2014. 12. 26. – Karácsony 2. napja (Molnár Lilla)

Dátum:
2014. 12. 26.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Tit 3,4-8

Alapige:

“De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek. Igaz ez a beszéd, és szeretném, ha szilárdan tanúskodnál ezek mellett, hogy az Istenben hívők igyekezzenek a jó cselekedetekben elöl járni: ezek jók és hasznosak az embereknek.”

Prédikáció:

   Nem könnyű ez az igeszakasz, hosszú körmondat, tele teológiai kifejezésekkel, semmi történet, számomra kissé életidegen. De az utolsó mondat megfogott, elgondolkoztatott.

„Igaz ez a beszéd”: Valaminek az igazát állítani nagy felelősség, ahogyan kétségbe vonni is. Homályos jogi ismereteimből rémlik az ártatlanság vélelme: Mindaddig, amíg bűnössé nem nyilvánítják, minden ember ártatlannak vélelmezendő. Ennek analógiájára élünk, vagy élnek a még naiv emberek: ha valaki mond nekünk valamit, ha valaki állít valamit, azt igaznak fogadjuk el, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Még akkor is, ha gyanakszunk.

   A kapcsolatok világában azonban meglehetősen bonyolult a helyzet. Allan és Barbara Pease Testbeszéd című könyve azt elemzi, hogy hogyan tudunk egymás metakommunikációs jelzéseiből olvasni, hogyan tudjuk elkerülni, hogy az emberek félrevezessenek bennünket szavaikkal, ha odafigyelünk a gesztusaikra, mimikájukra, testtartásukra, stb… És fordítva, hogy hogyan tudjuk saját metakommunikációnkkal befolyásolni a velünk egy társaságban lévőket. Én nagyon rossz vagyok ebben, talán két okból: egyrészt, mert naiv vagyok, és hacsak nincs vaami zsigeri ellenállás bennem, akkor általában mindent elhiszek, amit mondanak, függetlenül a testbeszédtől, ezért könnyű engem megtréfálni – amit a hozzám közel állók előszeretettel ki is használnak 🙂 A másik ok pedig, amiért nehezen olvasom mások metakommunikációját, mert gyakran projektálom azt, amit látni, érteni szeretnék, gyakran előzik meg az elvárásaim, vágyaim a figyelmes érzékelést, és így gyakran találom magam „becsapva” úgy, hogy senki sem hazudott nekem…

   Hogy miért érdemes ezekről elgondolkodni, pláne egy karácsonyi igehirdetés apropóján? Hát azért, mert nem látható, materiális tényekkel nem (vagy alig) igazolható dolgokról beszélünk, ha Istenről és a hit dolgairól beszélünk. És kulcsfontossága van annak, amit egymásnak ezekről elmondunk. Hiszen a Bibliát is Isten tanúinak százai narrálják el nekünk, az egyházban az egyház születésétől kezdve mondják el egymásnak papok és laikusok egyaránt, amit Istenről megtanultak, vagy megtapasztaltak, sőt, így születik az egyház, hogy azok, akik Jézussal találkoztak, vele jártak, azok továbbadják mindazt, amit szellemileg és lelkileg kaptak Tőle! Jézus Krisztus megjelenésével elvileg nem vonhatnánk kétségbe az evangélisták szavait, hiszen nem látomásaikat, révületeiket mondják el, ahogyan a próféták, hanem egy történeti személlyel, egy létezővel megélt tapasztalataikat. DE hát ez sem ennyire egyszerű, hiszen, ehhez azt is el kell hinni, hogy Jézus amit tett és amit mondott, az igaz volt. Mert az ellenkezőjét még senki nem bizonyította… És azt is el kell hinni, amit az őt ismerő apostolok mondtak és tanítottak, és így tovább. Mindig szükség van némi alapbizalomra, még Jézus történetisége mellett is, hogy igazat adjunk a tanúságtevőknek. Amikor komolyan vesszük az igehirdetés szavát, akárkiét, a teológiai doktorét, vagy a szupplikánsét, akkor annak igazságtartalmat tulajdonítunk. És amikor mi magunk beszélünk bárkinek a tapasztalatainkról, akkor az Istenről szóló igazság mellett tanúskodunk. Még a legapróbb dolgokban is… Egy gyerekkori hittantanárom sokáig emlegette, amire én már nem emlékszem, hogy még általános kisiskolásként meséltem neki, hogy nem találtam valami számomra fontosat, imádkoztam érte és meglett. Valószínűleg nem történt nagy csoda velem gyerekkoromban, azt is el tudom képzelni, hogy az a valami ott volt az orrom előtt, de úgy látszik szükségem volt az imádságra, hogy elhiggyem, meg fogom találni. És amikor ezt elmeséli az ember, akkor tanúságot tesz, ami fontos és megerősítő lehet másoknak. Biztosan mindenkivel történt már ilyen. Talán így az ünnep vége felé az ebédnél érdemes lehet egymásnak majd elmesélnünk egy-egy olyan esetet, amikor úgy éreztük, hogy találkoztunk Istennel, vagy úgy éreztük, hogy az imádságunk meghallgatásra talált… és még sorolhatnám, hogy milyen módokon válhat valóságra az életünkben az, hogy hiszünk!

