2014. 11. 23. – Örök élet vasárnapja (Molnár Lilla)

Dátum:
2014. 11. 23.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Dán 12,1c-4

Alapige:

De abban az időben megmenekül néped, mindaz, aki be lesz írva a könyvbe. Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra. Az okosok fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké. Te pedig, Dániel, zárd be ezeket az igéket, és pecsételd le ezt a könyvet a végső időkig. Sokan tévelyegnek majd, de az ismeret gyarapodik/Sokan sof felé járnak majd, hogy növekedjen a tudás.

Örök élet vasárnapján az igénk a végidőkről beszél, ítéletet nem említ, de egyfajta betekintést ad abba, hogy mi történik majd a világ utolsó napjaiban. Ezen a vasárnapon újra elénk kerül az a perspektíva, amely túlmutat földi kereteinken és Istenhez fűződő kapcsolatainkat, de egész létünket is egy nagyobb távlatba helyezi, amelyben legnagyobb reménységünk, hogy életünk bevégzése után a Teremtő Isten, életünk forrása vár minket az Ő örök közösségébe.

Örök élet vasárnapján sokan emlékeznek azokra, aik már előrementek. Megemlékezünk azokról a szeretteinkről, ismerőseinkről, barátainkról, akiktől már búcsút vettünk. Vajon miről szól ilyenkor az emlékezésünk? A halál utáni létről mindenképpen el kell gondolkodnia annak, aki egy koporsó mellett áll meg. Ez valami kikerülhetetlen. Mert a hétköznapokban olyan távoli az, hogy a halál utáni életről elmélkedjünk, hacsak nem történik valami tragédia, akkor talán nem tűnik relevánsnak, nincs motiváció arra gondolni, hogy mi lesz, ha véget ér az életünk, hiszen, az élet pörög és akkor érezzük igazán, hogy élünk, ha ritmusa, lendületes rutinja van a napjainknak, egy sajátos dinamika, amelyben az állandóságot bizonyos mértékű spontaneitás mozdítja mindig előre és előre. A keresztény ember sajátos kihívás elé van állítva azzal, hogy helyet kell kapjon a szívében az evilági lét és a túlvilág egyaránt. Felelősségünk, hogy teljes jelenléttel és odaadással éljük életünk kiszabott idejét, végezzük feladatainkat és törődjünk nemcsak szeretteinkkel, hanem általában egymással is. Jézusnak sok mondata irányítja arra a figyelmet, hogy fontos, hogyan éljük a földi életünket, fontos, hogy milyenek a viszonyaink, mik a céljaink,, mennyire tartalmasak a napjaink. Ugyanakkor, a keresztény ember reménysége, hogy Isten közelségét, amelyet már itt a földön megtapasztalhat, egykor majd színről színre, teljes valójában átélheti. Az istenfélő ember szívében mély vágy van jelen vagy fogalmazódik meg olykor-olykor, hogy milyen is lehet az Úristen színe előtt állni valósággal, milyen az az időtlenség, amelyben nincs szenvedés, veszteség, gonoszság, magány és más küzdelmek, hanem béke, szeretet, egység és betöltöttség van. Különösen a szenvedések idején gondolom, hogy megfogalmazzuk a mennyország iránti vágyunkat. Amiről nem tudunk sokat, de valahogyan biztos, hogy már gyerekkortól fogva elképzeltük. Biztatom a Testvéreket, hogy ha kis idejük, kedvük van,akkor üljenek le és rajzolják le, vagy prózában fogalmazzák meg, hogy milyen is lehet az a mennyország, hogyan képzeljük el!

