2014. 10. 12. – Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap (Molnár Lilla)

Dátum:
2014. 10. 12.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:

Zsolt 37,4

Alapige:

„Gyönyörködj az Úrban és megadjaszíved kéréseit!”

Prédikáció:

Kedves Testvérek,

a zsoltárosnak egy ilyen mondata Istennek sok ígéretét az eszembe juttatja. Az Ó- és Újszövetség egyaránt sokat foglalkozik a vágyainkkal, kéréseinkkel, amik mind arra irányulnak, hogy valamilyen szükséget betöltsenek. Mert valahogyan mindig vágyunk valamire, mindig vannak törekvéseink, amikben szeretnénk előrébb jutni, fejlődni, és mindig vannak dolgok, személyek, tárgyak, életérzések, amelyek hiányoznak az életünkből. Amikor Ábrahám meghalt, azt olvassuk, hogy az élettel betelve, megtelve halt meg (Gen 25,8). Milyen szép lehet a teljesség érzésével meghalni, de még szebb lenne így élni az életet. De az, hogy szükségeink vannak, talán nemcsak abban gyökerezik, hogy önzőek vagy nagyravágyóak vagyunk. A szükségeink nemcsak arra vonatkozhatnak, hogy legyen elég ennivalónk nekünk és a szeretteinknek, nemcsak arra, hogy legyen elég finom ennivalónk, továbbá nemcsak arra, hogy legyen megfelelő társunk és kihívást és elégedettséget adó munkánk. Próbálom ezzel a sorral az emberi élet legszükségesebbjeit vázlatolni. A kéréseink, Istennek elmondott vágyaink nemcsak a saját szükségletek betöltésére vonatkozhatnak. A féltő szeretet is nagy szükséget teremt. És ilyenkor Istentől azt kérjük, hogy őrizze meg, segítse meg azokat, akiket szeretünk. És ez egy jó szükségállapot, mert a másik iránti szeretetünk van benne. Nagyon foglalkoztat mostanában az a gondolat, hogy egymásra vagyunk bízva a világban. Hogy mennyire felelősek vagyunk egymásért. Mert azt gondolom, hogyha mindenki komlyan venné, hogy felelős szeretetével a másik ember iránt, akkor másmilyen lenne ez a világ. Magánytól, durvaságtól, keserűségtől mentes. De Isten talán nem azért várja tőlünk, hogy másokat is vigyünk elé imádságainkban, mert egy bizonyos mennyiség eléréséhez van kötve az ő könyörülete, áldása, hanem azért, hogy önzetlenebb hangsúlyokat kapjon az életünk, mert közösségben élni máshogyan nem lehet.

Ma vannak a választások, és mióta nem lakom a szülőfalumban, azaz egy hónapja, azóta valahogyan jobban a szívemen van, hogy mi lesz a közösség sorsa, milyen vezető kerül a falu élére. Én talán havonta, ha haza tudok majd menni, de a szüleim, a nagyszüleim ottmaradtak. A gyülekezetem, a régi ismerőseim, barátaim egy része ott maradtak. És nagyon szeretném, ha nekik élhető életük lenne, ha emberek valóban az ő javukat akarnák. Az ilyen kérések megterhelik az ember szívét, de ugyanakkor, talán, mélyítik is. Mert, reménység szerint, az őszinte kérések közelebb visznek Istenhez és Őrajta keresztül egymáshoz is.

Persze sok más kérés is lehet az ember szívén. Valahol mindannyian a boldogságot keressük, vágyunk, vagy vágytunk a kihívásokra, a megmérettetésekre, és a beteljesülésekre, a törekvések végpontjainak elérésére. Minden életszakasznak megvannak ezeknek a vetületei, és minden életnek megvannak a maga személyes súlypontjai. Nagyon sok barátomért imádkoztam már és imádkozom továbbra is, akik a boldogságot keresték mondjuk a szerelemben, a családban. És minden, a másik életében beteljesült vágy kísértése, hogy azt gondoljam, Isten az én imádságomat hallgatta meg. És részben így is van, mert ígéretünk van az imádságok meghallgatására, de mégis, összetettebbnek tűnik ez, mert sok imádság, mintha elmenne olykor az Úristen füle mellett. Hogy az imádságaink mikor, milyen módon lesznek valósággá, az egy TITOK. A mechanizmus titka. Ismételten az, hogy Isten nem kilóra gyűjti a fohászokat. Valamilyen olyan titok szerint működik az életünk, amihez nagyon nehéz hozzáférni, ha rossz irányból közelítünk.

Isten az ígéri, hogy megadja a szívünk kéréseit. Azt ígéri, hogy amit imádságban, hittel kérünk, azt megkapjuk (Mt 21,22). Jézus azt mondja, hogy amit az Ő nevében kérünk az Atyától, azt megadja nekünk (Jn 16,23b). Vagy csak annyit, hogy kérjünk és kapunk, keressünk és találunk (Mt 7,7). És mégis mennyi kérés, mennyi ima nem teljesül, vagy nem úgy teljesül, ahogyan el tudjuk képzelni. Van, amiért éveket is imádkozhatunk, el kell fogadni, hogy nem adatott meg. És az a pszichológia dolga, hogy segítsen feldolgozni az emberrel, hogy talán miért is jobb úgy, ahogyan alakult. A teológia kérdése arra vonatkozik, hogy Isten miért bíztat bennünket a kérésre, ha időnként szembesülnünk kell a betöltetlen hiány könyörtelen valóságával? Mi a kulcsa a kéréseknek? Nem célorientált szempontból kérdezem, hogy hogyan kell jól kérni, hanem teológiai szempontból, hogy mi a helyes kérés Isten előtt? Mibe akar bennünket Isten bevezetni, vagy mire akar bennünket rávezetni azzal, hogy azt mondja: Kérjetek!?

