2015. 01. 04. – Az év első vasárnapja (Molnár Lilla)

Dátum:
2015. 01. 04.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

1Pt 4,12-19

Alapige:

12Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. 13Sőt, amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. 14Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok. 15Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. 16Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel. 17Mert itt van az az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában? 18És ha az igaz is alig menekül meg, akkor hova lesz az istentelen és a bűnös? 19Akik tehát az Isten akaratából szenvednek, azok is – jót cselekedve – ajánlják lelküket a hű Teremtőnek.

Prédikáció:

Pénteken értesültem róla, hogy Amerikában, rákban meghalt egy iskolatársam, akivel ösztöndíjasként tanultam együtt. A barátai sorra posztolják a közös képeket, és írják ki magukból, hogy mennyire fájdalmas nekik ez az egész, és mennyire nem tudnak mit kezdeni ezzel a fájdalommal és hiánnyal. A nő, Eleina, három évet küzdött a betegséggel és közben végig lelkésze volt egy Ohio-i gyülekezetnek. Úgy emlékeznek rá a társai, mint aki bátorsággal és a szerető Isten félelmével viselte a sorsát. Szenvedett ő is (a több, mint ötven kemotreápiás kezelés alatt) és most szenved a családja, a gyülekezete, és ami engem leginkább megérint, szenvednek a szemináriumi barátai, akiket én is ismerek. Ez a lány nem Krisztusért szenvedett, de az ő nevében vállalta és viselte el szenvedését.

A levél azt írja, hogy ne háborogjunk a szenvedés tüze miatt, ne lepődjünk meg, ha ilyet tapasztalunk, ilyet látunk. Hát, a meglepődéssel már talán egyre kevésbé lehet minket vádolni, már nem kiemelkedő eset, ha p. valaki nem éli túl a rákot. Ugyanolyan megrendítő és fájdalmas minden történet, de annyit hallunk róla hírből, és –ha csak a falumra gondolok- folyamatosan történik a közvetlen közelünkben, a saját életünkben. A betegség, és az azzal való küzdelem csupán egy formája a szenvedésnek, és az kétségen kívüli, hogy megpróbálja az embert magát, és a környezetét is. Van, aki keserűséggel viseli, van, aki szitkozódik, és van, aki reménykedik, nemcsak a gyógyulásban, hanem Isten kegyelmében, ami valahogyan megtart a kínok között. A szenvedés és a nehézségek, megpróbáltatások nem hit szerint válogatnak. A félelem, fájdalom és küzdelem nemcsak a keresztény ember sajátja. Jézus azonban szeretetre és áldozatvállalásra, rész-vételre tanít minket. Amikor azt mondja „vegyétek fel az én igámat”, akkor azt mondja, hogy forduljunk oda a szenvedő emberhez és vegyünk részt a fájdalomban, hordozzuk a terheit. (Mt 11,29-3o) „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok me tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” Hasonlóképpen boldogságról beszél ez az evangéliumi mondat is, akárcsak a Péter-levél. Számomra első hallásra mind a kettő idegen és valami olyan hamis benyomást kelt, mintha a keresztény ember élete csupán szenvedésből és a terhek elhordásából állna. Sokat kell ezt forgatni a szívünkben, hogy megérezzünk valamit abból, hogy hogyan is boldogság szenvedni

A kereszténység nem puszta mártíromság, félrevezet minket az, aki azt állítja, hogy Isten előtt csak szenvedések árán lehetünk kedvesek, vagy, hogy az életben csak akkor örülhetünk, lehetünk boldogok, ha kereszténységünk vállalásáért szenvedésekben van részünk. Azonban, pont a másik oldal romantizáló túlzása ellen mondja Johann Baptist Metz német, katolikus teológus, hogy „a keresztény remény nem a felszínen mozgó optimizmus egyik formája. A keresztény remény lényege nem független a szomorúságtól, nem szakad el a szomorúság minden formájától. Ha már nem tudunk gyászolni, fokozatosan elveszítjük azt a lehetőségünket is, hogy elfogadjuk a vigasztalást, s hogy a vigaszt másként fogjuk fel vagy tapasztaljuk meg, mint puszta hitegetést.

Szomorúság, szenvedés, ínség létezik, de mindenhol más. Másmilyen itt Debrecenben, mint, mondjuk, Irakban, másmilyen, mint Brazíliában vagy Amerikában, és valószínűen másmilyen például Észak-Koreában. Más a történelem szomorúsága egy egész nép vagy vidék szemében, más a gyász alkalmi szomorúsága és megint más a jólét megelégedni nem tudó szomorúsága. Más a gyógyulni, változni nem tudás szomorúsága, megint más a visszautasítottság szomorúsága, az okozott fájdalom szomorúsága, a tehetetlenség szomorúsága. De szenvedés mind.