Dániel könyvének felolvasott részlete olyan kettős kimenetelről beszél, amely szinkronban van az evangéliumok több szakaszával. A jók  a jó helyre, a rosszak a rossz helyre, kinek-kinek érdeme szerint. Az evangélikus teológiának nagy hangsúlya, hogy Isten nem érdemeink szerint vár, vagy taszít el bennünket (ha egyáltalán), hanem Jézus Krisztusért fogad el és szeret minket. Mert Jézus Krisztus a kereszten minden bűnösért, értsd, minden emberért meghalt és feltámadt. A Dánielnél megjelenő „élet könyvébe való bekerülést” Jézus Krisztus megváltásában konkretizálja az Újszövetség. Ez a kép ismerős lehet számunkra a Jelenések könyvéből. A Jel 3,5-ben a szárdiszi gyülekezethez szóló levélben ezt olvassuk: Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Láthatjuk, hogy ezek szerint az Élet könyvéből ki is lehet kerülni. Az egyházban általánosan tanított dolog, hogy a túlvilági élet örök üdvösség vagy örök kárhozat, ezt a mai igénk örök életnek és örök utálatnak írja le, a jó a jó helyre, a rosszak a rossz helyre. És az már a teológia részlete, hogy ebben a rendszerben hogyan leszünk jók, helyesek, igazak. Nem önerőnkből, nem önmegjavítás, vagy ön-tökéletesítés során, hanem Jézus Krisztus megszabadító, átformáló szeretetéből és erejéből. DE, ebben a hitben, ezt vallva, biztosan a jó helyre kerülünk.

És itt jön a nehezebb kérdés, hogy akkor kik a rosszak, kik kerülnek a rossz helyre? Akik tagadják Istent? Azok is, vajon, akik nem tagadják, de nem nagyon befolyásolja az életüket, hogy hisznek Istenben? Vagy, továbbmenve, akik hisznek Istenben, elhiszik még azt is, hogy Jézus meghalt és feltámadt, de még-sincs munkájuk, vagy éppen sokat káromkodnak, vagy netalán kocsmába járnak, esetleg bűncselekményt követtek el, vagy éppen lopnak? Velük mi a helyzet, ők hova mennek? Mi magunkat hova soroljuk?

A gondolatok végtelen kicsavarásában vajon mink vagyunk azok a bűnösök, akik ugyan nem tökéletesek, de azért járnak templomba, olvasnak Bibliát, adakoznak, még másokon is segítenek, de mivel nem tökéletesek, így reménykedniük kell, hogy talán azért nem rosszak annyira hogy Isten ne szeresse őket, és bíznak abban, hogy majd a „jó” helyre kerülnek? Hova soroljuk magunkat, a „jó” helyre kerülünk? És ha igen, valóban csak azért, mert hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus meghalt értünk és elvette bűneinket? Pusztán ezért, annak nincs köze ehhez, hogy valamiképpen rendes embereknek tartjuk magunkat? … És vannak olyanok, akiket nem tartunk rendes embereknek… Vannak olyanok, akikről elképzelni sem tudjuk, hogy a „jó” helyre kerülnének? Tehát, biztos van pokol, mert a Biblia annyit beszél róla, az örök ítéletről, az örök kárhozatról, az örök utálatról, a külső sötétségről, ahol lesz sírás és fogcsikorgatás… a jók a jó helyen, a rosszak a rossz helyen…

Nekem valahogyan nem stimmel ez a koncepció…  és Dániel könyve is kimondja, hogy ezek a dolgok le vannak pecsételve, ezeket a dolgokat nem tudjuk biztosan, és mégis, mennyien mondanak ítéletet, és mennyien hirdetik magabiztossággal, hogy majd mi hogy lesz. Amikor belegondolok abba, hogy mit is jelent az örök élet és örök kárhozat, amikor ráeszmélek arra, hogy mi vagyok, hogy mennyire semmi vagyok, és mennyire töredékes és tökéletlen, aki olykor nem tud nem hibázni, amikor olykor a fejemre omlik a sok mulasztásom, az elrontott dolgaim, amikor rám nehezedik a világ szenvedése, emberek nyomorúsága, nyomorabb nyomora, mint amit én a magam életében annak vélek, akkor engem nem nyugtat meg az, hogy ha elhiszem hogy Jézus meghalt értem, akkor én majd az örök életre kerülök, míg akik nem hisznek, vagy nem foglalkoznak a bűneik bocsánatával, vagy nem értik, a bűneik bocsánatát, azok az örök kárhozatra kerülnek. Vagy azok, akiknek sokkal „súlyosabb” vétkeik vannak, mint nekem, akik embert öltek, népeket irtottak ki, vagy más szörnyűségek… Már az elképzelés is sántít, hogy vannak bűnösebbek és kevésbé bűnösek, legalább olyan oximoron ez, mint az egyenlőbb egyenlőek. Gondoljunk ebbe bele.