Az idézett bibliai szakaszokban a kérésre való felszólításnak van egy bővítménye, egy mellékmondata. Azt kapjátok meg, amit imádságban, hittel kértek. Azt adja meg az Atya, amit Jézus nevében kérünk. És a zsoltáros szerint pedig akkor teljesülnek az ember kérései, vágyai, ha képessé válik az Úristenben való gyönyörködésre. Ez valami olyan vonzata az imádságnak, ami nehezen nevezhető feltételnek. Mit is jelent gyönyörködni? … A gyönyörködés héber igéje, az anag sok mindent jelenthet, negatív tartalma is lehet. De a gyönyörködésnek olyan szinonímáit is magában foglalja, mint a ‘felfrissíti magát‘, ‘igazán nagy örömét leli valamiben‘, ‘örvendezik vmi felett‘. Ha csak magam próbálom megközelíteni ezt az érzést, mert ez nem cselekvés, hanem valami, ami inkább történik, nem cél, hanem kövekezmény, akkor a csodálat, az ámulat jut eszembe. Csodálatot nem én csinálok, hanem azt valami kiváltja belőlem. Az Úristenben való gyönyörködés egy állapot, amibe belekerülhetünk, egy érzés, amellyel Isten hatalmába kerít minket. Ebben az állapotban oldódnak a görcsök, a nyomások, a félelmek, és a figyelmünk nem a hiányra, hanem a meglévőkben lakozó Istenre irányul. A teremtett világra, ahogyan magán viseli a teremtés kitaláltságát, precízségét, tökéletesen működő mechanizmusát. És ehhez nem kell sem csillagásznak, sem kémikusnak lenni… A legközelebbi barátaimnak nemrégen lett kisbabájuk. És találkozni egy pár órás csecsemővel, elgondolkoztat és gyönyörködtet az élet csodáján. De ez a csodálat kezdődhet kevésbé drámai módon is, modjuk csak azzal, hogy belefeledkezünk abba, hogy mennyi féle kékje van az égboltnak és mennyi formája a felhőknek. Vagy hogy a pókok, amiktől nagyon félek, hogyan szövik a hálójukat. Mert a természet, és benne az ember és a kultúrája is olyan különös módon és hihetetlen zsenialitással működik. És itt most ne azok a szólamok jussanak az eszünkbe, hogy az ember tönkre teszi a természetet. Vagy, hogy mennyire töredezett és romlott ez a világ. Ennek a világnak minden töredezettségében és romlottságában is, csodája és lényege van. Nicolaus Cusanus beszél a tudós tudatlanság csodálkozásáról. Ebben a csodálkozásban azt tapasztalhatjuk, hogy „ Isten egy művének sem tudhatjuk a lényegi értelmét, hanem csak csodálkozhatunk, mert az Úr nagy, és nagyságának nincsen határa. Ő az abszolút nagyság. Ő minden művének szerzője; csak ő ismeri őket. Ő a céljuk is, úgyhogy minden benne van, rajta kívül semmi. Ő a kezdete, közepe és vége mindennek, a világmindenség középpontja és kerülete, hogy mindenben csak őt keressük, mert nélküle semmi sincs. Ha ő a miénk, akkor minden a miénk, mert ő minden. Ha őt tudjuk, akkor mindent tudunk, mert ő mindennek az igazsága. Ő akarja is, hogy a világnak ez a csodálatos szerkezete ámulatot eltsen bennünk. De minél jobban csodálkozunk, annál inkább elrejti előlünk a világot, mert azt akarja, hogy csak őt keressük teljes szívünkből és minden erőnkből. És mivel abban a megközelíthetetlen világoságban lakik, melyet mindenben keresünk, csak a kopogtatónak nyithat ajtót, és csak a kérőnek adhat. És a teremtmények közül egynek sincs hatalmában az átkopogtatónak megnyílni és megmutatni, hogy micsoda, hiszen semmi az Isten nélkül, aki mindenben benne van.  … Láss, hát hozzá, mondja a tudós tudatlanság, hogy megtaláld benne magadat; és mert benne minden ő maga, semmi sem hiányozhat neked. Nem az a dolgunk, hogy a hozzáférhetetlent elérjük, hanem hogy őt, a feléje forduló tekintetet adott nekünk, minden erőnkből keressük. Ha ezt tesszük, jóságos hozzánk, és nem hagy el minket, hanem mikor dicsősége megjelenik, megmutatja magát és örökre betölt minket. Ő legyen áldott mindörökké!  (Cusanus: A tudós tudatlanság 138-139. old).

Ígéretünk van a betöltekezésre. És komolyan kell venni a kérésre való felszólítást is. Ha szükségünk van valamire, kérjünk, ha vágyunk valamire, vigyük Isten elé. De az imádságainknak része lehet az is, hogy Isten szabadítson fel a hiány nyomása alól, és engedjen rácsodálkozni az Ő teremtő munkájára. Adja meg, hogy elmerülhessünk a természet, vagy éppen a másik ember csodájában. Ha merüljünk bele a teremtettség részleteibe, különlegességébe, szépségébe, egyediségébe, és hadd találjunk nyugalmat és békességet ebben az ámulatban. Hadd érezzük és lássuk, hogy Isten jó. És a gyönyörködő szív pedig, ha megérteni nem is fogja, de hozzáférhet, megérezhet valamit Istennek abból a titkából, amellyel ezt a világot teremti és fenntartja. Ámen