2014. 10. 31. – Reformáció ünnepi Istentisztelet (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2014. 10. 31.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Jn 17,19-23

Prédikáció:

Reformáció ünnepe

Hogyan indult? Tesszük fel néha a kérdést. Minden visszatekintő ünnep ilyen, a Reformáció Ünnepe is. Feltesszük magunkban a kérdést, hogy is kezdődött?

A válasz egészen meglepő. Egyetlen ember az oka. Lehetséges ez, hogy mindössze egy ember legyen az oka, mindannak, ami megváltoztatta a világot és az egyházat? De hogy megértsük, hogy miért is lehetséges ez, vissza kell mennünk egészen a világegyetem létrejöttének elméletéig.

Hogyan keletkezett a világ? A fizikusok szerint egyetlen végtelenül kicsi, végtelenül sűrű pontból jött létre.

Ha pedig a világegyetem létrejöhetett egyetlen leírhatatlanul kicsi pontból, akkor fel kell tenni a kérdést, mindazt, amit az ember teremtett, hozott létre, akár technikai, akár szellemi terméket, hasonló módon keletkezett, mint a világ: egyetlen személyen, annak az adott egyénnek a gondolatán keresztül kellett, hogy elkezdődjön.

1920-ban a Fasori Evangélikus Gimnázium egyik matematika óráján Neumann János – mialatt egy tekerős számológéppel próbálta az előírt számolásokat elvégezni, odasúgta padtársának, hogyha majd matematikus lesz, ő nem fog a tízes számrendszerrel kínlódni, hanem áttér a kettes számrendszerre. Ki gondolta volna akkor, hogy ez a gimnazista fiú ezzel az ötletével a világtörténelem legnagyobb technikai forradalmát, a számítógépek megjelenését és elterjedését fogja néhány évtized múlva elindítani, a kettes- vagy bináris számrendszer és az elektronika találkozásának köszönhetően.

A világot átalakító számos nagyszabású folyamat hasonlóképpen, egy ember kezdeményezésére indult.

A reformáció is egyetlen emberrel kezdődött. Valakivel, aki kellően naiv volt ahhoz, hogy feltételezze: le lehet állítani a folyamatokat akkor, ha a búcsú dolgát tisztába teszik. Mainz érsekének írt levelében Luther ezt írja: Méltassa figyelemre főtisztelendőséged  mellékelt vitázó tételeimet, hogy meglássa, mely igen bizonytalan dolog a búcsúra vonatkozó ama felfogás, amelyet a búcsúprédikátorok mint valami bizonyosat hirdetnek.

Aztán jött a kiábrándulás, amikor Kajetán bíboros követe azzal lepte meg, hogy szabad hazug tételekkel is a nyilvánosság elé lépni, csak jó hasznot hajtson, és a ládafiát megtöltse.

A reformáció azt a kérdést is feltette, hogy mennyiben lehet az embereket eszközként használni, manipulálni valamilyen cél érdekében?

A legrégebbi irodalmi alkotás a Gilgames-eposz. Sumér nyelvű változata több mint négyezer évvel ezelőtt íródott. Ugyanezt a kérdést teszi fel: arról szól, hogy Gilgames Uruk városának vezetője lesz, majd nagyszabású építkezésbe kezd, hogy a város köré védőfalat építtessen. A munkát a település férfiaival végezteti el, de túl könyörtelenül bánik az alattvalóival, akik egyben a munkásai is. Elszakítja őket a feleségeiktől és gyermekeiktől, hogy csak és kizárólag a fal építésével foglalkozzanak. De az emberek panaszkodnak Gilgamesre: „Puszta helyre hajtja ki népét, éjjel nappal falakat épít, nem lágyítja meg panasz és jaj, anyától fiát elszakítja, s még a jegyeseket is elszakítja egymástól.”

Gilgames azoknak a vezetőknek az őstípusa, akik úgy vélik, hogy az emberi kapcsolatok csak zavarják a munkát, csökkentik a hatékonyságot, és ha az emberek nem pazarolnák az idejüket ilyen mihaszna dolgokra, mint hogy együtt legyenek a családjukkal, vagy hogy ápolják baráti kapcsolataikat, akkor sokkal produktívabbak lehetnének, gyorsabban épülhetne a fal, és nagyobb lehetne a teljesítmény.

A világ legrégebbi irodalmi műve, a Gilgames eposz már észlelte ezt a problémát és megoldást is próbált rá keresni, mégpedig abban, hogy Gilgames felfedezi az emberi kapcsolatok, és ezen belül a barátság értékét, és saját példáján bizonyítja be, hogy messze nagyobb hatékonyságra képes az ember akkor, ha van barátja, mint akkor, ha nincs.

