyis ez csak azáltal lehetséges, hogy Ő elhozta. Azt is mondta, hogyha ketten, vagy hárman összegyűltök az én nevemben, én is ott leszek köztetek. Mt 18,20 Vagyis a beszéd által a beszéden keresztül jelenik meg köztünk. Hiszen amikor összejövünk az ő nevében, akkor szavakon keresztül kommunikálunk, érintkezünk egymással. Jézusnak külön nem kellett mondania, hogyha ketten, vagy hárman összejöttök az én nevemben, akkor beszéljetek, hiszen ez természetes, hogy beszélni, illetve beszélgetni fogunk.

A szeretet elsősorban leleményes. Ha a szeretet legfőbb tulajdonságáról kérdezünk, akkor elsőre talán nem a leleményesség jut eszünkbe. Pedig még az önfeláldozó szeretet sem ér sokat, ha nem társul hozzá kellő leleményesség. Maga a szándék, hogy akár fel is áldozzuk magunkat valamiért, vagy valakiért, célt téveszthet, kudarcot vallhat, ha nem társul hozzá az a képesség és kreativitás, amely megtalálja a megoldást, hogy képletesen szólva: egy zárt ajtót megnyisson, vagy egy labirintuson átjusson.

Az emberek megmentésének a szándéka jellemezte Jézust, és még az önfeláldozást is vállalta ezért. De egyáltalán nem volt számára érdektelen, hogy vajon eléri-e ezzel a célját. Nem az volt a lényeg, hogy megtegye az áldozatot, mintha az a tény, hogy feláldozta magát, önmagában elég lenne, és abszolút érték lenne. Saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy attól, hogy áldozatot vállalunk valamiért, vagy nagyfokú lemondást gyakorlunk, attól még nem oldódnak meg a problémák. Kell még hozzá az az okosság, amely felméri, hogy hol – mely ponton érdemes próbálkozni. Mint amikor torpedó-játékot játszunk. Okosan ki kell számítanunk, hogy mi legyen a következő lépés. Jézus esetében is a szeretet leleményességéről tesz bizonyságot az evangélium. Azért is beszélhetünk Jézus önfeláldozásáról kétezer év múlva is, mert leleményes szeretettel megtalálta azt a módot, ahogyan ez a tett elérhette célját, és ehhez az kellett, hogy valaki jól tudja, milyen pontokon kell próbálkozni. Ebben fontos szerepe volt az előkészítésnek, az időzítésnek, és mindannak, amit még a passiótörténetből jól ismerünk. Jézust arra sarkallta, hogy a lehető legkreatívabb módon éljen a beszéd, a metaforák lehetőségével.

Amikor Jézus követéséről szólunk, vajon nem kellene az ő kreatív, leleményes nyelvhasználatát is „imitációnk”, követésünk tárgyává tenni?

Pár napja nagyfiúnk volt általános iskolai osztálytársai vendégeskedtek nálunk. Sok iskolai anekdotát mondtak tanárokról, vicceseket és kevésbé vicceseket, és közben azon gondolkodtam, milyen sok múlik azon, hogy ezt valaki milyen nyelvi leleményességgel, kreativitással adja elő. Az, hogy késő este is szívesen hallgatja az ember a tinédzserek iskolai – tanáros történeteit, az azon múlik, hogy mennyire szórakoztatóan vannak előadva ezek a történetek.

/Amúgy az iskolai történeteket hallva felerősödött bennem a meggyőződés, létezik rossz tanárság, rosszul játszott tanári szerep. Ha Eric Berne – „Az emberi játszmák” című könyv szerzője nemcsak a családokkal, hanem az intézményekkel is behatóan foglalkozott volna, akkor biztos megírta volna az „iskolai játszmák” című könyvét. És ebben a tanárok és tanárnők kezdeményezőkészsége az érzelmi zsarolásban, lelki terrorban, megalázásban és a tanártól való függés végletes kihasználásában biztos kulcsmotívumok lettek volna./

Mai vasárnapi alapigénknek és az iskolai mindennapoknak sok közös vonása van. Ki nem hallotta még azt a vádat, hogy valaki valakivel kivételezik a tanórán. Az igazságérzetünk próbája is ez a példázat.  Az igazságérzetünké, mely sokkal ősibb, elemibb, mint ahogy azt elsőre esetleg gondolnánk. Egy példa:

Brosnan és de Waal (2003) főemlősökkel végzett kísérletet, amely a „csuklyás majom kísérlet” néven vált híressé.

