2015. 01. 24. – Ökumenikus imahét (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 01. 24.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Jn 4,20-26

Alapige:

20A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell.” 21Jézus így válaszolt: „Higgy nekem asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. 22Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. 23De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. 24Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” 25Az asszony így felelt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.” 26Jézus ezt mondta neki: „Én vagyok az, aki veled beszélek.”

Prédikáció:

Ha kapsz egy levelet, melyet olyan ember írt, akit jól ismersz, akkor a szavak, mondatok olvasása során látod magad előtt az illetőt, a mozdulatait, gesztusait, amelyekkel a szavait kíséri. S mivel ismered, érzéseket társítasz a leírt szavakhoz. Azáltal, hogy ismered a levélírót, a szöveg színessé válik. Képzeletedben képes vagy arra, hogy az ismert emberrel közösen átélt élményekkel, korábban megtapasztalt érzéseivel, szimpátiáival, vagy ellenszenveivel, lelkesedésével vagy elutasításával társítsd az olvasott szavakat.

De mi történik, ha ugyanezt a levelet odaadod egy olyan személynek, aki egyáltalán nem ismeri a levél íróját? Ő nem tudja társítani korábbi közös emlékekkel, ismert gesztusokkal, érzésekkel a szavakat. Ez ahhoz hasonlítható, mintha valaki fekete-fehérben nézne egy filmet, mely eredetileg színes.

Itt nem csupán a színek, az érzelmek hiánya a baj. Hanem a félreérthetőség is. Hiszen egy általunk jól ismert ember leírt szavai mögött képesek vagyunk az esetleges iróniát és humort is felfedezni. Például ha azt írja, hogy „tudod, mennyire szeretem az esős időt…” Mivel ismerjük az illetőt, és tudjuk róla, hogy nem szereti, ha borus az idő, ha nem süt a nap, rögtön értjük az iróniát a szavaiban, de ha nem ismerjük, teljesen félreérthetjük azt, amit ír.

Most nézzük a Bibliát. Ismerjük a szerzőket? Nem. Ha egy mai könyvvel hasonlítjuk össze, amelynek írói ma élő emberek, kortársak, akkor még további nehézségekkel szembesülünk: nem mai nyelven, és nem mai szemlélettel írták. Mindehhez társul még egy további nehézség. Nem is magyarul írták, hanem idegen nyelven, és az, amit mi olvasni szoktunk legtöbben, az egy fordítás. És egy fordítás sosem lehet teljesen tökéletes. Mert maga a nyelv sem tökéletes. Egyezményes jeleket használ, melyek nem a matematika és a logika szabályait követik, hanem csak a konvenciókat.

A szavak, kifejezések jelentése tehát közmegállapodás eredménye.

Egy könyv, melyet szentnek tart az azt használó közösség, az Egyház, egy ilyen bizonytalan eszközön, a szavakon alapuló információkat hordoz, melyeket  ismeretlen, más nyelven beszélő írók foglaltak szavakba, akiket régi, ma már ismeretlen konvenciók, meggyőződések befolyásoltak.

A teológia a Bibliára támaszkodik.  A teológia tudománya ezért, mely a Bibliára épül, egy mindig nyitott rendszer, és az is kell, hogy maradjon. Mindig késznek kell lennie az újraértelmezésre. Ezért az egyház Bibliával kapcsolatos tanítását át kellene, hogy hassa a szerénység, mely számol ezekkel a bizonytalanságokkal. Ezért sokszor alaposan felülvizsgálandó, amit a Bibliára hivatkozva mondanak, bárki is legyen az illető, és bármilyen hitelesen, vagy erős szuggesztióval szólja is, amit szól.

A Samáriai asszony története ingoványos talaj a hívő számára.

Meglepő, hogy Jézus bement Samáriába, és Jákób kútjánál megszólított egy odavalósi asszonyt.

Nem részletezném, hogy mit is jelentett Samáriában tartózkodni az i.sz. első században – erről a hét során volt már szó.

Mit is jelentett megszólítani egy samáriait? Egyáltalán nem volt biztos, hogy sikerül a kezdeményezőnek kilépni a provokátor szerepéből. Nem biztos, hogy a félreértések pókháló szerű szövevényét sikerül neki átszakítania. Ha kommunikációt kezdeményez, a megszólított végig csapdát szimatol. Így van ez ebben a történetben is. A félreértés és gyanakvás végigkíséri a beszélgetés első felét. Jézus kezdeményez, megszólít, kilép sőt, nem csak egyszerűen megszólított, hanem egyenesen házassági ajánlatot tett a samáriai nőnek. Ugyanis a leánykérés egyik legősibb módja, az volt, hogy ahhoz a forráshoz, ahová a nők jártak vízért, kiment a kérő és vizet kért attól a lánytól, akit nőül akart venni. Ezt a régi hagyományt Mózes első könyve 24. fejezete őrizte meg, ahol Ábrahám szolgája kér inni Rebekától, aki aztán Izsák felesége lesz.

