2015. 01. 11. – Vízkereszt ünnepe utáni 1. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2015. 01. 11.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Ézsaiás 42,1-4

Alapige:

1Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. 2Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. 3A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt. 4Nem alszik ki, és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek.

Prédikáció:

Vízkereszt után – az ünnepek után. Alig telt el pár nap, és az évkezdés hangulatát maszkos gyilkosokról készült felvételek határozták meg. Bár nem értem, minek a maszk, ha az elkövetők mártíriumra készültek, vagyis el voltak szánva arra, hogy meghalnak. Akkor minek rejtőzködni? Próbáltam elképzelni, hogy épp értekezleten vagyok, és hirtelen maszkos emberek törik rám az ajtót és lelőnek. Nyilván annyit fognék csak fel belőle, hogy meg fogok halni, de az erőszak arctalanul csap le, és azzal a kérdőjellel hal meg az ember, hogy vajon milyen lehetett annak az embernek az arca?

Aki megöl valakit, az – mondhatni elég intim kapcsolatba kerül vele, és elvárható lenne, hogy legalább ne takarja el közben az arcát. De ennek régi tradíciói vannak. A hóhérok maszkban dolgoztak. Akkor sem volt arca a halálnak. Talán ezért is viszonyulunk olyan felemásan, bizonytalanul, félve a halálhoz, mert arctalan, csuklyás, maszkos alakként jelenik meg előttünk.

Tulajdonképpen az arc láthatósága teszi lehetővé hogy emberré váljunk. Arcokon keresztül kezdjük megismerni a világot, és arcok kísérik végig az életünket.

A csecsemőként az arcon tükröződő jelzések alapján kezdünk érdeklődni a külvilág iránt.  Döntő mértékben a tekintet, az arc, rezdülései, aztán a hanghordozás, az érintés módja hordozzák az elutasítás vagy elfogadás üzeneteit. Édesanyánk érzelmeit a pupilla méretéből tanuljuk meg kiolvasni és a mi pupillánk is tágult, így tanultuk meg, hogy érzelmileg biztonságban vagyunk. Hogy számíthatunk az emberekre, akik velünk vannak.

Kutatásokkal bizonyították, hogyha sűrűn kerüli a szülő a gyermek tekintetét, akkor nem lesz képes érzelmi tükörként használni a szülök arcát, és a külvilág jelzéseire sem lesz kíváncsi. Ezért van az, hogy akár 5-10 nevelő által gondozott kisgyermeket bármilyen korban őrizetlenül lehet hagyni a pelenkázón nem fognak leesni, mert nem vonzza, mert nem érdekli őket a külvilág ezért nem is kezdenek el fészkelődni, mocorogni a pelenkázó-asztalon.

A Rowling által írt Harry Potter meseregény első részében van egy jelenet, amikor Harry egy olyan varázstükörbe néz bele, mely nem a valóságot mutatja, hanem azt, amit az illető szeretne látni. Ebbe az úgynevezett Edevis tükrébe amikor Harry először belenéz, magát látja, a szülei oldalán: szülei ugyanis korán meghaltak, így nem emlékezhetett rájuk. Sokáig és nagy gyönyörűséget érezve nézi a tükörben a szülei arcát, nem úgy, mint egy fotót, hanem mozgó képként eleven gesztusokkal. Végre úgy láthatja a szüleit, mintha ott lennének mellette. Mintha még élnének, és ők egy család lennének. Nem csoda, hogy az árva fiú rákap erre az elfoglaltságra.

Amikor Jézus azt mondja Tamásnak, boldogok, akik nem látnak és hisznek, nem számolt azzal, hogy milyen sokat jelentett azoknak az embereknek az, hogy ismerték őt személyesen. Hogy a kimondott mondatokhoz társítani tudtak egy arcot. És mennyivel nehezebb akkor, ha az ember az ismert evangéliumi mondatokhoz nem tud társítani egy arcot.

Ebben a Tórinói Lepellel kapcsolatos hosszadalmas herce-hurcában talán az volt az igazán érdekes, hogy megpróbáltak kreálni egy arcot. Persze az arcot nem kell nagyon komolyan venni, de kifejezi ez a próbálkozás azt az igényünket, hogy egy arcot tudjunk a szavak mellé rendelni.