Béres Tamás gondolata az igeszakasszal kapcsolatban, hogy „akkor, ott (az első keresztények idejében) más hangsúlyok közt fogalmazódott meg pár lényeges gondolat, köztük az is, hogy szenvedni (veszteséget átélni, félni, halállal, kínokkal találkozni…), mint ahogy és örülni is, muszáj… Péter levelében kitűnik, hogy sok minden miatt lehet és kell is előbb-utóbb szenvedni, de nem minden miatt érdemes… Ha a saját előnyök kereséséért (tehát önzésből) olyan sokan még szenvedést is vállalnak (gyilkos, tolvaj, gonosztevő..), akkor miért ne lehetne akár ugyanezt vállalni a nem saját előnyökért?” Tovább megy Tamás gondolata afelé, hogy a szenvedést az ember nem kerülheti ki, mert, mégha adott esetben nem is tragédiákkal és nehézségekkel teli az életünk, rögtön találkozhatunk a szenvedés ezer arcával, amint olyanok felé fordulunk, akik súlyos terhektől szenvednek.

Sokszor nem tudok magammal mit kezdeni, amikor ilyen helyzetekkel találkozom. Nem tudom, hogy hogyan kell tapintatosnak, mégis őszintének lenni, együtt-érzőnek, de nem sajnálkozónak. Például, a gyermekonkológián érzem, hogy nagyon esetlenül mozgok, nem nagyon találom a helyem, csak próbálok beszélgetni, hiszen ott egészen kicsi gyerekek olyan fájdalmakon és testet-lelket megterhelő orvosi procedúrákon mennek keresztül, amelyeket én elképzelni sem tudok, mert még nem éltem át…

Ha pedig a közel-keleti, szíriai és iraki keresztényekre gondolok, akiknek rettegniük, szenvedniük, vagy éppen meghalniuk kell, ha kérdőre vonják őket hitük miatt, akkor is távolinak és szegényesnek érzem az empátiámat, erőtlennek az imádságaimat. Pedig nem kétezer év távlatában kell visszatekintenem, mint a Péter levél idejének keresztényeire, akiknek szintén elemi tapasztalatuk volt az üldöztetés, a Krisztus nevéért vállalt szenvedés. A mai igeszakasz írója nem a szenvedés élvezetét szorgalmazza, hanem a vállalt szenvedésben az örömöt afelett, amiért megéri szenvedni, ami elég fontos, elég drága, hogy az ember alávesse magát a komfort érzet megváltozásának, vagy éppen súlyos fájdalmaknak, kínoknak. Az örömöt a szenvedés értelmére találásban lelhetjük, a megosztott terhek közösségében, és Isten felénk nyújtott kegyelmében…

A távolról nézett szenvedésben azonban nincs boldogság. Viszont, amikor bele kerülünk olyan helyzetekbe, amelyekben félelemmel, veszteséggel, szégyennel vagy fájdalommal kell szembe néznünk, olyankor a szenvedés mélyre szánt, mi magunk is megjárhatjuk saját mélységeinket, és ekkor (nem kizárólag, de ekkor bizonyosan) találkozhatunk Isten szenvedő és vígasztaló arcával. A szenvedésben megélt összefonódás Istennel, a függés és rászorultság tapasztalata felszínre hívhat egy ősi igényt és szükséget. A szenvedés barázdái megkeményíthetnek minket, de pont, hogy nyitottá, hitelesen empatikussá tehetnek bennünket a másik ember arcán ülő szenvedés iránt. Amiből elindulhat a cselekvés aktusa, vagy a szenvedés egy részének átvétele, az együtt szemvedés, az igazi szimpátia.

Ne engedjük, hogy bárki is a lelkiismeretünket terhelje, azért, amennyit, és amikben szenvedünk. A saját életét mindenki maga hordja, a saját fájdalmát mindenki maga érzi. De egymásra vagyunk bízva. Jézus azt mondja, hogy „jöjjetek énhozzám, akik megfáradtatok, és megnyugvást adok nektek”, ha megterheltek vagytok és sok már a szenvedésből. De azt is mondja, hogy „vegyétek fel az én igámat”, a vigasztalás, a meghallgatás, a rész-vállalás igáját. Mert aki az ő erejéből él, annak a saját terhei mellett is lesz hely a vállán mások terhét segíteni vállalni. Nem hordhatjuk a vállunkon az egész világot, de bizonyosan van, amit tehetünk, bizonyosan van, akivel közösséget vállalhatunk. Nem a bajt és a nyűgöt kell keresni, hanem Jézus alázatét és szelídségét, amivel segíteni lehet. Odafordulni, melléállni. És elfogadni, amikor mellénk áll oda valaki. És ezekben van boldogság, mély és megtisztító boldogság. Ámen.