Jézus inni kér a Samáriai asszonytól. Ez nem egyszerűen békejobb nyújtása, nem is egyszerűen karitatív buzgalom, vagy nyitottság a másság irányában, hanem egyenesen egy felajánlott Frigy.

A jócskán zavarba hozott asszony pedig arról faggatózik, hogy mi ennek a közeledésnek az alapja? Jézus talán nem ismeri a kölcsönös elzárkózás kötelező protokollját, nem látja a nyilvánvaló ellentmondásokat a két nép, két hagyomány, vallás között?

„A mi Atyáink ezen a helyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell.” (Jn 4,20)

Vannak kibékíthetetlen hitvallások. – Szól a samáriai nő keserű megállapítása. Legyen valaki samáriai vagy zsidó, muszlim vagy keresztény, nem fog alkudozni a szent helyről és annak birtoklásáról.

Istent nem lehet sem falakkal, sem szabályokkal helyettesíteni. Ő Lélek, és akik Őt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk, hátat fordítva a Sionnak, Garizimnek, minden másnak, mely azt állítja, hogy egy bizonyos helyen, vagy egy bizonyos szent tárgynak, közelében, vagy annak égisze alatt összegyűlve Istennek nagyobb tetszésére lehetünk, és inkább meghallgat, mint máshol és másként.

Lélekben és igazságban: azaz abban a hitben, hogy Isten jelen van mindenütt közöttünk éppúgy, mint a lég, a levegő, és mi pedig minden érdek nélkül gyönyörködünk Lényében, egyetemes, mindenkire kiterjedő, személyválogatás nélküli jóságában, kegyelmében. „Mert Isten felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.”

De a Jézusi egyetemesség szükségszerűen maga után von egyfajta nagyvonalúságot. Jézus még bizonyos – vérre menő vitákat előidéző – teológiai fogalmakban is inkább az összekötő kapcsot, az egyesítő jelleget kereste és nem annyira a kizárólagosat, az exkluzívat. Aki nincs ellenünk, az velünk van.

A szent helyek jelentőségének végéről szóló Jézusi prófécia után a samáriai asszony gondolatban tovább lép és a végső váradalmakra tereli a beszélgetést.

Azonban még az újszövetségi szöveg is könnyen félrevezet minket. Csak akkor értjük meg teljesen ennek az evangéliumi szakasznak az üzenetét, ha tisztázzuk azt, hogy a samáriaiak nem várták a Messiást, és eljövetelében sem hittek, hiszen a samáriaiak nem tartották szent könyveknek a próféták könyveit, holott ezekben találhatók a Messiásra vonatkoztatott próféciák. Ők az Igazság Tanújának, vagy ahogy ők nevezték, a “Taheb”-nek az eljövetelében hittek.

Jézus és a samáriai asszony között a kérdéses beszélgetés így hangozhatott el: Samáriai asszony: – Tudom, hogy eljön a Taheb, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. – Erre Jézus: Én vagyok az, aki veled beszélek.” Jézus tehát azonosítja magát a samáriaiak Taheb-jével, talán korábban végiggondolva azt, hogy ez a szerepkör elvileg milyen feladatokat ró ki rá. A taheb azt jelenti, hogy visszatérő, és prófétaként képzelték el, József törzséből fog származni, aki helyreállítja a Tórából, a Mózesi törvényből azt, ami a sok év alatt elveszett. Megtalálja az eredeti frígyládát, és a Garizim hegyen helyreállítja az eredeti mózesi vallásgyakorlatot.

Régi kérdés, hogy mennyiben felel meg Jézus a zsidóság által akkor várt messiás szerepével, tevékenységével.

Ugyanaz a nagyvonalúság figyelhető meg itt, mint abban az esetben, amikor jóváhagyja azt a nép körében élő hitet, hogy Keresztelő János nem más, mint Illés, vagy amikor a kereszten mellette agonizáló latornak azt mondja, hogy: “Még ma velem leszel a Paradicsomban.”

Ilyet csak Ő mondhatott. Csak neki volt meg ehhez a szabadsága, hogy ezt kimondja. Ez a radikalitás azonban túl van azon, amit hívő közösségek el tudnak hordozni.

Dosztojevszkij „Nagy Inkvizítora” elzavarja Jézust, mert csak tönkretenné azt a remekül funkcionáló rendszert, melyet az egyház nagy áldozatok árán, sok-sok évszázados munkával kialakított magának.

Kell az egyháznak Jézus? Hazudnánk magunknak, ha azt mondanánk hogy kell. Hiszen ha nem is gazdagok gyülekezeteink meghatározó tagjai, de hitvallók gazdagifjúi értelemben, akik vallják: mindezeket megtartottuk ifjúkorunktól kezdve, és nem tartanak igényt a radikális Jézusra, aki a gazdagból nincstelent az elsőből utolsót akar csinálni.