A kutatók egy csoport nőstény csuklyásmajmot megtanítottak arra, hogyan vásároljanak kőtantuszért uborkát. A kísérlet során a majmok párokban vásárolhattak uborkát kőtantuszaikért. Miközben az első majom megkapta az uborkáját, láthatta, hogy a másik majom átadja a tantuszt a kutatónak. Egy ideig néha a második majom is egy uborkát kapott, máskor viszont valami mást, gyakran szőlőt (a szőlőnek a majmok sokkal nagyobb értéket tulajdonítottak, mint az uborkának). A kutatók célja az volt, hogy megfigyeljék az első majom viselkedését, miután az tanúja volt a második majom csereüzletének.

Kiderült, hogy azok a majmok, amelyek látták, hogy a párjuk is egy uborkát kap, örömmel kezdték falatozni ’vásárolt terméküket’. Érdekes ugyanakkor, hogy azok a majmok, amelyek azt látták, hogy a másik majom ugyanazért a tantuszért más jutalmat kap, megdöbbentő reakciót mutattak. A csere igazságtalanságának mértékétől függően az alábbi módokon reagáltak: nem akarták megenni az uborkájukat. A következő körökben semmire sem akarták tantuszaikat becserélni. És időnként, a legnagyobb meglepetésre, a kutatókhoz vágták az uborkát. A kísérlet feltárta, hogy még a

főemlősök is jól fejlett igazságérzettel rendelkeznek, más szóval nagyon is észreveszik a méltánytalanságot és az igazságtalanságot.

Még az ember, a homo sapiens létszintje alatt is létezik egy pontosan működő igazságérzet. Az összehasonlítás szükséges igénye, és adott esetben az irigység.

„A te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?” (15. v.). Ez a mondat a példázat csúcspontja. Az ószövetségi zsidó felfogás szerint a gondolatok, és így a jó és a rossz hajlamok székhelye a szív, amely a szemen keresztül, a tekintetben válik felismerhetővé. Ezért a szem jellemzői azonosak a szív vagy a lelkület tulajdonságaival (vö. 6,22). Márk evangélista az ember gonosz hajlamai között említi a „rossz szemet” (irigységet) is (7,22). „A jó szem, alázatos és szelíd lélek; íme, ez Ábrahám tanítványának jellemzője; rossz szem, büszke és gőgös lélek: ez jellemzi Bálám követőit” – olvassuk az atyák mondásaiban. A Példabeszédek Könyvében ezt találjuk: „A jóságos tekintetű ember áldott lesz, mert ad kenyeréből a nincstelennek” (Péld 22,9). Ugyanakkor ezt is „Ne edd a rossz szemű ember kenyerét… Egyél, igyál! – mondja neked, de nem szívesen.” (Péld 23, 6-7).

Ha beleképzeljük magunkat azok helyzetébe, akik először hallották Jézustól ezt a példázatot, úgy érezhetjük, hogy Jézus ezzel a példázattal mozgósítja igazságérzetünket, hogy mélyen érintve vagyunk. De aztán az egész szembefordul velünk. Képtelen helyzetbe kerülünk, hiszen hiába zúgolódnánk a többiekkel együtt, mint hajnaltól késő estig fáradozók, gürcölők. Hiszen azt kell átélnünk, hogy irigykedünk azokra, akik alig dolgoztak valamit a nap során és mégis ugyanannyi fizetést kapnak, mint mi. és akkor megkapjuk a gazdától: „Te azért vagy irigy, mert én jó vagyok? Nem tehetem a saját pénzemmel azt, amit akarok?”

