2014. 11. 30. – Ádvent 1. vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2014. 11. 30.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Mt 21,1-9

Alapige:

1Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldött két tanítványt, 2és ezt mondta nekik: „Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám. 3Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat.” 4Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék a próféta mondása: 5„Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó állat csikóján.” 6A tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: 7odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült. 8A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. 9Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.”

Prédikáció:

Kedves Testvérek!

AZ ünnep nem hiányozhat az életünkből. az ünnep maga az életünk, annak ritmusa, változásai. Vannak egészen kis történések, melyek ünneppé válnak. Ott állunk a buszmegállóban, hideg van, és a busz ritkán jár. Percekig csak állunk, és toporgunk a váróban. Aztán 20-25 perc múlva feltűnik a busz. a körben toporgó idegenek egyként sóhajtanak fel, arcukra mintha több fény vetülne, szavakat formáznak és összenevetnek. Az ajtóban egymást tessékelik előre. Egy apró ünnep, egy kis beteljesedés, egy kis öröm a várakozás sivár, rideg valóságában.

Aztán egy csapat kivezényelt ember között vagyunk, csákány és lapát a felszerelésünk. Árkot ásunk, kemény, nehéz munka. És ahogy ott törjük a követ, a betont és lapátoljuk a törmeléket, kiderül, hogy valakinek névnapja van. Gyorsan terjed a hír. Odagyűlnek az emberek, előkerül valami tömény, kézről-kézre körbejár. Egymás után húzzuk meg az üveget, visszafogott viccelődés kezdődik. De nem tart soká, már oszlunk is szét, mert látjuk, hogy a nacsalnyik, a munkafelügyelő felénk indul. Csak egy-két perc volt, de ünnep, de bearanyozta a napot, van erő a folytatáshoz, valamit felvillantott a munkaidő végéből, a hétvégéből, de legfőképp az ünnepekből, amikor mindez napokig tart majd, amikor ráérősen belefeledkezhetünk egymás társaságába.

Ádvent eljövetelt jelent. Annak a biztos tudatát, hogy az ünnep eljön, mégpedig nagybetűvel írva: ÜNNEP.

Hogy ez nem akármelyik ünnep, én csak ne mossam össze más ünnepekkel!?

De hát Jézus maga az ünnepi ember. Ő maga az Ünnep. Bármihez ér, ünneppé változtatja. Találkozik egy beteggel, találkozásukat ünneppé változtatja, találkozik egy halásszal, roskadásig tele lévő hálóval harsány örömünneppé alakítja a reménytelenül sovány fogáshoz szokott  embert. Ünnep jön, ha Ő jön. Kitör az örömünnep, amikor megszületik, ajándékok cserélnek gazdát, poharak koccannak, tányérok fölé hajló emberek osztják meg egymással mosolyukat. Fénypászmák nyúlnak a nyíló ajtók huzatától hajtva. Vendégek toppannak be, köszöntők hangzanak el, meleg kalács kerül kibontásra a kockás terítőből és fahéjillatot hoz felénk a fehér gőz, mialatt megigazítjuk a dőlő gyertyát.

Nem úgy van, hogy akaratunkkal, igyekezetünkkel és makacs hitünkkel addig-addig erőlködünk, míg összeér minden kellék és végre elmondhatjuk, hogy meghoztuk a karácsonyt, nem így van. Hanem minden másként, minden fordítva van. Ő, aki maga az ünnep, megajándékoz magával, és ezzel együtt megajándékoz az ünnepléssel, azzal a lelkülettel, mely az ünneplést elindítja bennünk, hiszen nem úgy van, hogy az ünnep a miénk, hanem mi vagyunk az ünnepé. Az, ahová igazán tartozunk, ami igazán vonz és befolyásol minket, az az ünnep. Azért a pillanatért élünk, amikor felemeljük szívünket. A Sursum corda – az eucharisztiát megelőző hívás, biztatás, hogy emeljük fel a szíveinket, és a válasz az rá, hogy ezt tesszük, most mi együtt felemeljük az Úrhoz. Most mi együtt felemelkedünk, kiemeljük magunkat a hétköznapokból, és engedünk az ünnep és az ünnepi ember, Jézus hívásának, a Messiás hívásának, aki csupa ünnepbe öltöztetett világba hív minket. Ez kezdődik most. És azért hívjuk Ádventnek, mert tudjuk, hogy ez jön el, ez a mindent betöltő ünnep, és ez nem állhat meg félúton, nem torpanhat meg egyetlen ajtó, egyetlen küszöb előtt sem. Belép minden otthonba, és meg fogja kérdezni, Hát ti hogy ünnepeltek, hát ti hogy fogadjátok az ünnep emberét, felemeltétek a szíveteket? Ünneplőbe öltöztettétek-e önmagatokat?