Isten végtelen szeretetébe számomra nem akar beleférni az, hogy egyesek elvesznek, virágnyelven szólva, nem kapnak majd fehér ruhát, nem mennek be a menyegzőre. Nem. Itt arról van szó, hogy egyesek örökre elvesznek, örökre szenvednek, a legnagyobb gyötrelmekben, amiket el tudunk képzelni. A pokol gondolata arról beszél, hogy Isten teremtésének egy része elveszik. A bűn által megrontott teremtés, az ember egy része, a rossz része megsemmisül, a többiből pedig öröklét és üdvösség válik. Idegen elképzelés nekem az, amely a bűnt oly módon gyomlálja ki ebben a világban, azt mondva, hogy a kegyelem feltétel nélküli, mégis feltételeket szabva, tehát, oly módon gyomlálja ki, mintha egy összekevert marék cukrot és sót próbálunk szétválogatni.

Isten azt mondja, hogy új eget és új földet teremt (Ézs 65,17). Az Apostolok cselekedeteiben azt mondja, hogy Jézus Krisztus visszajövetele a mindenség újjáteremtéséhez van kötve. Mindenség újjáteremtése, nem a jóké, nem azoké, akik megértették, vagy voltak olyan szerencsések, hogy egyáltalán hallották Isten evangéliumát, nem azoké, akiket talán elég szeretetben neveletek fel ahhoz, hogy ne legyen kőkemény a szívük, hanem befogadják Isten igéjét, amikor hallják, nem azokról van szó, hanem mindenekről. Minden emberről, akiknek a szívében van álnokság, szeretetlenség, bűn, tehát mindenki. Minden emberről szó van, akiknek az életében vannak hiányok, súlyosnak érzett terhek, problémák, sötét titkok, elhibázott döntések, tehát mindenkinek az életéről szó van. Mindenek újjáteremtéséről, megjavításáról beszél az ApCsel, az elrontott vagy elromlott természeti körforgásról, globális felmelegedésről, kipusztított kihalt állatfajokról, eliminált emberi népcsoportokról, kultúrákról, abortált gyermekekről, deformálódott társadalmi rendszerekről, kasztokról, halálig büntetett életekről, eltaposott méltóságról, embertelenségről, lelketlenségről – Mindenről! Nem arról, hogy én talán ott leszek, a másik meg talán nem, mert Isten egyedül, aki a szíveket vizsgálja és ismeri, Isten egyedül, aki nem személyválogató, aki végtelen türelemmel, szeretettel és a világon mindent legyőző erővel von magához bennünket. Az Ő országa több annál, hogy mennyország a választottaknak, az ő szeretete több annál, hogy én igen, a hitetlen nem.

Azt gondolom, hogy az Élet könyvébe nem az életünk során kerülünk vagy nem kerülünk bele, és még kevésbé gondolom, hogy ebben a képben mozogva, ki lehetne törölni onnan valakinek a nevét. Azt gondolom, hogy az Élet könyvébe szimbolikusan abban a pillanatban íródik bele a nevünk, amikor Isten kigondol, megteremt és megformál bennünket, abban a pillanatban, amikor fogantatunk. Mert minden élet Istentől származik, minden életnek Ő a forrása. Az életünk során nagy utat járunk be. Hegycsúcsokat és hullámvölgyeket, testileg és lelkileg is. Szellemileg és spirituálisan is. Van, hogy messzebb kerülünk Istentől és van közelebb. Van, hogy Istenért harcolunk, van hogy Isten ellen, és van, hogy Isten küzd értünk. De a kiválasztottságunk, a szeretettségünk nem múlhat rajtunk, nem múlhat a mi ragaszkodásunkon, a mi mustármagnyi hitünkön sem. Isten végtelen szeretete engem abban erősít meg, hogy Isten helyreállít, meggyógyít és bekötöz majd minden sebet ezen a földön, az emberben a természetben, az egész világban. Nem adja pusztulásra, hanem újjáteremti és betölti azt, amit teremtett. Az Isten szeretetetébe vetett reménység tarton meg bennünket, adjon erőt, tenni akarást, adjon kreativitást és életörömöt, „itt időkig és ottan örökké”. Ámen