A Wittenbergi Reformáció története hasonló tanulsággal szolgál:

Luther – mint reformátor nem lett volna képes helyt állni, ha nem álltak volna ki mellette az egyetemi barátai.

Luther legjobb barátjának, Melanchtonnak írja: Vesszek el inkább, és ami még fájóbb, szakadjak el kedves körötöktől örökre, semhogy visszavonjak bármit is abból, mint igazat ismertünk fel és tanítunk, és ezáltal alkalmat nyújtsak arra, hogy a legszentebb tudományt megsemmisítsék. Mert a tudomány és a művészet ezen engesztelhetetlen ellenségeinek uralomra jutásával Egyiptomi sötétség veszi kezdetét.

Ebből láthatjuk, hogy Luther saját és tanártársai tevékenységét úgy látta, mint Mózest, aki kivonul követőivel együtt ebből az Egyiptomi sötétségből.

Mindkettőnek – a reformációnak és az Egyiptomból való kivonulásnak is a szabadság volt a tétje: Mózes esetében a kezek szabadsága, Luther esetében a gondolkodás szabadsága.

A már idézett Gilgames történetében kibontakozó konfliktus hasonló Mózeséhez és népéhez, mely a Bibliában Mózes II. Könyvében olvasható. Nagyszabású egyiptomi építkezésekhez kellő számú munkaerőt lát csak a héber népben a fáraó. A kezek nem szabadok, azok le vannak foglalva a nagyszabású építkezések számára. Ez a kényszermunka megalázó, lealjasító és az ez ellen való szükségszerű lázadást is megörökíti a Biblia. Így ismerjük meg a felnőtt Mózest, mint egy helyi – egyszemélyes lázadás elszigetelt alakját.

A mezopotámiai eposzhoz képest a Mózesről szóló bibliai könyvek másféle a megoldásról szólnak: nem a fáraó, vagyis a kényszermunka elrendelője szemléletének megváltoztatásáról, nem helyi reformokról, hanem egy Isten által eltervezett, teljesen új kezdetről, egy „kivonulásról”, mely gyökeresen szakít minden addigival.

Luther az elején reménykedett egy egyházon belüli reformban, de hamar megtapasztalta, hogy sokan az ellenségei: azok, akik a gondolat- és a szólás szabadsága ellen vannak.

Jézus – az Annás előtti kihallgatása során mire hivatkozik? Egyrészt arra, hogy nyilvánosan folytatta tevékenységét, nem titokban. Amikor pedig bántalmazta az egyik szolga megütötte Jézust, így vonta a pofozkodót kérdőre: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?

1920-ban egy nyilvános levelében Luther ezt írta: Szívesen bocsátkoztam volna nyilvános vitába, szívesen elfogadtam volna egy elfogulatlan egyetem ítéletét, szívesen megjelentem volna egy pártatlan bíróság előtt, és amennyiben észokok és a szentírásból merített érvek alapján a felfogásomat helytelennek találták volna, készségesen elálltam volna nézetemtől teljesen.

Ám mindezek iránt ellenfeleimnek nm volt érzéke, és kigúnyolták keresztény meggyőződésből fakadó ajánlatomat.

Ezekkel a szavakkal a végsőkig ragaszkodik a gondolat és a vélemény-nyilvánítás olyan szabadságához, melyben az érvek kell, hogy eldöntsék, mi a helyes tanítás az egyházban.

Egyik írásával kapcsolatban Ő maga fogalmaz így: Telis tele van szabadsággal.

Az a világ, amelyik nemet mondott erre a szabadságra, minden nemet mondása ellenére sem tudta megkímélni magát az átalakulástól, mely ennek a szabadságnak a következménye lett.

Ezért mondta Luther, hogy a gondolatok vámmentesek, azaz politikai határok nem léteznek az eszmék, és felismert igazságok számára.

Nem akarjuk Luthert Jézus szintjére emelni, de a két történet és a két bántalmazott érvelése szemet szúróan ugyanaz.

Ezért lehet számunkra a reformáció egy olyan esemény, melyben felismerjük Isten cselekvését. Ezért öltöztetjük oltárunkat pirosba, hogy kifejezzük: Luther fellépésében a Szentlélek működött, adta jelét annak, hogy van: a Szentlélek, mely a nyilvánosságot és a gondolat és vélemény szabadságát, az érvek konfrontációját a hatalmi szó és fenyegetés, az öklök és fegyverek ereje helyett. Ámen