Az egyháznak nem kell Jézus, viszont Jézusnak kell az egyház: ez az ami szerencsénk és szerencsétlenségünk, és sikertelenségeink és  kudarcaink kiapaszthatatlan forrása is egyben.

Mintha Jézus maga örökítené, testálná ránk a kudarcot. „Jeruzsálem, Jeruzsálem, Te aki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartalak összegyűjteni, mint tyúk a csibéit, de ti nem akartátok.”

Jézus az első kudarcára magyarázatot is mond:

Senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ő megpróbálta, megpróbált próféta lenni. Senki sem lehet próféta a saját hazájában? Hozzátehetjük, nem csak a saját hazájában. Mi egyáltalán nem vagyunk próféták, és nem is lehetünk próféták addig, amíg nem vallunk kudarcot.

Milyen a próféta sorsa?

Martin Buber: A Biblia nem ismeri a siker önértékét. A próféták a kudarcban élnek és lélegeznek; az a dolguk, hogy győzelem nélkül harcoljanak.

A leginkább látszik ez Jeremiás próféta sorsán

Jeremiás próféta Kr. e. 626-ban, húsz éves korában kezdte meg prófétai működését. Saját népe királyainak és papjainak kellett ellentmondania, akik békét és katonai sikereket vizionáltak, hogy épp az ellenkezőjéről kapott kijelentést: Isten ítéletéről és Jeruzsálem pusztulásáról. Többször nyilvánosan megalázták, börtönbe vetették, az Istentől küldött üzenetét a király a nép nagyjai szeme láttára égette el. Egy hamis próféta nyilvánosan megverte. Miután a babiloni seregek lerombolták Jeruzsálemet, valamint a nép nagyobb részét Babilonba hurcolták, nyilvánvaló lett, hogy Jeremiás próféta igazat prófétált.

 /De a próféta a bajt nem abban látta, amiben kortársai, hogy Jeruzsálem elesett, és a népet elhurcolták, hanem abban, hogy: A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti!” (Jer 5,30-31)

A bibliai régészet figyelemre méltó leletre bukkant Lákis erődített júdeai város feltárása során, ezek a „Lákisi levelek” (osztrakák), i.e. 586-ból. Cserépdarabokra írt üzenetekről van szó. Amikor Nabukodonozor immáron harmadízben büntetőhadjáratával végigsöpört Palesztinán, akkor a serege egyik része Azeka és Lákis, a másik része Jeruzsálem ellen vonult. Előbb Azeka erődvárosa esett el. A városok éjszaka tűzjelzéssel adtak jelt az egyik erődvárosból a másik erődvárosnak, hogy minden rendben van. A Lákisi levelek között a 4-es számú levélen ez áll: „Nem látjuk Azeka tüzeit.” Ez azt jelentette, hogy Azeka elesett, és nemsokára a babiloni seregek őket veszik ostrom alá. A 9-es számú cserépdarabon az áll, hogy „a próféta megerőtleníti a katonák kezeit, ezért félreállítását tervezik”. Ez Jeremiás könyvében is, mint a próféta elleni vád olvasható (Jer 38,4). Ezeket a teleírt cserépdarabokat, amelyekkel üzentek a város egyik részéből a másikba, Lákis városának a kaputornyában találták meg a régészek, és hűen tanúskodnak a Jeruzsálem harmadik ostroma előtti állapotokról, és Jeremiás helyzetéről.

De a nép Jeruzsálem eleste után sem figyelt oda Jeremiásra: fellázadtak a babiloni helytartó ellen, és – Jeremiás intelme ellenére: megölték azt. A prófétát magukkal akarták hurcolni Egyiptomba (Jer 41-43). Nabukodonozor seregei azonban utolérték a lázadókat. Jeremiást a saját honfitársai verték agyon, majd ők is elestek az üldözők kardjától.

Van a Talmudban egy – témánk szempontjából fontos történet:

Akiba és Mózes

Miért kell a Tóra legnagyobb magyarázójának egy mészárszékben végeznie? Miért kerül a koponyák hegyére, egy keresztre a próféták prófétája, az Emberfia? A kereszt kudarc, a legnagyobb kudarc, nem győzelem! Miért is lenne győzelem, ki győzött le benne kit? Mi emberek az Istent- akkor az apagyilkos ünnepli a győzelmét?

Ahogy G. B. Shaw írta: „amikor az istenség láthatóvá és érthetővé vált számunkra, keresztre feszítettük.”

A kudarc nem hagy minket békén, és arra késztet minket, hogy kívülről lássuk magunkat, hogy újra és újra ráébredjünk arra a fájdalmas tényre, hogy jelenlegi állapotunk még nagyon is imperfect – befejezetlen, az Isten Országának köztünk alig látható, vagy megtapasztalható. Arra, hogy nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Ámen