  Valaminek az igazát sokféleképpen kifejezhetjük, különböző szókinccsel, a ránk, vagy a közösségeinkre jellemző szóhasználattal, ahogyan a hitünk valósággá válását is nagyon különböző módokon élhetjük meg és fedezhetjük fel az életünkben. Az igazán fontos az, hogy amikor beszélünk az istenélményeinkről, akkor őszintén beszéljünk, akit hallgatunk, azt pedig úgy hallgassuk, mint aknek igaza van, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője!

   A tanúságnak pedig nemcsak verbális formája lehet. Aki szeretetet tapasztal, az előbb-utóbb szeretetet közvetít, szeretetet ad. Úgyanígy van ez a törődéssel, őszinteséggel… Azokból lesznek egészséges felnőttek, akiket a szüleik őszintén és sokat szerettek, azok képesek kifejezni a szeretetüket felnőtt korban, akár a társuk, akár a barátaik felé. Aki pedig Isten szeretetét tapasztalja meg, az azt tudja továbbadni az embereknek. Az igeszakasz Isten emberszeretetéről beszél – sokat ízlelgetem ezt a szót, mert számomra többlete van a puszta ‘szeretet’ szóhoz képest. Ez az emberszeretet megjelent Krisztusban, és ahogyan ő szerette a vele járókat, az útjába kerülőket, abból a szeretetből és abból az igazságból adtak tovább az apostolok, és mindenki, aki valamilyen módon részesévé vált ennek a megtapasztalásnak. Minél többet hallunk Isten szeretetéről, talán annál fogékonyabbak leszünk rá, minél többet olvassuk Isten szavát, minél többet imádkozunk, annál nagyobb esélyünk van valóságosan átélni ezt a szeretetet és minél többet szeretjük a „másik embert”, annál több lesz, amit majd tovább adhatunk.

   A tavalyi évben több általános iskolában is tanítottam hittant. Sokan kérdezték, hogy hogy bírom és sokan nem értették, amikor azt mondtam, hogy egyrészről az elsős gyerekek rengeteg energiát kivesznek belőlem, de ugyanakkor fel is töltenek. Mert akármilyen fáradt is voltam egy-egy hittanóra után, volt egy csoport, akiktől különösen mindig úgy jöttem ki, hogy én annyira szeretem ezeket a gyerekeket. A fóti kántorképzővel is ez a helyzet, ötven gyerek zombit csinál bárkiből két hét alatt a nap huszonnégy órájában, de mégis, közel húsz éve járok oda, mert annyi szeretetet, lendületet, biztatást és jó élményt kapok mindig az ottani diákjaimtól, társaimtól, amiről nagyon nehezen tudnék lemondani.

    Isten szeretete nem az éterben kering, amit a szerencsések, vagy a kiválasztott keresztények csak úgy befoghatnak. Isten szeretete, az ő jelenléte egymásban van, egymás által, az emberek által hozzáférhető. Isten ígérete is ehhez fűződik, „ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok közöttük én is”. Ha egyedül imádkozunk, akkor is találkozhatunk ezzel a jelenléttel, de ha ketten vagyunk együtt Isten nevében, akkor ott nincs kétség, az igazság és valóság, hogy Isten jelen van. Ez a jelenlét pedig sokszor észrevehetetlenül formál és motivál bennünket. Mert a szeretet nem szó és nem érzés igazán, hanem cselekedet. És az igeszakaszban talán ezen van a hangsúly: jót cselekedni egymással, ami a másik javára, hasznára van, nem érdemszerzésből, hanem azért, mert valakinek a segítségére akarunk lenni. Amiből persze nem lehet a sterilségig gyomlálni az ember vágyát arra, hogy elismerjék, ha jót tesz, de a lelkületünkön érződik, hogy miért fordultunk oda a másikhoz, szeretetből, a segítségnyújtás, vagy örömszerzés szándékával vagy valami hamis jószándékkal. Ez karácsonynak a gyakorlati üzenete: ne csak mondjad, csináld is! Ne csak mondd, hogy Isten szeretet, hanem ha ezt már megtapasztaltad, akkor add is tovább! Legyél őszinte tanúja annak, hogy Isten szava igazság! Imádkozzunk azért, hogy erre képessé váljunk, hogy erre őszinteséget, motivációt és kedvet kapjunk! Ámen