Máté evangéliumának „nagy vacsoráról” szóló történetében, amikor bejön a házigazda, azt nézi, hogy mindenki ünnephez van-e öltözve, és azokat, akik nem, kérdőre vonja, Te miért nem vagy ünneplőbe öltözve? Igazán lehetetlen helyzet, mert az akkori szokások szerint a házigazda maga gondoskodott minden meghívott vendégének ünnepi ruháról, az lehetetlen, hogy valaki ne legyen ünneplő ruhába, hacsak nem utasította szándékosan vissza. Ez aztán már mindennek a teteje, hogy valaki úgy akarjon ott lenni, hogy tovább dédelgesse magában a sértettségét, a bajait, a kedvetlenségét és a kívülállását hangsúlyozva, tagadását mint hirdetőtáblát körbehordozva, elégedetlen ábrázatát körbehordozva, mint véres kardot – na ez nem lehetséges, ezt egyetlen házigazda sem nézné tétlenül.

Itt az ünnep, meg van hirdetve a nagy Messiási örömünnep, és tessék félretenni az előzőeket, nincs is immár jelentősége, annak, ami megelőzte ezt a pillanatot, immár csak ez számít, új időszámítás kezdődik, és nincs többé értelme azon keseregni, ami előtte volt.

Zavarba ejtő felhívás, mert mi még nem fogtuk talán fel, hogy indul a messiási körmenet, a nagy ünnepi körtánc és ha elbénázzuk, lemaradunk, elszalasztjuk, és nem vonhatunk senkit kérdőre, hogy miért nem vártatok meg.

Jézus jön, ahogy akkor is jött. Akkor csak szerényen, szamáron kezdett felkapaszkodni a város egyenetlen kövein. De minden szerénysége ellenére tomboló ünneplést hozott magával. Felszakadt a kiáltás a torkokból. A lábak egy ősi dal ritmusának engedelmeskedve mozgásba lendültek. Hogy is lehetne ellenállni ennek a ritmusnak, ennek a dallamnak, mely minden zárat felnyit, minden ajtót kinyit, minden gyilkos szorításba merevedett öklöt meglazít, és elernyeszt.

Akkor és ott kortársait is arról kérdezte, hogy ünnepelnek-e, amikor Ő meghirdeti az ünneplést. „Furulyáztunk nektek és nem táncoltatok!” Hogy lehet ez? Jézus meghirdette a nagy messiási ünnepet, és nem jöttek, nem mozdultak az emberek, csak kevesen.

Felolvasott igénk leírásában azokat látjuk, akik meghallották a hívást, akik Jézussal együtt ünnepeltek, akik felemelték szívüket. Ma sem ünnepelnek vele sokan, talán még nem hallották meg az ünnepre hívó szót, mert elnyomták más zajok, vagy félreértették eddig egész életükben, hogy mit is jelent valójában ünnepelni. Hiszen az tud ünnepelni, az ünnepben részt venni, a szívét felemelni, aki tudja, hogy az ünnep elpusztíthatatlan, az ünnep méteres jégpáncél alól is felszínre tör, megenyhítve a legdacosabbakat, a leghitetlenebbeket és legreményvesztettebbeket is.

Kopogtat az ünnep, sőt dörömböl a kapukon.

Jönni akar, hogy felébressze bennünk az alkotás vágyát, az igényességet, a szép jelenléte iránti fokozott tenni akarást. Egy időszak, mely arra tanít, hogy a várakozásban élés jó, mert az eljövetel biztos.

Így kerül elénk Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának története ádvent első vasárnapjára. Jézus közeledik Jeruzsálem felé. De mi Jeruzsálem, ha nem az a hely, ahol Jézust, a messiást várják, mi Jeruzsálem, ha nem azoknak az embereknek a találkozóhelye, akik közé Jézus szívesen jön. Azok közé, akik messiási ünnepet akarnak, akik már feldíszítették lelkük belső szobáját, hogy vendégül lássák életük urát, reményeik beteljesítőjét.

És végül még arról, hogy születik az emberben a döntés.

Csütörtökön harmadikos fiam osztályában kérdés volt a mikulás. Tudni kell róla, hogy Sala meglepően népszerű az osztályban, annak ellenére, hogy ő a legkisebb a fiúk közt. Barátai közül többen is színt vallottak a szünetben, hogy a szüleik már elmondták nekik, hogy nincs mikulás. Majd elkezdődött egy gúnyolódás és kinevették az osztály egyik lányát, aki még hisz a mikulásban. Sala a gúnyolódást hallva azt mondta a többi fiúnak: – Én is hiszek a mikulásban. – Ekkor csend lett, a barátai nem mertek ezek után semmit mondani a témáról. Amikor érte mentem, elmondta a történetet.

A hit döntés. Nem annak a kérdése, hogy mennyire meggyőző érveket hallunk pro- és kontra. Az ember dönt valami mellett, nem azért, mert a mérleg egyik serpenyőjében több van, mint a másikban. A hit döntés, ahogy eldöntöm, hogy belépek-e egy ajtón, vagy ahogy eldöntöm, hogy beengedek-e valakit az ajtómon. És ahogy egy kilencéves gyerek képes lehet arra, hogy a szemébe mondja a gúnyolódó társainak a döntését, úgy legyünk mi is döntésre jutott emberek, akik azt mondják: nekem ez a messiás kell, az, aki jönni fog, aki mindenkit a maga ünnepi asztala mellé akar ültetni, aki az egész világot egyetlen családba akar egyesíteni, hogy mindenki együtt lehessen vele és mindenkinek adhasson magából, a szeretetéből. Ámen