Ha Jézus Evangéliumokban megőrzött mondataira gondolok, akkor óhatatlanul felmerül bennem az igény, hogy egy lássak hozzá egy arcot. Mivel nincs más kapaszkodóm, azért a fantáziámat hívom segítségül. Ennél tovább nem mehetünk, és az okos hívő ezt be is látja. A rajongók azonban tovább mennek. Amikor Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatot sürgetnek, és azt állítják, hogy ilyen személyes kapcsolat nekik van, akkor összemossák fantáziájukat a valósággal.

Ez a felolvasott szakasz Ézsaiás könyvéből egy mutató névmással kezdődik. Ez – mondja Deutero – Ézsaiás és magunk előtt látunk egy irányba mutató ujjat.

Mutatni akar nekünk valakit. Azt is mondhatnánk, bemutat nekünk valakit.

Egy bemutatkozásnál mire is szoktunk figyelni? Én a névre tudok a legkevésbé figyelni. Itt nem is hangzik el név.

A felolvasott szakaszban Isten a beszélő. Olyan a helyzet, mintha a próféta átadta volna Istennek a mikrofont, most beszéljen Ő. Isten pedig ezt a helyzetet arra használná ki, hogy bemutasson nekünk valakit. Szavaiból büszkeséget lehet kihallani. Örömére szolgál, hogy bemutathatja nekünk a szolgáját. Nem látjuk, külseje, arca talány marad. De megtudunk róla több mindent is, és ezek pótolják, amennyire tudják az arc látványának és a személyes találkozásnak a hiányát, és kíváncsiságot ébreszt bennünk amit hallunk róla, és arra vagyunk felszólítva, hogy keressük  őt.

De hol keressük? Az utcán nem érdemes keresni, ugyanis ott nem fogjuk Őt megtalálni. Nem fog hangoskodva feltűnni nekünk, amint hordó-szónokként próbál meggyőzni az igazáról.

Az utcán való vélemény-nyilvánítás már az ókorban is felmerült lehetőségként, olyan időszakokban, amikor nem volt a tiltakozásnak más módja.

De amit ez a lélekkel felkent választott ember, Isten eme szolgája mondani és tenni akar, annak kellő méltósága van, nincs szüksége hangerőre, propagandára, reklámra, médiafelhajtásra.

A választott személy kezdődő tevékenységéről annyit mond: A megrepedt nádszálat nem töri össze, és a füstölgő mécsest nem oltja ki.

Ez a cselekvés különös módjáról vall. Ezek a metaforák alkalmazhatóak az egyes emberre is, akivel kapcsolatba kerül majd Isten embere, de az egész népre is.

Történetileg ezek a metaforák kifejezték jól az eseményeket, az Új Babiloni Birodalom bukásáról és helyén pedig egy egész másként uralkodó, a hatalmat másként gyakorló perzsa király megjelenéséről, Küroszról. Amikor i.e. 539-ben elfoglalta Babilónt és felvette a „Babilón királya, az ország királya” címet. Helyreállíttatta a templomokat, és visszaengedte a Nabukodonozor által hazájukból áttelepített népeket, közöttük a zsidókat is. A British museumban őríznek egy agyaghengert mely  „…[Jeruzsálem városától] kezdve Assur és Susan városig, Agadéig, Esnunak földjéig, Zamban városáig, Meturnu városáig, Dérig, Quti ország földjéig, a Tigris folyón túl fekvő szent városokig, amelyek (isten) lakásait régen alapították, az isteneket, akik bennük laktak, helyükre visszavitettem, örök lakást adtam nekik. Az összes embert összegyűjtöttem, lakóhelyükre visszatelepítettem…”

Ezért is nevezte Ézsaiás próféta „pásztor”-nak (44:28) és „az Úr felkentjé”-nek (45:1) azt az uralkodót, akit saját népe „atyának”, a hellének pedig „mesternek” és „törvényhozónak” szólítottak. Kürosz egész életében az isteni törvényeket tisztelő, kegyes uralkodónak bizonyult. Az egyik, Babilónban előkerült ékírásos táblán maga mondja: „Isten(Marduk) végiglátogatta az összes országot, és meglátta azt, akit azért keresett, hogy igazságos király legyen belőle, a szíve szerinti király, akit kezével fog vezetni.”