A társas kapcsolatainkat romboló tényezők közül kiemelt helyen van az irigység.  Az rossz hatással van mind az irigykedőre, mind pedig az irigyelt félre is. Míg az irigykedőt a kisebbségérzés miatt, addig az irigyelt személyt a rosszindulattól való félelem vagy az irigykedő fél ellene irányuló cselekedetei miatt éri egyfajta veszteség. A javak jó szívvel való élvezetét megmérgezi. Az irigység egy egész társadalmat befolyásolhat. Általános bizalmatlansághoz vezet és csökkenti a hatékonyságot, ugyanis arra készteti az irigykedőket, hogy ne kövessék azt, amit az igazságosság és a törvényesség szabályai megkövetelnének tőle.

Most megint képzeljük magunkat a példázat első hallgatóinak a helyébe. Meg vagyunk győződve arról, hogy az üdvösség az a mi nemzeti kincsünk. De ahogy Jézust hallgatjuk, rájövünk, hogy  Jézus arról beszél, hogy a szőlőben senki számára sincsenek jelzáloggal ellátott helyek: bárki meghívást kaphat a munka, a feladatok végzésére. És belénk nyilall a fájdalmas felismerés, az utolsókból elsők lehetnek és az elsőkből utolsók. és felidézzük magunkban a már hallott szavakat Jézustól: Amikor a két fiúról beszélt, ahol az jön el, aki nem ígérkezett (21, 28-32), a gonosz szőlőművesekről, akik el akarták venni a szőlőföldet a gazdától erőszakkal és gyilkossággal (21, 33-46), a királyi menyegzőről ahová végül azok jutnak be, akik nem is számítottak rá, hogy meghívást kapnak (22, 1-14) a vámszedők és a bűnösök első helyre kerüléséről Isten királyságában (21,31), és hogy majd sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában; és akik pedig Isten országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre. (8, 11-12; vö. Lk 13,22).

És ahogy hallgatjuk a történetet, és a búcsúszót a gazdától, hogy vedd ami a tiéd és menj, közben összeáll lelkünkben a kép: és már látjuk magunk előtt, hogy Jézus  hogyan viszonyul az emberekhez. Egyforma jóságot tanúsít a zsidók és a pogányok, az igazak és a bűnösök iránt, bármilyen korban élnek és bárhonnan származnak. Nagylelkű mindenkihez, főleg a vámszedőkhöz, a bűnösökhöz és a legjobban rászorulókhoz. Távol áll tőle a részrehajlás vagy az igazságtalanság, cselekvésmódja nagylelkűségről és megértésről árulkodik. Képzeletében, fantáziájában ott él egy jó gazda, aki még az utolsó órában is napszámosokat hív, és ezeket nem teljesítményük, hanem szükségleteik alapján jutalmazza. Nem saját érdekeit keresi, hanem szokatlan módon a napszámosok ügyét tartja szem előtt. Nem szeszélyesen szórja pénzét egyiknek többet, a másiknak kevesebbet nyújtván, hanem mindenkinek megadja a legfontosabb javakat, és szükségleteik alapján osztja ezeket. Senkivel szemben sem igazságtalan, hanem jósága ösztönzi, hogy annak is megadja az élethez szükséges javakat, aki nem a sors kegyeltje.

Végül Jézus elhallgat. A történet befejeződik, a példázatnak vége. Mi pedig azt érezzük, hogy szívünk hevül, mint az emmausi tanítványoknak. Feltárult számunkra az Isten Országa, átéltük, a miénk. tudjuk már, hogy mi számunkra a leleményes szeretet. Úgy ízlelgetjük magunkban a szavakat, mintha egy jó viccet hallottunk volna, de nemcsak nevetünk rajta, hanem hit ébred bennünk egy olyan Úr iránt, akinek országában nem lesz sem könny, sem fájdalom, sem szomorúság és gyász, de fogcsikorgatás, gonosz szem, azaz irigység sem, és ennek az országnak a lakói lehetünk már itt, időlegesen ugyan, és egy-egy pillanatra, de hogy ez így lehet, azt Jézusnak és a példázatának köszönhetjük. Annak, hogy a beszéd adományát Ő arra használta fel, hogy Isten Országát hozza el közénk, teremtse meg, annak katarzisát hozza el nekünk a példázat csattanójában. Ámen