2014. 12. 24. – Szenteste (Réz-Nagy Zoltán)

Kedves Testvérek!

Nem emlékszem pontosan mikor kapott édesanyám egy bejgli receptet valamelyik ismerősétől. Talán középiskolás koromban volt. De attól kedve édesanyám csak azt a receptet használta. A recepthez kapcsolódott egy legenda is. E szerint a világháború alatt a család csomagot küldött a frontszolgálatos fiuknak. Abban a hiszemben volt a család, hogy a bejgli odaért a címzetthez időben, de nem így történt. A fiukhoz ugyanis nem ért oda időben a csomag, de még egy hónap késéssel sem. A csomag már rég feledésbe merült, amikor is húsvétkor a frontszolgálatos katona a délután a parancskihirdetés után csomagot kapott otthonról. Amikor kibontotta, a karácsonyi bejgli volt benne. A legenda szerint a bejlinek a három hónap alatt sem lett semmi baja, ehető volt.

Édesanyámat ez a történet teljesen lenyűgözte, és talán a történetnek köszönhetően attól kezdve harminc éven át ezt a receptet használta karácsonykor, amikor nekiállt, hogy bejglit készítsen.

Ennek a történetnek kapcsán elgondolkodtam rajta, hogy milyen is lehetett a fronton karácsonyozni a második világháború idején.

Nemrég egyik kedves testvérünk mutatott nekem pár képet az édesapjáról, aki a háború idején tábori lelkészként szolgált. A képen őt láthatjuk, amint karácsonyi istentiszteletet tart frontszolgálatos katonatársainak. A képen látható a karácsonyfa és az is, hogy ezen a karácsonyfán nincsenek díszek, hiszen a fronton honnan lehetett volna díszeket szerezni?

Ezek által a képek által talán jobban el tudjuk elképzelni milyen lehetett a fronton karácsonyozni.

De mindahhoz képest, amit a második világháborúban el kellett szenvedniük a katonáknak, még sokkal rosszabb volt a sorsa az első világháború lövészárokba rekedt katonai egységeinek.

De hogy mekkora a karácsony ereje, az talán éppen akkor mérhető igazán, amikor az egyik legszörnyűbb és leggonoszabb emberi találmánnyal, a háborúval szemben kell megmutatnia hatalmát.

Szenteste lesz éppen száz éve annak, hogy az I. Világháború frontvonalainál egyszer csak előbújtak az ellenséges oldalon álló katonák a lövészárkokból és megölelték, megajándékozták egymást és egy kis ideig újra embernek érezhették magukat.

A  frontról küldött levelek alapján tudjuk, hogy nem sokkal éjfél után, 1914. december 25-e első óráiban a német katonák gyertyákat gyújtottak, karácsonyi dalokat kezdtek énekelni, sőt, egyes helyeken karácsonyfákat is állítottak, miközben jókívánságot kiabáltak át a velük szemben húzódó lövészárkokba. A briteket és franciákat meglepte ez a gesztus, ám hamarosan ők is csatlakoztak az énekhez, amikor pedig felkelt a nap, az addig ellenséges katonák előmásztak állásaikból, és félve bár, de megindultak a semleges zóna irányába.

Miután a frontharcosok meggyőződtek arról, hogy a másik oldal nem állított csapdát a számukra, bátran beszélgetésbe elegyedtek, és megajándékozták egymást: szivart, édességet, sonkát, kenyeret, gombokat és más apróságokat csereberéltek, közösen énekeltek, sőt, egyes helyeken még futballmeccset is szerveztek a semleges zóna területén.

A frontkarácsony persze a felsőbb hadvezetés számára számos veszélyt tartogatott – mindenekelőtt azt, hogy az egymással barátkozó katonák nem lesznek hajlandóan visszatérni lövészárkaikba –, ezért a december 25-e utáni napokban a vezérkar mindent megtett a további hasonló esetek megakadályozására. Ezzel függött össze az is, hogy a lapok hosszú ideig hallgattak a karácsonyi fegyverszünetről, mígnem a New York Times december 31-i tudósítását követően – cenzúrázottan, természetesen – Európában is megemlékeztek a különleges eseményről.

Igen lehetséges, hogy a karácsony a legerősebb katonai erőket is lefegyverezze. De ehhez az kell, hogy a karácsony kapja meg azt, ami neki jár. Azért győzhetett 1914 december 24-én, mert megkapta a katonáktól azt a hozzáállást és hitet, ami a karácsony megszületéséhez kell. Kapja meg tőlünk is, ami ahhoz kell, hogy utat törjön a szívekhez. Legyünk a karácsony útkészítői.

Hiszen karácsonykor a leghatalmasabb, a mindenséget is megregulázó valóság, maga a mindenhatóság, vagyis az Isten az, aki belép a legparányibb emberi élet keretei közé. Egy apró Judeai falu egy szállás nélkül maradt családjában látja meg a napvilágot. Messze és távol a hatalmasok, a puha ruhások és palotákban lakók világától. Ismeretlenül, rejtetten, mindössze néhány társadalmon kívüli volt ennek a történésnek a tudatában.

De éppen ebben rejlik az ereje, és talán éppen karácsonykor érthetjük meg igazán annak a mondatnak a tartalmát, melyet Pál apostol hagyományozott ránk, mint egy Jézustól származó mondatot: Az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Ámen