Az ókori zsidó hagyományban a babilóni fogságnak véget vető Nagy Kürosz jelentősége, alakja túllépett az Ószövetségen. A Talmudban egy helyen szójátékot űznek a Kürosz név héber Krš alakjával, azt a héber kšr (törvényes, helyes, „kóser”) anagrammájának vélve és így látva bizonyítottnak Kürosz zsidóságát: így birkóztak meg azzal a kissé zavart keltő ténnyel, hogy a zsidóság egy nem zsidó személynek köszönheti szabadságát, babilóni rabságból történt kiszabadulását.

Ézsaiás amikor – Isten igéjét kívánta közvetíteni, úgy mutatta be Istent, mint aki olyan szolgát mutat be büszkén, aki a füstölgő mécses nem oltja ki, és a repedt nádat nem töri el. Aki törvényt hirdet a népeknek, és akinek a tanítására még a távoli szigeteken lakók körében is kíváncsiság és vágy ébred.

Megjelenhet egy ember tevékenységén keresztül Isten, testet ölthet valakinek a döntései szavai által?

Hogyne! Talán ez a legfontosabb abból, amit Deutero-Ézsaiás mondani akart: Isten megjelenik köztünk emberek szavaiban, tetteiben. Emberek adnak megjelenést, karaktert és arcot Isten szándékainak.  És kell is hogy így történjen, másként nem lehetséges, hogy képesek legyünk Isten értünk való szeretetét itt a világban megtapasztalni.

ennek talán szélsőséges példája a perzsa uralkodó Kürosz, akinek nem volt semmilyen személyes érdekeltsége a mögött a tette mögött, hogy a babiloni fogságba hurcolt népekkel jót tegyen, ezt egyszerűen vallási kötelességének tartotta, és vallásának törvényei szerint cselekedett. De Ézsaiás mégis úgy tekintett rá, mint Isten szolgájára, aki megmutatja, kiábrázolja isten jóságát a saját személyén keresztül.

Amit még tudnunk kell: a héber nyelvben a „választott” és a „fiatal” kifejezések ugyanúgy hangzanak. Ez  nyelvi sajátság abból a gyakorlatból jöhetett létre, hogy egy mester a követőjének, inasának ki kellett, hogy válasszon egy fiatalt, aki művét továbbviszi.

A bibliai kép azt mondja, Isten a mester, és inast, követőt keres, akit kiválaszthat magának, aki eltanulja tőle a másfajta hatalomgyakorlást, aki világosság és a szabadulás elkötelezettje lesz. Isten keres magának, és talál is, nem egy, de sok követőt, inast, szolgát, aki füstölgő mécseseket ment meg a kihunyástól, mert maga is ismeri ezt, és volt, hogy kihunyásra volt ítélve, de megmentették a sötétségbe zuhanástól. Isten olyan szolgákat keres, akik törött nádakat gyógyítanak és tesznek újra szélben elegánsan hajlóvá és élő zölddé, mert maguk is voltak repedtek.

Maguk is megtapasztalták a gyengeség által megvalósuló hatalmat és erőt, azt az isteni hatamat, lelki jelenlétet, mely a gyengéből erőset, az elesőből támaszt, a kihunyóból újra fényt adót képes teremteni.

Jézus nem az egyetlen kiválasztott, akiben Isten gyönyörködik. De Ő mutatta meg a lehető legteljesebb mértékben Istent a saját személyiségén keresztül, Ő adott arcot Istennek, és hangot a szavának. De az Ő követőjének lenni nem azt jelenti, hogy elfeledkezünk a jelen időről. Arról, hogy Isten ma is ajándékozza lelkét, ma is törvényét érvényesíteni képes embereket ruház fel lelkével, hogy képviseljék a világban. Annak az Ézsaiáshoz képest még tovább gondolt Jézusi lelkülettel, mely már a megrepedt nádban és a pislákoló mécsesben önmagát látja, amikor azt mondja: Ha megtették ezt eggyel is a legkisebbekkel, velem tettétek meg.

Isten azt mondja: a Szeptuaginta fordítása szerint – Jákób az én szolgám, aki támogatok, és Izrael az én választottam, akiben gyönyörködöm.

Kinek szól ez, a népnek. Melyiknek? Amelyik az isteni törvény beteljesülésére vár! Hol vannak, hol lehetnek Istennek eme szolgái?

Hát itt köztünk. Ámen